Feketemosó: Ezt írtam Mándy Iván olvasása után

Bicikli. A szabadság szimbóluma. Vagy az a tenger? Akinek van, annak könnyű. Ha nincs tengered, marad a bicajozás. – Nagy Dániel írja a Feketemosót.

1.

Volt egy lány, és én láttam őt, ahogy sétált az esőben. Ne képzeld, hogy gyorsan sétált. Csak úgy, lassan, ráérősen, és közben vagy 20 méteren át a földet bámulta.  Nem nézett föl a reklámtáblákra. Éld át a mekizés élményét. Ő ma nem fogja – gondoltam.

Helyben sütött pékáru. Príma pék. Ide tért be. Töltött termékeket vásárolt. Pizzás csigát is. Persze, nyilván imádja Antonionit, az olasz életérzést, a művészetet. És akkor ezért. De ezt már csak az elbeszélő gondolja. Lehet, hogy nincs igaza.

A pékség mellett egy patika. Belépett. Hideg fehér fény, patikaszag. Vajon hol fáj neki és mennyire?

Már kint. Jobb kezében nejlonba tekerve Frontin és Cataflam.

Nem bírom tovább nézni.

2.

Bicigli. Így, gével. Tollbamondás hármasok ádáz előidézője, amiket persze általában hétfőként mondtam el otthon, hogy hétvégéig enyhüljön a szigor, és így ne legyen akadálya  a hétvégi gördeszkázásnak és focizásnak.

Egy pénteken bejelentett hármasnál egy hétfőn megemlített egyes is jobb volt. Ez volt a taktikám.

Meg persze aztán leírni rendesen: bicikli.

–

Bicikli. A szabadság szimbóluma. Vagy az a tenger? Akinek van, annak könnyű. Ha nincs tengered, marad a bicajozás.

Nekem nem volt tengerem.

–

Neonzöld volt az első. Nagyszerű színválasztás. Gondolom, hogy ne veszítsenek szem elől, ha egyből nagyon belejönnék a tekerésbe, és mondjuk kapásból megcéloznám a nemzetközi kerékpárversenyeket.

Nem volt ilyen célom.

–

Olyan volt, mint egy ceremónia: az egész család ott állt, hogy akkor most ők átadják nekem a biciklit. Valami különleges dolgot. Mintha tudták volna, hogy ezzel nem csak a bicajt adják át, hanem az első baleseteket és piros lámpán átmenéseket.

Csupa veszélyt.

–

Nagyapa tolt be, mivel nem ért le a lábam. Olyan volt, mintha függőlegesen lábtempóznék, fel, az ég felé. El lehet képzelni. Egyébként volt már tapasztalata ebben. Akkoriban többször is be kellett tolja a Trabantunkat.

Velem is sikerrel járt. Lendületbe jöttem, aztán tekertem, ahogy csak tudtam.

–

Ilyenkor szokták írni, „szíve a torkában dobogott”.

–

Valamiért csak a Kálvin utca és a Kenyérsütő utca kereszteződéséig merészkedtem.  Fura egy szabadság volt. Nem az igazi. Mert, ugye, lehettem volna szabadabb, és akkor letekerek egészen a belvárosi non-stopig.

Vagy inkább bátrabb, gondolom most.

–

Így vagyok én ezzel a szabadsággal. Próbálkozom vele.

Mint egykor a bicajozással.