Feketemosó: V. Fejezet – Operában

Tőlük kaptuk a jegyeket is, legalább egy ilyen kis gesztust illik ilyenkor tenni, és a pofájukba tolni ezt a rohadt sapkát. – Taródi Luca írja a Feketemosót.

– Te hoztál plutóniumot?

– Igen, pont befért a táskámba, miért?

– Hát, tudod… ide nem illik behozni…

– Képzeld, anyád miatt hoztam magammal, ő mondta, hogy illik valamilyen ajándékot hozni, egyébként is, itt van a főnököd.

– Igen, de nem beszéltük meg, hogy utána találkozunk vagy ilyesmi…

– Zoltán, én úgy érzem, hogy te szégyellsz engem. Kifejezetten szégyellsz… Bezzeg, amikor a Marikával jöttél tavaly húsvétkor, nem zavart, hogy banánmintás zoknit húzott fel a lakkcipőjéhez.

– Ne kezdjük elölről ezt az egészet, jó? Egy üzleti tárgyalás pozitív kimenetele végett hoztam el a Varázsfuvolára, azt mondta, még egy Mozartot sem látott az operában. 

–  Hát, képzeld, én sem láttam még, mégis tudom, mit illik viselni a Bécsi operaházba. Én rendes nevelést kaptam. A telefonomat például, veled ellentétben, már rég kikapcsoltam.

– Tudod, nekem még nem volt rá időm, mióta itt vagyunk, mert egész végig a kabátodat kellett fognom, hogy a hajadat igazgathasd, vagy a harisnyádat huzigálhasd.

– Inkább nézzek ki úgy, mint a sarki hentes neje? Na, már kapcsolják is a villanyt… most már viselkedj rendesen, kérlek, nem akarom, hogy megint az legyen, bezzeg a magyarok.

– Etelka, ez dereng. Rohadtul dereng, legalább a sáladat terítsd már rá a táskádra, hogy ne látszódjon ez a radioaktív izzás, azt fogják hinni, hogy telefonozol.

– Maradj már, és légy szíves vidd arrébb a kezed… Régen még bóknak vettem volna… Amikor még intellektuális szimbiózisban éltünk.

– Kikérem magamnak, te jöttél oda hozzám a hajadat csavargatva azzal, hogy rokonod van az akadémikus parcellában.

– Ich Bitte Sie, ruhig zu bleiben!

– Na, látod, ez is hangosan beszél itt magában, pedig már rég lekapcsolták a villanyokat.

– Attól még nekünk nem kell, jó? Meghallja a főnököm.

– Az előbb még nem érdekelt, hogy itt van, nem? Egyébként, ha már itt van, szólhatnál egy-két jó szót a Jocó érdekében, megígértem neki a múltkor.

– Te csak ne ígérgessél itt a nevemben! Ez nem így működik, mégis hogyan protezsáljam be, hát még szakirányú végzettsége sincs.

– Mit tudom én, majd felveszitek irattárosnak, vagy iktatja a leveleket vagy mittudomén, oldd meg!

– Etelkám, már rég papírmentesek vagyunk, nem érted? Senki sem iktat.

– Figyelj, szomjas vagyok, odaadnád a fantát az oldalzsebből?

– Igen, de ne a plutónium felett igyál, spontán maghasadást akarsz okozni itt, az opera kellős közepén? Mit fognak rólunk gondolni?

– Jó, akkor fogd meg addig, teljesen kiszáradt a szám, szörnyű, milyen meleg van ebben a teremben. Te figyelj, mit keres a táskádban az az idétlen rojtos sapkád? Én azt egyszer már kidobtam lomtalanításkor. Ne mondd, hogy…

– Mit ne mondjak, fordulj inkább előre, jó? A főnököm felesége kötötte nekem még tavaly karácsonyra, gondolod, hogy majd hagyom kidobni. Így is két éjszakát rajta aludt egy kóbor kutya, úgy kellett piszkavassal kikotornom alóla, majdnem leráncigálta a gatyámat. Tőlük kaptuk a jegyeket is, legalább egy ilyen kis gesztust illik ilyenkor tenni, és a pofájukba tolni ezt a rohadt sapkát.

– Ja, hát, de miért nem mondtad?! Ha én ezt tudom… Vedd fel!

– Dehogy veszem, így is megrohadok a melegtől, már nem tudom, hova vetkőzzek.

– Felveszed, vagy ráerőltetem a fejedre itt mindenki szeme láttára!!

– Etelka, zakó van rajtam, nem veszem. Na, ne erőltessed már! Jó, felveszem, csak ülj már vissza, ne mocorogj.

– Mindenképpen menjünk majd oda hozzájuk, ha vége a darabnak, azért egy Wagnert illik megköszönni.

– Persze, én is így terveztem, hoztam egy rúd Pick szalámit, meg hát ugye a sapka.

– Az előbb még azt mondtad, hogy nem találkozunk velük a darab után…

– Hát, direkt nem, de majd véletlenül összefuthatunk, ha már itt vagyunk. Egyébként is beszélni akartam vele egy-két dologról, mostanában elég jóban lettünk.

…

– Na, valaki rálépett a lábamra, Zoltán, szólj rá!

– Dehogy szólok, inkább siessünk kifelé, hogy elcsípjük őket, te látod őket valahol? Tudod, múltkor mutattam róluk egy képet a Facebookon.

– Hát az annyira pixeles volt, hogy gyakorlatilag bárkik lehetnének. Te várjál, nem ők azok?

– De! Siessünk! Várj, integetek neki, hátha észrevesz. A felesége még nem látott élőben.

– Szerinted most ránk néz vagy mögénk?

– Nem tudom, szerintem ránk, de nem értem, úgy néz, mintha nem ismerne meg. Pedig a sapka is rajtam van.

– Várjál, kicsit feljebb húzom a fejeden, hogy jobban lássa a pompont, meg az egész csúcsát, hátha akkor felismeri.

– Nem értem, most elindult kifelé, ez a rohadt tömeg meg nem halad.

– Zoltán, nem találom a táskámat.

– Hogy-hogy nem találod, az előbb még a kezedben volt, nem?

– Igen, de már nincs itt. Nem aggódom, biztos meglesz, de azért akkor is. Mit fog szólni az anyád, ha megtudja, hogy csak így elhagytam, nem elég, hogy szerinte túlsózom a levest, még ez is… Na mindegy, most menjünk inkább a főnöködék után, elég lesz a Pick szalámi is.

– Te érzed ezt a meleget?

– Igen, fura szag van.