Böszörményi Márton: Minden kezdődik elölről (online megjelenés)

Reggel hatkor ébreszt a telefonom. Reggel hatkor. Ezt kell írnom, mert ez a normális, de nekem a hat óra az még hajnal. Akkor meg, miért ne írhatnám azt, hogy hajnali hatkor kelek? Harminchárom éves, felnőtt ember vagyok. Van egy gyerekem. És nekem a hat óra még mindig hajnal. Olyan szempontból, hogy még korai. Egyszerűen képtelen vagyok hozzászokni. Nem megy. És ez nem attól függ, hogy mikor fekszem le előző este. Mert lekapcsolom a villanyt kilenckor, aztán becsukom a szemem, és várom az álmot. Az más kérdés, hogy nem jön, hogy éjfélig forgolódom. Nem a lefekvés, hanem a felkelés időpontjával van bajom. Illetve az ébren töltött időmmel. Vagyis a hasznos idővel. Mert a leghasznosabban az éjjeli órákat tudom eltölteni, mondjuk, tíztől kettőig. Hajnali kettőig. Ilyenkor fog az agyam, ilyenkor vagyok elememben. De ha éjjel nem is csinálok semmit, ha tényleg lefekszem kilenckor, és így, tehetetlenül szenvedek még egy darabig, akkor is nehezemre esik ez a reggeli, vagyis hajnali hatos kelés.

Mindenesetre a telefon hatkor ébreszt, és én felkelek. Oké, öt percig még nyújtózkodom, a szememet csukva tartom, próbálom elodázni az elkerülhetetlent. Mintha az az öt perc bármit is számítana. Aludni, álmodni már nem tudok. Csak a paplan melege, csak az tartson még egy kicsit tovább. A puha párna a fejem alatt. Ez a semmi, ez a nyugalom. Gyorsan letelik az öt perc, és én már az ágy szélén ülök, nézek bele a semmibe, a sötétségbe, mert még mindenhol sötét van, az egész lakásban, főleg a hálószobában, és csak pislogok, és a lábammal keresem a papucsomat. Aztán kibotorkálok a konyhába, megtöltöm a vízforralót, bekapcsolom. Állok a konyhapultnak támaszkodva, nézem a csempét vagy a mikrót vagy a konyhaszekrény ajtaját, és közben percek telnek el. Rájövök, hogy pisilnem kell, és arra is rájövök, hogy ennek ez a rendje, így jön ki a lépés. Amíg forr a víz, addig én pisilek. Végzek, és már önthetem is a forró vizet a két bögrébe, a kávéra és a teára. A kávéba tejet öntök még, a teához hideg vizet. A teát beviszem a nappaliba, bekapcsolom a tévét. Ülök a kanapé szélén, közben olyan a fejem, mintha valami össze akarná húzni belülről, mintha lenne az arcom közepén, mondjuk, az orromnál valami szerkezet, ami egy csörlővel tekeri maga felé a koponyám többi részét. És ekkor meghallom, hogy nyílik a gyerekszoba ajtaja.

Van egy barátom, aki azt mondja, hogy jó, ha van az embernek gyereke, csak ne kelljen vele foglalkozni. Na jó, igazából ezt a Jurassic Park 2-ben mondják, ráadásul az egyik gyerekszereplő, de attól még van benne valami. Azt akartam írni, hogy van benne igazság, de az túl durva, túl direkt és túl rizikós lett volna. Mert ilyet nem mondunk, ugye. Mármint ilyet csak viccből mondunk, és semmiképp sem komolyan, azt meg főleg nem mondjuk rá, hogy ez az igazság. Mert alapvetően mi az igazság? Valami olyasmi, amit a legtöbb ember elfogad. Közösen, egy kimondott vagy ki nem mondott megegyezés alapján. A rejtett igazságokat, az egymás közt sugdosott igazságokat, az elhallgatott igazságokat hívjuk tabunak.

A fiam, ötéves, zöld pizsi van rajta, a szemét dörgöli, és megáll mellettem, miközben én a távirányítót nyomkodom, hogy behozzam neki a mesecsatornát. Kész a teám, kérdezi. Az asztalra mutatok, ő felemeli a bögrét, belekortyol. A Szuperverdákat akarom nézni, mondja, és felpattan a kanapéra, betakarja magát. Megkeresem neki a Szuperverdákat. Megiszom a kávémat, mondom, aztán hozom a ruhádat. Addig nézd a mesét. A fiam nem szól semmit, már nem figyel rám, beleveszett a reggeli mesevilágba. Van pár percem.

Van egy másik barátom, akinek van egy háza. Ez a barátom albérletben lakik a feleségével már évek óta, és arra panaszkodik, hogy nem tudnak összeszedni elég pénzt, hogy saját lakásba költözzenek. Közben van egy háza. Egy telke és egy viszonylag rendben tartott házikója a hegyek között, a semmi közepén, amit el tudna adni. A nagyszüleitől örökölte, egyedül ő, semmi mást nem kéne tennie, csak meghirdetni, és eladni. De nem teszi meg. Mert minden évben, június és augusztus között, kijelöl magának két hetet, amikor elutazik a rozoga faházhoz, és ott van. Nem csinál semmit. Nem beszél senkivel, nem visz magával telefont, nincs számítógépe, kizárja a külvilágot. Azt mondja, ez még így is jobban megéri neki, inkább fizeti az albérletet a feleségével, minthogy megfossza magát ettől az évi két hét nyugalomtól. Megértem. Azt hiszem, én is így tennék. De az a durva, hogy neki még nincs is gyereke.

A konyhában ülök, kortyolom a kávét, elszívok mellé egy cigit. Előttem a telefonom, néha ránézek, görgetem a Facebookot, híroldalakat nyitok meg, olvasgatok. Kinézek az ablakon, már világosodik, a tízemeletes panelházak között rózsaszín az égalja, feljebb még minden sötétkék, olyan, mint azok a régi ceruzák. Azt hogy is hívták? Aminek az egyik fele piros volt, a másik meg ez a sötétkék. Rákeresek a telefonomon. Postairón! Ez az, szóval postairónkék az ég a panelházak fölött. De miért hívják így? Görgetek, megnyitom a Wikipédiát. Ekkor meghallom a nappaliból a fiam hangját. Apa!

Bemegyek, a cigit már elnyomtam, a kávét már megittam, szóval bemegyek, és látom, hogy a fiam a kanapén fekszik, nézi a tévét. Mi a baj, kérdezem. Nem kapok választ. Kicsim, mondom, szóltál az előbb, kiabáltál. Mi a baj? A fiam felemeli a fejét, nagy és kék tekintettel néz rám. Apa, én annyira fáradt vagyok. Annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok oviba menni. Oké, mondom, és odalépek hozzá, megsimogatom a fejét. Ez ilyen. Én is fáradt vagyok. De oviba kell menni. Sajnálom. A fiam összehúzza magát, apró teste eltűnik a takaró alatt. Figyelj, mondom, legyen az, hogy én most még elmegyek kakilni, és te addig még nézheted a mesét. Oké? Addig nem kell felöltözni, addig pihenhetsz. Jó? A fiam nem mond semmit, csak kukucskál kifelé a piros, nagyjából postairónpiros takaró alól.

A vécén ülök. Nem viszek magammal telefont, nem szoktam. Egy filmes magazint olvasok. Amikor fiatalabb voltam, ezt értsük úgy, hogy amikor még nem volt gyerekem, akkor ezeket a filmes újságokat végig tudtam olvasni pár nap alatt. Megkaptam, leültem, kinyitottam, olvastam, aztán végeztem. Most már eleve a vécébe viszem őket, mert tudom, hogy csakis ott jut rájuk időm. Időm és lehetőségem. Elhelyezkedek, és éppen a Világítótorony című filmről kezdek olvasni egy remek kritikát, amikor az ajtó előtt megjelenik a fiam. Apa, mondja, kakilnom kell. Oké, kisfiam, mondom, még várj egy picit. Nem nagyon tudok, mondja a fiam, már nagyon kell. Siess! És ilyenkor nincs más, sietni kell. Nincs olvasgatás. Nincs könnyed, ráérős ürítés.

Gyors törlés, lehúzás, és már ugrik is rá a gyerek a vécére. Jaj, már nagyon kell, mondja. Én fogat mosok, és amíg trónol, elkezdek felöltözni. Nagyjából két perc telik el, mikor már ott áll a fürdőszobában. Nem is kellett kakilni, mondja nevetve, csak pisilni. Oké, mondom, és bemegyek a szobájába, hogy a szekrényéből elővegyem a ruháit. Mire minden összeáll, az még tíz perc. Mire rá tudom venni, hogy kabátot és pulcsit is vegyen, az megint tíz perc. Lassan fél nyolc, elvileg háromnegyed nyolcra kell bevinni őket, különben nem kapnak reggelit, és mi még el sem indultunk. Felkelthetem anyát, kérdezi, és már rohan is be a hálószobába, cipővel, kabátban, sállal, sapkával. A fiam felkelti az anyját, közben azt mondom, hogy nem kellett volna, de nincs erőm megakadályozni. Ma anya alszik, mondom, és már a lépcsőházban állok, és hívom a liftet. Anya magához tér, puszit nyom a fiunk homlokára, aztán elhessegeti. Menjél már, irány az ovi!

Odakint hideg van. Fázom. Fogom a fiam kezét. Miért nem vettünk kesztyűt, kérdezi. Megmondom neki, hogy elfelejtettem. És hideg van. Télen is hideg van, de nyáron is. Ha ilyen korán kell felkelnem, akkor én mindig fázom. Utálom. Nem tudom elmondani, hogy mennyire gyűlölöm ezt a reggeli, ezt a korai kelést. Megyek a fiammal reggel, mert ez most már reggel, fél nyolckor az óvoda felé, és fúj ez a rohadt szél, és azon gondolkozom, hogy én ezt hogy bírhattam régen. Hogy bírtam, amikor annyi idős voltam, mint a fiam. És ránézek, lenézek rá, a kis emberkére, aki fogja a kezemet, és rendületlenül lépdel mellettem, és be nem áll a szája, és egy pillanatra összezavarodom. Mert mi ez? Miről szól ez az egész? Mi a kibaszott kurva élet ez? Eszembe jut, ahogy anyám vitt engem az óvodába. De csak egy kép, egy semmilyen kis emlékfoszlány. Pedig ő ezt több évig, nap mint nap csinálta. Nekem meg csak egy homályos emlék maradt meg ebből az egészből. Vajon ő mit élhetett át? Hogyan élte meg ezt? Milyen sebeket ejthettem én a saját óvodába járásommal a saját anyámon? Sebek ezek egyáltalán? Vagy csak én fogom fel rosszul?

A kisfiam azt kérdezi, félúton az ovi felé, hogy szerintem milyen járgányai lehetnek a Batmannek. A jobb kezem a zsebemben, a ballal az ő kis kezecskéjét szorongatom, próbálom úgy helyezni, hogy ne nagyon fújja a szél, de még így is le van fagyva. Batrepülő, bathelikopter, batűrhajó, batmotor, hadarom, miközben átmegyünk a zebrán, a zöld lámpánál. Nem erre gondoltam, mondja a fiam, és megrántja a kezemet. Hanem, kérdezem tőle, és közben baromira ráz a hideg, mert iszonyatosan lassan haladunk, néha úgy érzem, mintha visszafelé sétálnánk. Hát, mondja a fiam, hogy van-e a Batmannek sportautója. Azt felelem, hogy van, hogyne volna, sok sportautója van neki, de most már egy kicsit siessünk, mert mindjárt beérünk az oviba, és akkor minden tök jó lesz.

Végre be is érünk, nem késünk el, a szekrények mellett több gyereket is öltöztetnek még rajtunk kívül. Köszönök, köszönünk a többieknek. Azt már az elején említettem, sőt azzal kezdtem, hogy nem igazán bírom a korai kelést. Nem igazán mennek nekem ezek a reggelek. Nem haragszom senkire, nincs bajom senkivel, egyszerűen csak nem akarok tudomást venni a világról, nem szeretnék a része lenni, inkább az tetszene, ha mindenki halott lenne. Hallottam már ezt többször, vagyis ilyeneket, ilyen kijelentéseket, ilyen ki- és elszólásokat. Főleg nőktől. Szingli nőktől. Gyerektelen, szingli nőktől. Az első kávé előtt ne próbálj velem beszélgetni, mert harapok. Reggel használhatatlan vagyok, amíg a jógaórám a namasztével le nem zárul. Igen, van ilyen. Nem azt mondom, hogy nincs. Mert van egy barátom.

Van egy barátom, akinek az egyik fia már hétéves, évvesztes, most kezdte az iskolát, a húga meg három, ő bölcsibe jár. Többször találkoztam már a sráccal, a hétévessel, és eddig az a benyomásom róla, hogy egy faszkalap. A barátomat, ezt a barátomat, akinek ez a faszkalap gyereke van, én nagyon bírom. De a felesége már egészen más. Más tészta. Az a fajta nő, az anyatigris, aki mindenképpen a legjobbat akarja a kölykének. És ezért tűzön-vízen átmegy, még akkor is, ha az valójában nem is annyira jó a gyereknek. El tudom képzelni, hogy mire gondolhatott az a nő. Nekem is van gyerekem, én is a legjobbat akarnám neki. De mindennek van egy határa. Szerintem. Az anyatigris szerint viszont nem. Az összes különóra, a legjobb suli, a legjobb tanárok, a még több különóra. Semmi szabadidő. Aztán egy faszfej lett a gyerekből.

Leimádkozom a kinti ruhát a gyerekről, közben kiabál a többiekkel, akikkel együtt öltözik. Ők így beszélgetnek, ezt hiába csitítgatom. Mellettem egy vékony, nagy mellű, szőkített hajú anyuka ráordít a fiára, hogy vegye már le a pulóverét. Itt, az öltözőben minden szülő feszült egy kicsit, de azért visszafogjuk magunkat. A fiatal, nagy mellű anyuka nem finomkodik, látszik rajta, hogy leszarja, mit gondolnak róla. Neki dolga van, mennie kell, akkor meg csinálja már a kölyke azt, amit kell. Olyan furcsán nézek én is, mint a többiek, de közben megértem. Legalábbis egyáltalán nem ítélem el a viselkedése miatt. Azért meg főleg nem, hogy ő sokkal jobban néz ki, mint a többi anyuka. Én is szoktam kiabálni a gyerekemmel, ha lassan öltözik, pedig éppen gyorsan kéne. És körbenéztem, és láttam a lesütött szemeket. A néma gatyacserét. Mert valaki kiengedte a hangját, ráadásul egy ilyen, aki még jobban is néz ki, mint mi, akkor meg aztán csak azért is én leszek a jobb szülő.

Nem vagyunk jobb szülők, súgom a fiam fülébe, és megölelem, mielőtt bemenne a csoportjába. Nem vagyunk jobb szülők, mondom még magamban, miután már bement, és én még ránézek a szekrényére, hogy van-e váltás nadrágja meg pólója. Mert lehet ezt gondolni. Az összes szülő gondolhatja magáról azt, hogy ő a legjobb. De ez a másik oldalról dől el. Lehetsz többgyerekes szuperanya, lehetsz elvált férj, lehetsz fitt-mami, lehetsz megkeseredett nagyapa, lehetsz homoszexuális, szerető pár, lehetsz konzervatív család, lehetsz anarchista kommuna, lehetsz valami elborult szekta tagja, lehetsz a világ kurvája és lehetsz te az az ember, aki utálja a reggeleket, és gyűlöl minden egyes napot, amikor fel kell kelnie. Kurvára nem ez számít, csak a másik oldal.

Szépen összerendezem a gyerek szekrényében a ruháit, egy idő után már csak csavargatom őket, mert hallom, hogy a nagy mellű anyuka a konyhásnénikkel veszekszik. A többi szülő már rég elment, elfutott. Megfordulok, pont akkor, amikor az anyuka idegesen elviharzik mellettem. Nehéz, mi, mondom, és közben sután felemelem a kezemet. Ja, válaszolja a nagy mellű anyuka, és a lehető leghangosabb léptekkel kitrappol az épületből. Ja, suttogom én is, aztán még egyszer benézek a fiam szekrényébe, pedig tudom, hogy ott már nem találok semmit. Bólintok, talán mosolygok, és elindulok hazafelé. Aztán pár óra múlva jövök vissza a fiamért. És minden kezdődik elölről.