Szőnyi Judit: A kérelem (online megjelenés)

Olyan régi volt a folyosó, amelyen Nasztaszja Igorova végigment, hogy néha úgy érezte, egy szellem fog feltűnni a következő sarkon, ő pedig attól félt: nem tud majd neki illendően köszönni. Mégis, hogy kellene köszönteni egy hivatali szellemet? Jó napot kívánok? Vagy inkább: Szervusz, kérlek? Nasztaszja Igorova már három hónapja dolgozott a hivatalban, de még mindig problémát okozott neki a köszönés, és nem tudta eldönteni, milyen ruhában illendő itt megjelenni. Az egyik kollégája azt mondta, hordjon, amit szeretne, ennek ellenére az összes munkatársa minden nap vasalt ruhában, illatos kalapban jelent meg, mintha bármelyik percben tetatéra jönne maga a cár.

Ahogyan Nasztaszja Igorova rótta a folyosókat, amelyeken émelyítő kávé- és teaszag terjengett, úgy érezte, soha nem fog odaérni. Mintha az egész hivatal, s vele az élete is egy végeláthatatlan folyosó lenne, amelynek néha árnyak jelennek meg a falán, színes árnyak, boldog árnyak vagy éppen rémisztő árnyak.

Saját magának sem akarta beismerni, hogy eltévedt, ezért amikor egy virágos ruhás kisasszony, aktával a hóna alatt, elhaladt mellette, bizonytalanságát leplezve, vidáman és magabiztosan bólintott feléje. Eszébe sem jutott megkérdezni, merre van az összes problémára megoldást kínáló Használt bútorok osztálya.

Beugrott a páternoszterbe, és idegességében a tenyerét kezdte el piszkálni a hüvelykujjával. Sosem utazott még ilyen gépezetben, ez az ördögi masina pedig biztosan a kénköves pokolba viszi, ha nem ugrik ki belőle időben. A felvonó nagyon lassan vánszorgott, mégis úgy tűnt, mintha fénysebességgel szelné az emeleteket.

Amikor kiugrott, újabb kihalt folyosón találta magát, éppen szemben a Használt bútorok osztályával.

Illedelmesen kopogtatott, majd anélkül, hogy bárki felelt volna, benyitott.

Egy hatvan év körüli, szürke képű ember ült az asztalnál. Elnyomta a cigarettáját, majd vizenyős szemét Nasztaszja Igorovára meresztette.

– Mi’ tetszik? – kérdezte.

– Nos, szeretnék kérni egy fiókot.

– Fiókot? – ismételte meg színtelen hangon.

– Igen. Beletenném magam egy kis időre.

A szürke ember megrázta a fejét, majd elővette cigarettatárcáját, és újra rágyújtott.

– Ha beletenné magát egy fiókba, akkor először hoznia kellene egy engedélyt a Szabadságolásokkal, szünnapokkal foglalkozó alosztálytól, amely az ötödik emeleten van, azt alá kellen íratnia a főnökével, és miután a főhivatalnok, Gregor Gregorovics is lepecsételte, utána kérhet egy fiókot.

Nasztaszja Igorova illedelmesen bólintott a fejével, majd sarkon fordult, és elhagyta az irodát anélkül, hogy egyet is átkozódott volna. Összeszorított fogakkal bandukolt fel az ötödikre. A páternosztert nem volt hajlandó használni.

A szabadságolásokkal és szünnapokkal foglalkozó alosztály, a Jutalmazások, fizetések főosztályhoz tartozott. Logikusnak tűnt, hiszen szabadságra menni mégiscsak jutalomnak számított ezekben a zord időkben. Az irodában három egyforma matróna ült. Mindháromnak kendő volt a fején, barázdált arcuk arról árulkodott, hogy már réges-régen itt ülnek a hivatalban. Mindannyian ütemesen, az óra kattogásának megfelelően pecsételtek egyet az előttük heverő papírra, majd félretették, elővettek egy újat, és ismét pecsételtek.

Nasztaszja Igorova megköszörülte a torkát, mielőtt még beleszédült volna ebbe a monoton zajba. A három asszony meg sem rezzent, tovább pecsételtek.

– Elnézést kérek! – kiáltott Nasztaszja Igorova.

– Igen? Ebédszünet? – kapta fel a fejét a középen ülő asszony.

– Nem, nem. Egy papírért jöttem. Engedélyért. Szeretném eltenni magam a fiókba.

– Badarság! – kiáltott fel a bal szélen ülő, majd teljes erejével rányomta a pecsétet az előtte heverő papírra. – Fiatal maga még ahhoz! Én például csak húsz év után tettem el magam a fiókba. Két hétre…

– Úgy! – szólt közbe a jobbszélső. – Emlékszem! Mikor Grigorij fiad a frontra ment. Nehéz idők voltak. – Erre a mondatra mindhárman felsóhajtottak, és egy pillanatra a távolba meredtek, mintha egy megkomponált színielőadást mutattak volna be.

– Kérem, nekem ehhez jogom van! – mondta erélyesen Nasztaszja Igorova.

– Joga van… – legyintett a jobb oldali matróna. – Na, vigye! – Azzal belenyúlt a fiókba, odaadta a papírost, majd visszatért két társával együtt a pecsételni valóhoz.

Nasztaszja Igorova olyan boldogan vágtatott végig a folyosón, mintha egy húszezer rubelt érő csekket cipelt volna magával. Még akkor sem rémült meg, amikor az ablakfülkében álldogáló hivatali szellem megemelte előtte a kalapját.

Végigvágtatott le a lépcsőkön, egészen az alagsorba. Ő ugyanis a Borítékolás, válaszadás alosztálynál dolgozott, a Levelezések főosztálynál. Az volt a feladata, hogy Az volt a feladata, hogy a hivatalnak írt levelekre válaszoljon. Néha nem tudta, mit feleljen arra a kérdésre, hogy a Cár idióta-e? vagy Valóban Raszputyin tartja-e hatalmában az országot? Ezeket a leveleket általában kidobta, szerzőjüket indexre tette.

– Jó napot, Viktor Zsegorovics! – köszöntötte Nasztaszja Igorova a főnökét.

Viktor Zsegorovics az egészsége érdekében minden reggel kiitta a szamovár felét, amibe titokban alkoholt öntött, így aztán egész nap terjengett a vodkaszag, Viktor Zsegorovics arca kipirosodott az erős italtól, és sokkal vidámabb lett tőle, mint a hivatali nap elején.

– Nasztaszja Igorova, hát ilyenkor kell ide bejönni? A munkaidő hét óra negyvenöt perckor kezdődik! – brummogta, majd teátrálisan ránézett az órára.

– Egy kérelemért mentem, Zsegorovics úr, szeretném betenni magam egy fiókba.

– Szó sem lehet róla! – csattant fel Viktor Zsegorovics. – Mit csinálnék én maga nélkül? Válaszoljon szegény Katarina Tomanova a rossz csípőjével a levelekre?

Katarina Tomanova éppen a kávét szürcsölgette, és amint meghallotta a nevét, hosszú fekete haját válla mögé dobta, és peckesen kihúzta magát. Alig volt harmincéves, de a csípője miatt egész álló nap csak kávét ivott és a többi hivatalnokkal beszélgetett.

– Csak egy kis időről lenne szó, Viktor Zsegorovics, kérem!

– De hát én olyan jól bánok magukkal, Nasztaszja Igorova.

Katarina Tomanova megint a válla mögé dobta a haját, és tovább szürcsölte a kávét.

Nasztaszja Igorova döbbenten kolléganőjére nézett, majd újra Viktor Zsegorovicsra.

– Én ezt nem bírom, Viktor Zsegorovics! Meg fogok bolondulni, ha nem tehetem el magam a fiókba.

Viktor Zsegorovics töltött a szamovárból, böffentett egyet, majd felsóhajtott.

– Jól van, adja ide! Ez viszont csak azt jelenti, hogy szegény Katarina Tomanovának többet kell dolgoznia.

Nasztaszja Igorova már csak azért sem nézett oldalra, nem akarta látni, ahogyan a kolléganője megint hátra dobja hosszú, fekete haját.

Viktor Zsegorovics aláírta a kérelmet.

Nasztaszja Igorova ismét kirohant a folyosóra, hogy elkapja a főhivatalnokot, a százhuszonhét esztendős Gregor Gregorovicsot. Azóta volt ő a főhivatalnok, amióta megépült ez a hivatal. Ősz haját befonva hordta, kardját még mindig magánál tartotta, mintha bármelyik percben kitörhetne egy háború, és mennie kéne harcolni. Gregor Gregorovics a napóleoni csaták hőse volt, és erről fennhangon dicsekedett mindenkinek. Testőrök őrizték az ajtaját, ugyanis mindig attól rettegett, hogy valaki orvul beront az irodájában, és végez vele.

Amikor Nasztaszja Igorova felmutatta a kérelmét, a testőrök azonnal utat engedtek neki. Ekkora ereje volt egy hivatalos papírnak. Gregor Gregorovics az ablaka előtt álldogált, pipázott és a havas kert felé révedt.

– Gregor Gregorovics, uram! – Nasztaszja Igorova gyorsan pukedlizett egyet, majd gyorsan kitalálta, mire hivatkozva kell tovább állnia, ha netán Gregor Gregorovicsot túlságosan elkapná a háborús emlékek nosztalgiája.

– Kisasszony! – Gregor Gregorovics vicsorgott egyet, majd fejet hajtott. Úgy nézett ki, mint egy nagy, öreg oroszlán. Huszonhét évet azonban könnyedén letagadhatott volna, egy perccel sem nézett ki idősebbnek száznál.

– Kegyelmes uram, kérem, írja alá a kérelmemet. Szeretném magam a fiókba helyezni.

Gregor Gregorovics kiejtette a pipát a kezéből, és ámulatában összecsapta két tenyerét.

– Micsoda? Ne vicceljen velem, Natasa!

– Nasztaszja vagyok, kérem – javította ki.

– De hát maga a hivatal lelke. Egy ilyen szép, fiatal lány miért akarna elbújni a fiókban? 

Nasztaszja Igorova pár másodperc elteltével vállat vont, nem volt kedve magyarázkodni.

– Különben is, aláírhatom, de mire jogérvényre emelkedik, jön a tavasz. Maga a fiókban akar bujkálni, amikor virágoznak a fák?

– Tessék? – hüledezett Nasztaszja Igorova. – De hát nekem most azonnal kell elbújnom a fiókba, nem tavasszal. Most! Nem lehetne gyorsított eljárást kérni?

Gregor Gregorovics elnevette magát.

– Nem forgathatjuk fel ezt a hivatalt, kisasszony. Képzelje, mi lenne, ha a maga kedvéért kivételt tennénk, és előbb eltehetné magát a fiókba?! Zűrzavar, teljes zűrzavar, kérem! Azt akarja, hogy bajba kerüljek? Én, Gregor Gregorovics, aki már százegy éve ezt a hivatalt szolgálja?

– Még véletlenül sem – felelte erőtlenül Nasztaszja Igorova.

– Inkább üljön le, elmesélek magának egy történetet, amikor átvágtam Borogyinónál az ezredemmel, és megakadályoztuk, hogy Napóleon előre törjön.

Nasztaszja Igorova bólintott, majd összeesett.