Feketemosó: Egy perc harmincegy másodperc

Megfőztem a nap első és egyetlen kávéját, leszédültem a székre. – G. Szabó Sarolta írja a Feketemosót.

Minden sarkot megszámolni mindig, minden szobában – kész.

Álmomban a kutyám sétálni hívott. Magunkhoz vettük, amire szükségünk volt: ő egy kicsi termoszt kötött a nyakába, forró húslevest vitt benne, én fekete teát egy nagy bögrében.

Elindultunk. Az utcán nagyon hideg volt, szaladni kezdtünk. Mire a kutyafuttatóba értünk, észrevettük, hogy mindketten mezítláb vagyunk. Ezen hangos, ugatásszerű hangon nevetni kezdtünk. De akárhogy nevettünk – már mindenki minket nézett –, akárhogy futottunk összevissza a hideg sártócsákban, morogtunk és vicsorogtunk egymásra, egyre jobban fázott a lábam, és nagyon kellett pisilnem.

Felébredtem, a takaróm a földön volt, fázott a lábam. Kimentem a fürdőszobába.

Tudtam, hogy sok dolgom van aznap; listát írtam, ahogy a motivációs YouTube-videókban ajánlották.

Megírtam fejben egy verset, őrült jó szövegkezdések jutottak eszembe. Úgy éreztem, zseniális vagyok, így hamar kitaláltam, mit akarok felvenni. A garbó jobb napjaimon nem szorítja a nyakamat.

A munkahelyemen is várt egy lista, erre ráírtam, hogy a fejemben lévő szöveget még kettő előtt írjam le, különben elfelejtem.

Megfőztem a nap első és egyetlen kávéját, leszédültem a székre.

Kinyitottam a laptopot. A kávém kihűlt, a lábam fázott, és annyira kellett pisilni, hogy már fájt a hasam.

Ránéztem a listámra, és a négyzetalakú, halványsárga papírlap jobb felső sarkából indulva, le egészen a bal alsó sarokig, egy nagy átlós vonallal mindent áthúztam rajta.