Feketemosó: Amiről beszélni sem merünk

A harcunk önmagunkkal, hogy jót cselekedjünk, hogy jobbak legyünk, nem ér véget, de ott vagyunk egymásnak is, mint barátok, testvérek, az isteni szeretet és bátorság néha önkéntelen hordozói, megosztjuk az örömöt, megosztjuk a szenvedést. – Bödecs László írja a Feketemosót.

„A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent” (Zsolt 139)

Egy hétvégén és hétközben is népes téren ültünk, ott, ahol gyakran játszódik az életem, két templom között sok kávézó, szökőkút, éttermek – sétálóutca fákkal, padokkal.

Egy régi barátomnak tartoztam. Már legalább fél év telt el azóta, hogy elkezdett egy beszélgetést. Akkor úgy éreztem, nem tudom megígérni, amit kell, hogy senkinek sem mondom el, amit csak nekem akart elárulni. Vidám este volt sok gyerekkori barát és ismerős között, fürödtünk a nosztalgiában, akkor megijedtem, nincs erőm a titok súlyát cipelni. Holott már évek óta belső fogadalommal élek, fogadalommal Istennek és magamnak, hogy erős leszek, és nem fordulok el a rászorulóktól, legyen bár ismeretlen, meghallgatom, ha szüksége van rá. Őt pedig egészen jól ismerem, és ő is engem. Ezért választott, tudva arról, hogy én keresem a gyógyulást és a gyógyítás lehetőségét is. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét, hogy tényleg most a hosszú ismeretség okán éppen rám gondol, számít rám. Visszatekintve, részben azért tettem ilyen fogadalmat, hogy törleszteni próbáljak, hogy megpróbáljak valamit visszaadni mindabból, amit kapok folyamatosan az életemben, mert én sem vagyok elszeparálva, én sem vagyok a szenvedésben magamra hagyva, ha zuhannék, megtart egy kéz, ahogy mondani szokták. Másrészt, hogy érezzem, van hasznom a világ számára, azon az úton járok, amin érdemes járni, vigaszt kerestem és visszaigazolást. A hallgatás képessége, a poézis képessége, az odafigyelés képessége, azt hiszem, azért adatott meg nekem, hogy igyekezzem minél jobban használni. Mégis egy viccel ütöttem el a kérést, a saját legnagyobb bűnömet ráhárítva, egy túlzó kérdéssel, elsősorban magam iránti bizalmatlanságból. Csak élvezkedni akartam akkor este, mintha testvérek között lennénk, úgy éreztem magam, bár nincsen testvérem, sosem tudhattam meg igazán, milyen a viszontagságokban is elvághatatlanul tartozni valakihez a vér okán, és féltem az intimitásnak ettől a nehéz oldalától.

Fél évvel később a tér egyik csendesebb sarkán ülve, ő nem emlékezett, hogy ezt a beszélgetést már elkezdte, újonnan tört fel belőle a vágy, mit sem változott a bizalma. Vagy éppenséggel a kegyelem áradt át rajta, és kisebbíteni akarta az akkori mulasztásom súlyát, elvette az élét annak, hogy akkor cserben hagytam, azzal hogy nem is emlékszik rá. Nem sokkal a korábbi találkozó után gyónni mentem, az egyik legfontosabb dolog akkor éppen az volt, amit elmondtam az atyának: a mulasztásom abban a visszautasított lehetőségben, hogy a barátom megoszthassa a terhét. Mennyit gondoltam rá, és imádkoztam a barátomért azóta, persze nem csak ez forgott a fejemben, de azóta, folyamatosan jelen volt. És most itt volt ő maga, és a visszaadott lehetőség. Letaglózott Isten nagysága, az a jelenet jutott eszembe, ami az egyik legszebb történet a bűnbocsánatról, amikor Jézus háromszor megkérdezi Pétert, miután ő elárulta, hogy szereti-e. Éppen úgy, hogy Péternek lehetősége legyen megvallani, amitől úgy félt, a szeretetét, amikor Krisztust vallatták – a saját életét féltette, mert szerette Jézust, de nem merte az életét akkor még az ő sorsához kötni.

Tartottam ettől. A vágyam az volt, hogy ami van, múljon el, és nem az, hogy nekem részem legyen benne, azért fohászkodtam, hogy amiről nem is tudok, a barátom titkos szenvedése szűnjön meg, legyen vége, hogy fel se kelljen merülnie többé, legyen megoldva, mire majd találkozunk, és szépen kerüljön mindannyiunk emlékezetének félreeső zugába. Bár ilyen egyszerű volna, de nem mindig az, bizonyos dolgokat csak odázni lehet, de elkerülni nem. Szóval a megilletődöttségemben sajnálkozás is volt, meg újra felgyűlt félelem, mi lehet az, amiben részt kell vennem, és vajon mit tudok tenni?

Tudom, milyen óriási bátorság kell összeszedni magunkat, amikor beszélni kezdünk a legsötétebb oldalunkról, különösen annak tudatában, hogy akivel megosztjuk, majd maga is viseli a terhet, és talán ezzel együtt fog minket látni, amikor találkozunk később, sőt majd az ő lénye is erre a kudarcra, fájdalomra, szenvedésre emlékeztet, mint egy elcsorbult tükör – hiszen tud mindent. Milyen óriási erő és bizalom kell mindezzel együtt fényre hozni, amit szégyellünk. A bűn szót használta a barátom, pedig ő nem gyakorolja a vallást, de talán pont azt érezhette, hogy ezeket a szavakat, ezt a kontextust akarja magára venni, azért is rajtam keresztül akar beszélni, de Istennel elsősorban. A legbátrabb dolog ez, hiszen egy olyan világban, ahol nincs Isten, a bűn puszta relativitás, egyezkedés önmagaddal, társadalmi alkudozás. De aki ismeri a bűnt, tudja, szinte olyan, mint egy élőlény, akarata van, stratégiája van. Először is jónak, csábítónak mutatja magát, boldogságot és kielégülést adhat, de elveszi a békédet. Győztesnek és erősnek cicomáz fel, de megszégyenít, mintha koronát rakna rád színaranyból, kezedbe díszes jogart, ujjadra, nyakadra ékszereket, de közben megfoszt minden ruhádtól és tömeg elé visz, ahol ez mindenkinek tetszik, és élvezettel röhögnek az öklendezésig, és ha mindezt tudod róla, akkor is talál utakat, mentegetőzésre sarkall.

Amikor meggyóntam a legsötétebb dolgaimat, nagyon sokat kellett szenvednem hozzá, őrült félelem volt bennem, és legszívesebben elástam volna magam inkább, minthogy ki kelljen mondanom. És őrültnek éreztem magam, hogy mindennek ellenére megtettem. Nagy felszabadulást éreztem akkor mégis, aztán megtapasztaltam mindazt azóta, amit fentebb leírtam, sokszor elkeserít, hogy amit be kell vallani, nem szűnik meg, nyomot hagy, de a szeretet irántam mégsem csorbult meg, a kép, amit látok magamról, tisztább lett. Ezt a szeretet próbáltam továbbadni, nem fogom elítélni, nem fogok elfordulni a barátomtól. Persze majd ide- meg odavisz minket az élet, de hordozni fogom magamban az ő életét is, ahogy mindig is így volt, még ha ezt nem is lehet mindig kifejezni vagy tettekre váltani. A szégyennél erősebb az ember, és mindig, még a legnagyobb sötétségben is van valaki, aki lát minket. Hiába keresünk kiutat, ott a téren ülve megtapasztaltam: az isteni szeretet intimitása egészen hétköznapi. A harcunk önmagunkkal, hogy jót cselekedjünk, hogy jobbak legyünk, nem ér véget, de ott vagyunk egymásnak is, mint barátok, testvérek, az isteni szeretet és bátorság néha önkéntelen hordozói, megosztjuk az örömöt, megosztjuk a szenvedést.