Filotás Karina versei (online megjelenés)

Idő-utazás

Begombócolt csend utazik velünk a buszon.
Jegyet sem vesz, csak mosolyog. 
Olyan mindentudóan.
Nem szólunk közbe.
Felszállnak, szemcsillogás.
Roppan a nosztalgia, édes az illata.
Puha, ráfekszenek.
Erzsi az. 
Jolán az.
Erzsi Jolánja 1968 decemberéből.
Jolán Erzsije a Honvéd kórházból. 
Megörülnek.
Simul a ránc, a korlátra akasztják 
a hátfájást meg az unokák hiányát.
Újra nővérruhában virulnak, pletykálnak,
aggódnak, szeretnek. 
Összeérnek a kezek, a vonalaikba íródunk.
A találkozás felpezsgett nyakáról lecsavarják
a kupakot. 
Elborít, úszunk benne mi is.
Mintha csak lapulna otthon nekünk is egy
Jolán és egy Erzsi 68-ból.
Hirtelen fékezés.
Megállunk, végállomás.
A megszakadt pillanatban csak a csend áll fel.
Leszáll. 
Még mindig mosolyog. 
Utána száll a két fiatal nővérke a Honvédból.
Ahogy elhagyják a buszt, megöregszenek.

A magány neve

Muskátlik földjébe a gondos kezek
újabb napokat ültetnek. 
Ez marad csak itt.
A háborút lélegző falak menedékébe 
valami múlt ragadt a városból.
A telefon se csörög már, 
a vezetékeshez nem értenek az unokák, 
a mobil meg minek. 
Üres ígéret van a konyhakőre stócolva, 
majd holnap, majd később. 
Értik a rettegést a szembogarak
mögötti utcán, félnek attól, 
hogy a ráncok mélyén a bőrben
üres igazságok, élhetetlen
szeretetek támasztják majd a testet.
Hazudhatnak akármit, akik itt átlépnek, 
tagadhatatlan albérlőjük lesz a némaság. 
Nem kilakoltatható. 
A nyugdíj, meg az árak, 
meg a folt nélküli szoba
gúzsba köti a dobogást. 
Pár lépés.
A gang már nem is olyan magas.
Nincsenek egyedül, mikor a korlátra lépnek;
a magány neve fogja ott is kezeiket.