Tolvaj Zoltán: Szakszervezet (online megjelenés)

„Magát szkafanderbe kéne bújtatni, nagymama!” – jegyzi meg anyám, amint észreveszi, hogy a célszemély a járókerete mellett vacog a huzatban. A dorgálásra nem reagál, csak lassan felemeli a fejét, mint egy kérődző jószág. Együgyű vigyorral pislog, szuvas fogai között az íny hasítékai, akár a szürke, aggteleki cseppkövek. Lassan elfordul, fókuszálni próbál a menyére. Minden mozdulata, akár egy űrséta, mintha valami puha vákuumpárna venné körül. Apám és a többi öregfiú évek óta figyelmesen bánik vele, ide-oda rakosgatják háztartásról háztartásra, mint egy eleven poggyászt. Három hónap itt, három hónap ott, fél év Cinkotán, négy hónap Erzsébeten. Ahol épp csak akad hely a családi tűzfészken belül. Újabban teljes évek telnek el egy-két váltás között. Nagyi már betöltötte a kilencvenet, de meg se kottyan neki a családon belüli migráció. Alföldi nyugalommal tűri, hogy ide-oda cipeljék, akár egy templomi kelléket. Egyre világosabb előttem a jászsági buddhizmusa. Régen bizarrnak tartottam ezt a szótlan, félnótás derűt, ami áthatolhatatlan buborékba vonja vegetatív jelenlétét. Dühített, hogy nem lehetett vele kommunikálni. Tisza-parti ólja a rendszerváltás óta üres, de még az ezredfordulón is a kedvenc állatait szólongatta tévénézés közben. „Pí-pí-pííí!”. Utánozta a tyúkok és csibék hangját, miközben göcsörtös ujjaival egy láthatatlan kukoricacsövet morzsolgatott. Ekkortájt neveztem el kelekótya nagyinak. A pontos diagnózist szegény apám se tudta. Nagyi csak ült a sarokban, és kotkodácsolt. Talán az 56’ környékén elkobzott szántóföldek felett érzett veszteség ködösítette el az agyát. A háború előtt szerényen virágzó birtok téeszesítésének traumáján sose tudott felülkerekedni. A történelem érzéketlensége kijelölte benne a szelíd demenciává sorvadó tehetetlenség határait. A kárpótlás időszaka nem volt képes visszafordítani ezt a diszfunkcionális félkegyelműséget, terheit nem enyhítették a kilencvenes évek vadnyugati változásai. Családon belül sose volt téma a múlt. Kelekótya nagyi Dianás cukorka illatú jelenlétével egyfajta prehisztorikus nyugalom költözött be az életünkbe. A küszködés jelenkori módozatait elfedték a fogalmakon túli, ájtatos kegytárgyak, a kopott, zsibvásári szobrocskák, a zsíros fedelű, sárguló lapokkal teli imádságos könyvek, és az irgalmas Szűzben békét lelő, rurális áhítat, amire gyakorlatilag nagy ívben szart az egész család.

„Olyan, akár a Tisza alja!” – rikoltja az arcomba kelekótya nagyi, amint megpillantja az utcánkban zajló gázcsőcserét. Épp templomba kísérem. Talpig feketében vonulunk a nyári verőfényben. Lassú, kurta léptekkel haladunk egymás mellett, teljesen szótlanul. Pásztázom az előttünk elterülő járda minden apró egyenetlenségét. Gyengéden szorongatja az alkaromat, mint egy ág, ami véletlenül beleakadt. Tanácstalan vigyorral bámulja a Gázművek monstrumai által felszántott, hepehupás utcát. A fenti mondatán kívül soha semmi egyebet nem nyilatkozott felém. Mintha léte nem is a közös egyidejűség oktondi révületéből táplálkozott volna. A fenti hasonlat volt az egyetlen közlés, amivel valaha megajándékozott. Amikor elhangzott, nem is értettem pontosan. Kamaszos fenntartással kezeltem, felvont szemöldökkel, mintha egy képzeletbeli kamerának pózolnék, hogy ez az öregasszony bolond. Gőzöm sem volt róla, hogyan lehet az összehasonlított tartalmakról konkrét tudomása. Kelekótya nagyi folyómeder-látomását azzal nyugtáztam, hogy igen, talán ez a népköltészet legősibb, alanyi forrása. Örökké hálás leszek neki, hogy nem tépte ki magát az ölelésemből, hogy a Rákosi úti gázmunkálatok perpatvarában egy ipszilonágú bottal megjelölje Attila fejedelem elveszett sírját.

Forgolódom a reggeli félálomban. Ablakom előtt zsonganak az ősz húrjai. Pár holló gubbaszt a zizegő villanyvezetéken. A szerszámok érces zajától hirtelen azt se tudom, milyen napszak van. Apám szabadságon. A kötetlen órák mámora sem enyhíti indián nyarunk mottóját: munka, munka, munka. A brusztos meló konstans, kényszeresen végezni kell, különben leáll minden. Lazításképp a munkafázisok szüneteit kitöltő fröccsök. Hajnal óta szinkronban mozog a keze és a gigája. Egy szivárgó csaptelepet javít. Görnyed a kád fölött, hangosan káromkodik, kezeslábasát elárasztja a korrodált csőcsonkból spriccelő víz. Dohányfüstös szobámból hallom, ahogy fröcsög a helyi érdekű cunami. Erőfeszítési zónájából dől a verítékszag, miközben nyögdécselve küzd az elemekkel. Újra kell marni a rozsda által felzabált meneteket. Lóbálja a franciakulcsot, hol feszít, hol ernyeszt, míg az anyag nem engedelmeskedik az akaratának. A végén kiderül, hogy az egész telep javíthatatlan. Eszembe jut egy kiskoromban hallott brazil közmondás, amit arra mondanak, ha egy meló eleve hiábavaló. Ou quebra, ou racha. Vagy törik, vagy szakad (reped). Veszett fejsze nyele. Míg az új alkatrészek beszerzése várat magára, hercegként lubickolunk majd a rozsdás csőcsonk alatt. „El van baszarintva itt minden, egyetlen fiacskám.”

A csapteleppel vívott küzdelem csupán nyitánya az őszi vakációnak. Apám közli, szedjem össze magam, mert azonnal indulunk radiátort szerelni az egykori Szakszervezetek Házába. A kezei alatt végzett segédmunka előre rettenettel tölt el. Szakmája szerint központifűtés-szerelő mester, temperamentuma pedig egy izgága faltörő kosé. A kocsiban tespedek mellette az anyósülésen, és Orbán Ottó indiai útikönyvével próbálom elterelni a figyelmem. Flegmán átlapozom a Mysore-i Maharadzsáról szóló sztorit, miközben a letekert ablakon át pofámba liheg egy DAF márkájú kamion forró hűtőrácsa, miközben emberevő kamionok között suhanunk az M3-ason a belváros felé.

Megállunk egy Városligetbe torkolló utcában. A kocsiból kiszállva fölém tornyosul a Szakszervezetek Háza. Egy köpésre van csak az egykori szanatórium, ahol Csáth Gézát megpróbálták lehozni az ópiumról. Ugyanitt lehelte ki a lelkét Ady Endre az utolsó fényképén látható komor nővérek gyűrűjében. Az épületre ráférne egy tatarozás. Jelen formájában simán szerepelhetne Agatha Christie Crooked house című regénye borítóján. Belül teljesen kihalt épp. Zegzugos folyosóit szűk csigalépcsők kötik össze. Mindenütt nyikorgó parketta és percegő lambéria. Apám birodalma az alagsorból nyílik. A kazántérbe egy börtönudvarszerű gangon át vezet az út. Kőszoborrá dermedt galambok leskelődnek az épület szecessziós kiszögellésein. Szerszámcipelés közben belerúgok Polit úrba, a lengőajtót borító vastag lakkozásba, és a zajra egyből felbukkan egy birkatermetű hógolyó, ami lavinává duzzadva közeledik felém. Eredeti foglalkozása szerint megtermett kuvasz. Vattateste már itt-ott megkopott, porhóként szitál belőle a bolhairtó. Letérdelek, busa fejét a combomra helyezi. Tekintetében nyugalmazott mészárosok halvány vérszomja. Társa egy ide-oda tipegő zsemle, aki a fehér falkavezér subája alól megállás nélkül ugat. Óvatosan kikerülöm a házmesterné ádáz testőrségét, és gyorsan besurranok apám bunkerébe, az évszázados villa dohos tudatalattijába.

A fűtésszerelő szakmát nem hasonlítanám az ötvösmesterséghez. Apám, colstokos Prospero, egyből előkapja a nehéztüzérséget. Preciőz anyagtani bájolgásra nincs idő, a funkció acélos diadala ez. Egy vijjogó flexszel felszeleteljük a fűtőtesteket. A lyukas szelvényekből dől az iszap, ami a kemény belvárosi víz miatt ülepedett le az évtizedek során. A vascsigolyák nehezen válnak el egymástól. Úgy csavargatom a radiátor gerincét, mint egy Feröer szigeteki halász a partra vetett bálna tehetetlen uszonyát. Téli melegünk záloga ez a barbár körfolyamat. Kaszabolás, hegesztés, nyomáspróba.

A Szakszervezetek Házában a rendszerváltás óta független irodahelyiségek üzemelnek. Kényes ízlésű brókercégeknek nem, de különböző nehézipari vállalkozásoknak bőven megfelel az ódon épület. Az iroda, amiben dolgozunk, egy elektroműszerészeti cég főhadiszállása. A falon egy irdatlan Power Plant alaprajza. A kép nem egy erőnövényt ábrázol (welwitschia mirabilis), csak egy közepes termetű áramfejlesztő formás generátorblokkját.

Nem is olyan uncsi ez a meló, állapítom meg, amikor kezeim közt felberreg az ütvefúró. A finom fogászati eszköz bestiális nagytestvére könnyedén váj léket a falba, ahová némi gletteléssel beillesztjük a vasagancsokat, amik megtartják az istállói tehenek modern rokonait, a római radiátorokat. („Hát ez röhej” – Rarits Rihály közbevetése.) Az érdemi munkához kevés közöm van. Nyers fizikai erőm kiaknázása végett vagyok jelen. A mázsás tömegemnél alig könnyebb fűtőtestek mozgatása azonban kikezdi a derekamat. Apám legyint. Elvonulok egy kis pihenőre a Szakszervezeti Konferenciaterem feliratú szalonba. Stikában rágyújtok, a füstöt befújom a vaskos függönyök mögé.

Nincs bennem elég alázat, korholom magam. A sztahanovisták farvizén kullogó, szerényebb teljesítményű melósok tán hasonló etikai normát követtek. Csak lazán és könnyedén. Mire a nagy sietség? Míg a gép forog, a termelő pihen. Vagy az üzem előtt lazsál egy zugitallal a zubbonyában, és várja a zsemlefutárt. Akkor se jön zavarba, ha a brigádvezető letorkolja: „Kováts elvtárs, miközben ön itt lazsál, mi van a munkapaddal?” – „Há’ mi van, mi van… Vágja a gép az izét!” – „És ki vigyáz arra a gépre?” – „Ott megyen az magától, kérem… Ide hallom!”

A Szakszervezetek Háza jelenleg kong az ürességtől. Kedvemre császkálhatok a szocreál kastély zegzugaiban. Egy ormótlan gipszstukkókkal díszített álkandalló egyből meggyőz az ancien régime ocsmány nagyvonalúsága felől. A csillámló textilből szőtt függönyök már a Helsingør-i kastély falán is avíttnak számítottak. A Szakszervezetek Háza megért pár rendszerváltást és tulajcserét, de a hallban kifüggesztett, hatalmas tablóval kegyesen bánt az idő. Az itt-ott megtépázott propagandaplakátok és egyesével felragasztott fényképek mind a helyükön, és filctollal írt, informatív táblákkal vannak ellátva. A tabló büszkén őrzi a régi rendszer rekvizitumait, tovább védi a mundér becsületét. Kezdődjék az idegenvezetés.

„3000 köbméteres víztorony Csepelen” – az első poszteren a légyölő galóca (amanita muscaria) építészeti megtestesülése látható, amint a kései Bauhaus jegyében egy hallucinogén vízió keretében peckesen telibe hágja a derűsen kéklő, kádári égboltot. Formás betonkalapja mellett eltörpül a „csepeli gépházbelső”, amiben pihenő élmunkások majszolják meghitt csendben a mindennapi betevőjüket egy villanykörte fényénél, mint Van Gogh krumplievői. A víztorony motívumához szorosan kapcsolódik Orbán Ottó indiai barangolásának jelenlegi állomása. A narrátor Siva nagytemplomában jár, ahol megtekinti a hindu teremtéstörténet központi motívumát, amely csak kisöccse a csepeli Víztoronynak egy gigantikus gránitfallosz képében is. (Ablak a Földre, Magvető, 1973).

A FÜRDŐSZOLGÁLTATÁSOK FEJLŐDÉSE című tablón különféle építészeti világnézetek organikus összeütköztetéséről beszélhetünk. (vö. O. Ottó: a Taj Mahal és az agrai Vörös Vár összevetése.) Az „Árpád fürdő úszómedencéjének vízvisszaforgató gépháza” című kép nem haladja meg a befogadói érzékenységem, amint a huzalokkal átszőtt, klórozott kékséget kardhalként szabdalják fel a krómozott acélcsövek, de az „Orfűi idényfürdő térplasztikája” című alkotás már kiveri a biztosítékot. Gagarin őrnagy gigászi, háromméteres gipszszkafandere trónol egy friss muskátliágyás közepén, és Danaida-korsókat cipelő, mikrofallikus angyalkák veszik körbe. Lefagyok a kép előtt. A szovjet űrprogram diadalához jobban passzolna egy elevenen megfőtt kutya. Hallom, ahogy lenn az udvaron helyeslően vakkant a hógolyó-kuvasz. Már épp felcsendülne bennem az Internacionálé, és készülök peckesen vigyázzba állni az űrben hősi halált halt Lajka tiszteletére, amikor apám közbevág:

„Fiam! Hozd fel a hegesztőt! Ott van a satu mellett!” Máris libbenek lefelé a csigalépcsőn, mint egy könnyű kísértet. Az udvaron megtorpanok, amikor újra farkasszemet nézek Agatha Christie pedigrés testőrével. Nem vagyok Liam Neeson, a szúrós tekintetű párbajtaktika helyett a növényevő emlősökre jellemző, etológiailag szerényebb módszert követem, amit lesütött szemű japán képregényhősöktől lestem el. A sarkvidéki monstrum körbeszaglász, kinyújtja parizerszínű nyelvét. Uzsonna gyanánt bekészített májkrémes zsemlém bánja a találkozást. Miután felviszem a hegesztőt, kényelmesen folytatom a túrát.

A „Vízveszteségmérő gépkocsi” című képpel gondban vagyok. Nem tudom kellőképpen beazonosítani a modellt. Nem Barkasz (Hamilkar, punok villáma), nem Uaz, nem Robur. Nem a régi mentőautók márkája (Nysa 522), és nem is a hírhedt, véres torkú Aro. Hanem az a kissé romboid, frontálisan ék alakú (jugoszláv?) jármű, amit arról lehetett felismerni, hogy gyári festése a HÉV-vagonok színeit örökölte a Fradi szurkolók nagy örömére. Egy erősen feminin kisugárzású KGST-autócsodáról van szó. Szemérmesen pislogó, szexi fényszórói mégsem vették le a lábukról a kemény munkásembert, mivel szerintük ez a verda a Bosnyák téri zöldségesek puhány stílusát tükrözi.

Az „500 köbméteres AQUATORIUS víztorony” már puszta elnevezésével tekintélyt sugároz. Progresszív és merész, mintha Jaco Pastorius komponált volna basszusgitárra egy Vízöntő Himnuszt. Maga az építmény mégsem hoz lázba. A csepeli víztorony struktúrájához képest ez smafu, csupán egy virágzó korszak fonnyadó jelképe. Vasbetonkarimája fölött egy Malév repzaj húzza el a csíkot. Az építmény ékessége a tóruszformájú folyadéktartály, ami egy Dunkin’ Donuts fánkra hajazó, óriási pesszáriumban végződik, ami felfogta a fejünkre hulló radioaktív esőt, ha Csernobil felől fújt a szél.

Anonim szerkesztőnk a tabló következő szakaszában stílust vált. Felzendül bennem a híres Scorpions nóta refrénje. Wind of change. A steril betoncsendéletek után némi szociológiai frazírozás következik. A „Nyomócső tisztítás” című képén K. Béla műszakvezető a maszekolás hőskorára fittyet hányva alázattal engedelmeskedik a központi bizottság nonprofit akaratának. Egy recsegő adóvevőt tapaszt a munkavédelmi sisakjához, és a kapott instrukciók alapján tartja a lelket szorgos embereiben, akik térdig tocsognak egy csőtörés kellős közepén. Árad a képből a pozitív teherbírás. A sárgásbarna mocsokban veszteglő trógerek egy vidám brigád látszatát keltik, mintha csak kiruccantak volna pancsolni a Dagályra vagy a Palatinusra.

„Azonnal hozz ide egy vödröt, fiam!” – kiabál apám, amint az egyik meglékelt radiátorból zúdulni kezd a trutymó. Hamar orvoslom a helyzetet, és folytatom a tárlatlátogatást. A következő metszet – akár a Mysore-i Maharadzsa palotájának technicolor Ganésája – egy merő giccs. A „Korszerű fúrókocsi” című alkotás nem tud megrendíteni. Az IFA tehergépjármű eleve elcsépelt toposz, hiába rí le róla, hogy ez spéci változat. Dunamenti vaskohókban esztergált fúrófejét egy dubai olajmágnás is megirigyelné. Csak túlságosan kisminkelték. A heroikus békaperspektívából elkapott modellen ragyog a zsírúj fényezés. Látszik, hogy meló nemes patinája helyett kényeskedve gördült ki az autómosóból. Sznob fanyalgással tovább állok, mint egy Ingres-én nevelkedett párizsi dáma a Les Fauves első kiállításán.

Surrog a cerkám a szakszervezeti hall kanapéján. Nem győzöm jegyzetelni a felbukkanó műkincseket. Kezd sok lenni a jóból. Az egyik metszeten megpillantom Mary Shelley marxista Frankensteinjét, amint egy kecskeszakállú vegyész köntösében vizsgál egy kémcsövet. Árgus tekintete átszellemült, mintha megfejtette volna az alkimisták titkát, és végre sikerül feltámasztani Lenin atyánkat. A képfelirat alapján sajnos nem Paracelsus aranyára bukkant rá, csupán salétromsavat állít elő egy műtrágyaüzemben. Eszembe jut Rodolfo Bűvészdoboza, amiben kiskorunkban egy szúrós szagú, cickányvizeletre emlékeztető párlatot találtunk, de egyikünk sem merte fogadásból felhörpinteni.

A grandiózus Szakszervezeti Tabló zárlatában meglegyint a rendszer sivár és nonfiguratív szakralitása. A hatékony iparosmunka derűs tablóit mi más követhetné, mint a dolgos jólétben jobb létre szenderült, szorgos nép végső diadalútja a KEGYELETI SZOLGÁLTATÁSOK című tabló keretei közt.

„Debreceni Krematórium 2-es számú ravatalozója”. Steril művirágok, kakaóbarna furnérpadok. Semmi organikus térgeometria, csak jéghideg felszín és hullafoltos linóleum. Homok a szélben. Nagyapám temetésén is az szólt. Balázs Fecó hangja kellőképp álcázza az ürességet, miközben mellőzi a grandiózus túlvilági gesztusokat. Tudom, hogy az vagyok. Fekete műszálas ingben bandukoltam a gyászmenettel a kánikulában. Előttem egy Volga márkájú halottaskocsi. „Szegény Csiri bá’”, gondoltam, ennyi jár egy embernek. Homokszem, Volga, Balázs Fecó. Előttem zötykölődik az újpesti hajógyár rezgő bajszú Monet-ja. Konyhaablakából lestem a Duna túlsó partján elterülő ipari panorámát. Az újpesti nagyi nem a Tisza medrét tanulmányozta, hanem hajókat épített a MAHART-nak. You’re my heart, you’re my soul. Célba ér a visszeres gyászmenet. Buldózerek túrják a talajt, felforgatják a szanált parcellákat, hogy új nyughelyek létesüljenek. Ebben a pogány dolmenben, khthonikus hullámsírban nyugszol te is, nagyapa, elvegyülve a többi elvtárs átboronált csontkollekciója közt. Névtelenséged hírét viszik majd a temetőbogarak. Lenyomatod megőrzi a kannibál talaj, mint a Szakszervezet az anonim, hétköznapi hősöket.

A kollázsmester ezúttal szakít a középkori haláltáncok motívumaival. Bosch kompozícióin a sötétség birodalmát és a zenészek poklát mindig ellensúlyozza valami tompán derengő, paradicsomi háttér. Derűs brokátok, pislákoló gázlámpák, a felhőkön átszűrődő fénynyalábok. Tablókészítőnk is törekedett erre a kompozíciós kontrapunktra, ám delejes manierizmusa végig talajközelben maradt, hiszen nem zárhatta le a szocialista életvitel Magnum Opusát a pusztulás krómozott hullamosdatóival.

A KULTURÁLT LAKÓKÖRNYEZETÉRT.

A „8 köbméteres Kamaz szippantó gépkocsi” (Bács-Kiskun megyei Kommunális Szolgáltató Vállalat) az utópisztikus jövő impozáns végterméke. Sugárzik belőle a narancssárga pompa, mint egy megbuggyant Halloween-tökből. A képen látható csúcsmodell a kilencvenes évekig hozzánk is bejáratos volt. A szippantósok érkezése nagy esemény volt a magunkfajta purdéknak. Szüleink kiraktak egy borítékot (benne pár papírszázas) a pöcegödör fedelére, és hagyták, hogy a „szagemberek” végezzék a dolgukat. Ott ólálkodtunk körülöttük, tátott szájjal csodálva a gépészet förtelmes műremekét. Kíváncsian figyeltük, hogy a polip csápjaira emlékeztető, bordázott csövekben zubogva áramlik a szar. Szó szerint kiszimatoltuk a szomszédság zsigeri rejtelmeit. „Jé, a Nyurgafalvyéké is hogy bűzlik! Pedig ők milyen gazdagok… A múlt héten jöttek vissza Tokióból!” Legendák keringtek egy ifjú házaspárról, akiknek pár hónapos csecsemője beleesett a telek végén nyitva hagyott emésztőgödörbe. Akkor vették észre, amikor leállt a Kamaz szivattyúja. Megfordították a szívásirányt, amitől a szippantócső baljósan rázkódni kezdett, mint egy mocsári anakonda, és kiköpte magából a parányi testet. Szüleink ezzel a históriával riogattak minket, ha túl messzire merészkedtünk. Az ezredforduló környékén virágzó cseresznyefáktól illatos Rákosszentmihály így termelte ki a kisangyalait.

„Korszerű 596 négyzetméteres dísznövényüvegház” – a palántázás sose tartozott az erősségeim közé, de így is értékelem a képen látható kristálypalota vegetatív bőségét. Talán Xanaduban járunk, de Kubla Kán házon kívül tartózkodik. Úgy látszik Bukta Imre transzparens kádárkockái jobban vonzzák a rendszer aranypolgárait. Szép lassan kezdek megcsömörleni a közelmúlt relikviáitól. De be kell látnom, hogy minden nagyszabású kompozíció egy monumentális összegzéssel végződik. O. O. is indiai körutazása utolsó állomásán, a Mumbaiban található Elephanta-szentélyben döbbent rá a hindu szentháromság, a Trimurti misztériumára, miszerint a dolgozó nép valódi arcai leginkább a hétköznapi karikatúrákban tükröződnek a transzcendens szférákat kifejező templombelsők helyett. „A szocialista integráció keretén belül 1981-ben felépült az ország első Hulladékhasznosító Műve, amely a fővárosban termelődő négymillió köbméter hulladékot hasznos energiavisszanyeréssel dolgozza föl.” A hulladékfeldolgozási rendszer emblematikus figurája Antal Imre volt, aki a korabeli híradóban hümmögő orrhangon riogatta a jónépet a mumbai szeméthegyek közelgő rémképével, és bemutatta nekünk a köztisztasági eljárások forradalmian új, lírai szemléletét: „ezek a szemétgyűjtő járművek, mint őskori szörnyek, ontják magukból mindazt, amit mi a lakásban vagy a hivatalban, illetve az utcán elhajítunk és kidobunk.”

Apám félbeszakítja katarzisom, és büszkén mutatja, hogy elvégezte a meló oroszlánrészét. Csak pár illesztéket kell helyreigazítanom. Motivációm mérsékelt, esetlenül hadonászok a kalapáccsal. Apám kiveszi a szerszámot kezemből, és kedélyesen leteremt:

„Fiam… A dübel nem ugrik be dühből!”

Teszetoszaságom dacára sikeres a tesztüzem. A radiátor sugárzik, tisztességgel ontja a hőt. A Power Plant mérnökeire nem idén télen fog lecsapni a jégcsapokkal gyilkolászó fagyhalál. Apám elégedetten taglalja munkája gyümölcsét. „Ez réztechnológia, fiam! Semmi kosz, semmi sorja. Nincs fölös kóc, se laza hollandik. Újabban már precíz szabványokkal dolgozunk.”

Úgy tűnik, én vagyok az épületben az egyetlen bolygó hollandi. Lecipelem a szerszámokat a Ladába. Kelet-Európai Rambóként járulok a szakszervezeti ház gondnoknője, Agatha Christie színe elé. Bal karomon viperaként tekereg az ütvefúró zsinórja, jobb bicepszemet a körfűrész feszíti. Minden lépésnél megcsörren a nyakamban lógó menetvágó, mint a Big Ben óratornya. Agatha gondnoknő unottan bagózik. Testőrei, Hógolyó és Zsemle, egyből elkotródnak, amint meglátnak engem, a feléjük támolygó, steampunk madárijesztőt.

A meló végeztével korán hazaérünk. A jól végzett munka örömére kiélvezem a szabadságom, egyből elkotródom otthonról a Kápolnába. Alig fél napja jöttem el ebből a patakparti, füstös biliárdteremből. Ugyanaz a diszkrét bűz fogad, mint hajnalban. Ugyanúgy harsog a rádió. A hírekben bemondják, hogy Aquincumban kelta sírokat tártak fel a régészek. Percember vagyok, motyogom magam elé, miközben a posztó fölé hajolok. Míg Aquincumban valódi kincseket találtak, én kukáskocsikban gyönyörködtem pár megfakult fényképen. Megcélzom a hetes golyót. Elhibázom. Megnyugtat ez a koncentrált semmittevés. A dinamikus és repetitív mechanika minden másból kivon, és profán áhítattal tölti el a tudatom. Így is itt zsong a fejemben apám komor intelme. „Pár év, és kiöregszem a szakmából. Ki fogja tőlem átvenni a stafétát, fiam?”

A koccanó golyók fényszögeit jobban átlátom, mint a nehézfémek teherbírását és amortizációját. „Az anyag önmagáért beszél, fiam.” Én a magam módján folytatom a család érzelmi deficitje körüli metazarándoklatot. Kába vagyok, mint a kő. Menekülj, amíg nem késő. Balázs Fecó helyett bömböl az Omega. Leteszem a dákót pár pillanatra. Bal kezemben a májam végzete, jobb kezemben a tüdőm sorsa füstöl el. Azzal vigasztalom magam, hogy a Proust-i mintát követem, bár szemernyit se jutok előrébb az emlékek labirintusában. Ha apám esztéta volna, egyből közbevágna: „Nem Proust-i minta az, fiam… Csupán prosti!” Igaza van. Loholok körbe-körbe az elkúrt idő nyomában.

A hajnali pultos nincs bent a teremben. Új pótanyánk egy filigrán, vörös csaj. Álmosan főzi a kávét. Hátra se néz, de így is érzem, tekintélye szent és sérthetetlen. Amint felém fordul, beszűkül a pupillák varázsa. Szigorú tekintettel méricskél. Kérek egy Unicumot. Vet egy flegma pillantást a krétaporos ingem alatt domborodó pocakra. Nem viszonozza a csimbókos szakállam fölött bazsalygó, vizenyős pillantásomat. Etológiai szempontból a hüllőagyunk egy ezredmásodperc alatt eldönti, ki a szimpatikus, és ki nem. A vörös csak úgy szórja az optikai srapneleket. Talán félreértette a flörtnek sem nevezhető, tunya modorosságom, vagy taszítja pacuha megjelenésem, amiből hiányzik az érett férfikor cementje. A rádióban újra megszólal a bemondó. Bejelenti, hogy Clint Eastwood ma hetvenéves. „És még így is odabasz!” – harsogja mellettem a pultnál egy kétméteres napszámos a malteros zubbonyát leporolva. Nyugtázom, hogy én ennyi idősen nem leszek többre képes mint Füst Miláni hipochondriára. A csaposnők nem dőlnek be olyan fazonoknak, akik szerszám helyett ceruzát ragadnak. Nem adnak fedezet nélküli hitelt a pult túloldalára. Megismétlem a rendelésem. „Unicumot kérek.” Úgy érzem magam, mint aki napok óta itt álldogál, fixírozva a pult mögötti, vonatkozástalan horizontot, a hűtő elé guggoló, sztreccsnadrágos farpofák félholdjait. Nem észlelek csak széttört tükröződéseket a pult fölött lógó Martini-reklám üveglapján. Azt sem értem, hogyan lehet ma ma, miközben itt izzadok a tegnapok markában, toporgok ebben az ördögi körben az asztal és a pult között, megrekedve a bukott, prosti mintában, egyre jobban elkúrva az időt, a műszakok ritmusát, teljesen kiszakadva az éberség platóni ideáiból. A pultos csaj a pofámba bámul, és kellő szakszervezeti ridegséggel közli: „Kishaver… Tegnap óta számodra itt nincs kiszolgálás.”

Adós vagyok a záróképpel.

Az „Üzemorvosi Rendelő” című metszetet talán az ismeretlen művész mindenféle ideológiák felett álló, kozmikus magánya ihlette. A képen egy intim szituációban megragadott pár a központi téma. A tompa neonnal bevilágított rendelőben Erzsi nővér Gyula elvtárs égbeszökő vérnyomását méri. A páciens a pulzáló gumiköpeny szorítására egy kurta sóhajjal reagál, csukott szemmel várja a szisztolés értéket. Erzsi nővér az egészségügy romló közmegítélését javítandó, kedvesen mosolyog. Közelebbről nézve azonban feltűnik egy apró részlet, ami nem tartozik szervesen az eredeti kompozícióhoz. Feltehetőleg az alkotói szándékon túli idegenkezűség műve. A népi folklór utólag odabiggyesztett passzusa közeli rokonságot mutat Cicero ékesszólásával, ám a vulgáris latin ekkora gyöngyszemére Aquincumban sem bukkantak a régészek. A komment a Vezúv kitörése által betemetett fürdőházi graffitik stílusát idézi. Erzylia nővér lágyan pumpálja a vérnyomásmérőt. Bátor gladiátorunk, Gyullus mackósan ellazul. Duzzadó alkarja észrevétlenül becsusszan a védőnő hetérai tógája alá. Erzylia megszeppen, és hárítani próbálja Gyullus közeledését. A mediterrán gyógyfürdő eukaliptuszgőze eltakarja hőseinket, és mire eloszlik a pára, a félreérthető mozdulat lekopott a képről. Egy optikai csalódás áldozatai lettünk. De a tabló zárszava így is hűen dokumentálja („fekete filctollal firkálva” – Fafits Fihály feljegyzése) a Pompeii Üdülési Szakszervezet fülledt légkörét, amint a kép sarkában feltűnik egy esetlenül odaskiccelt, comic sans stílusú, wittgensteini képregénybuborék, benne egy dicső és letűnt korszak művészi szórványemléke: De jó a π-csád, Erzsi!