Feketemosó: III. fejezet – Buszon

Feketemosó logó

Az egyik férfi krizantémot hozott, érted? Én még azt is el tudom képzelni, hogy a felesége sírjáról szedte le, és úgy hozta el nekem a szerencsétlen, ki visz ajándékba krizantémot? – Taródi Luca írja a Feketemosót.

Ugye, hogy csak nevetéssel lehet kibírni, ha az embert a legdurvább lelki terror alatt tartják? – csusszant oda mellém egy vékony, idős nő a távolsági buszon. Te tudod, rajtad látszik, hogy mindent tudsz, és most elmondom neked, hogy velem mi volt. Nézd, milyen jó lábaim vannak, dugta ki őket a szoknyája alól, most nézd meg, hány évesnek néznél? Hát ő, nem soknak, úgy hatvannak, leheltem oda, és végignéztem a hosszú, barna, inas lábakon. Ugye? Ugye, hogy rohadt jól tartom magam? Nem is csoda, csak almát és kekszet eszem, és minden hétvégén legyalogolok vagy tizenöt kilométert. Imádok túrázni, csak már minden barátom meghalt, úgyhogy tavaly elmentem egy ilyen öregek klubjába, de ott mindenki egyfolytában arról beszélt, hogy hol fáj neki, a nők kopaszodó, szarul öltözött, idegesítő vénasszonyok, a férfiak meg úgy néznek ki, mint a tetvek. Untam őket, úgyhogy most már egyedül járok kirándulni. Nézd meg, ott is az a két vénasszony, most mondd meg, mennyivel jobban nézek ki, mint ők, nem? Bólintott a fejével. De, bújtam a kabátomba és semmit sem akartam elhinni. Végül is tényleg jobban nézett ki. Na, igen, te tudod, látom rajtad, a szemedben. Gyakran utazol ezen a vonalon? Igen, mondtam megkönnyebbülve, errefelé lakom. Én is gyakran járok errefelé, de még sosem láttalak, túrázni is szoktam erre járni, csak elindulok, aztán leszállok itt az erdő közepén, és megyek. Csak ne kelljen emberekkel találkoznom. Unalmasak. Amúgy van ám most egy pasasom, nehogy azt hidd. De régen mi volt, atyaisten. Volt, hogy egyszerre hat férfit tartottam, hat férfit, érted? És sosem volt elég, mondta, és hisztérikusan nevetett. Az isten tudja már, hogy tudtak-e egymásról, de nem nagyon érdekelt, gondolom, nem kell említenem, hogy mindegyik egy palimadár volt, és belém volt teljesen habarodva, csak úgy tekeregtek előttem, mint a férgek, és lesték minden kívánságom. Mindenfélét kaptam is tőlük, dicsérték a bokám, a derekam, cserébe meg elég volt hülyítenem őket, hát így ment ez. A hét minden napjára volt egy gavallérom, csak a vasárnapot tartottam meg. Sosem mentem férjhez, az az unalmasaknak való. Ugye? Csapott a combjára. A legkomolyabb az a fogorvos volt, amikor ő lett, a többieket elküldtem, pedig felesége volt és két gyereke. Az a földrajztanár tehén… Sokat jártam egyébként a rendelőjébe, aztán az asztalon… hát, tudod, teljesen meg volt értem őrülve. Drága karkötőket és gyűrűket is vett nekem, de hát a franc tudja, honnan szerezte őket, ilyen elegáns dolgokat csak olyanok kaphattak, akik benne voltak mindenfélében. Néha én is megtettem ezt-azt, volt is egy időben, hogy egyszerre randevúztam egy III/3-as csoportfőnökségi taggal, meg egy lelkészsegéddel, aki illegális hittanórákat tartott. De tudod, azért én nem folytam ebbe bele annyira soha. Engem ez a része nem érdekelt. Megvolt a magamhoz való eszem, meg sokat is tudtam mindenféléről. Én mondom neked, még a papok sem tudtak ellenállni nekem. Manapság azért a nők már nem úgy néznek ki, nézd meg ezt a dagadt disznót itt előttünk a gyerekével, mutatott az előtte ülő nagydarab nőre, akinek vérvörös folt terítette be a nyakát és a fülét, majd a cipőjét kezdte nézni. Hogy lehet így elhagynia magát valakinek, ebben a korban, most komolyan? Hé, kiáltottam fel, kikelve magamból, ilyet nem mondhatsz! Már miért ne mondhatnék, már idős vagyok, azt mondok, amit akarok. És meg is mondom, neked is ezt kéne, de még félsz, de tudod, másoktól nem kell félni. Másoktól nem, csak magadtól, de én már túl vagyok ezen. Itt ez a bálna is, nézd meg, ez se csinál semmit, csak ül és bámul előre. Fogadok, egész nap csak zabál. Na, de hol is tartottam? Ja, igen, a fogorvosnál, a Szellő, nagyon puccos kis rendelője volt a Podmaniczkyn, minden mészfehér volt, már akkor is modernnek számított, pedig akkoriban még mindenből csak ugyanolyat lehetett kapni. Ne nézz már rám ilyen szúrósan, fordult felém, és végigsimította az arcom, vagy felőlem aztán utálhatsz is, de azért ezt még befejezem. Ezeket majd leírhatod. Szóval, a Szellőtől is kaptam mindenféle szajrét, de hát nem szóltam róla senkinek, volt, amelyiket eladtam, a szebbeket meg eldugtam egy kibelezett rádióba. Nem mondanám, hogy felvetett a pénz, nyomorult szegény családból származom, a szüleim senkik voltak, parasztok a szerb határ mellett, onnan szöktem fel a fővárosba, mert volt eszem. Dolgoztam én mindent, amit el tudsz képzelni, voltam gépíró, titkárnő, most pedig egy ideje már természetgyógyász vagyok, régebben egész bejáratott kis kuncsaftköröm volt, csak a nagy része már azoknak is meghalt. Csak én élek még. De legalább még mindig kurva jól tartom magam, van, aki már ötven évesen is úgy néz ki, mint a halál. Te egyébként jól nézel ki, egész csinos vagy, élvezd csak ki. Én is ezt tettem, bár történtek azért kellemetlen dolgok is, ezek a rohadt férfiak azért csak tovább állnak mindig. Én meg mindig csak azt a fogorvost szerettem, a Szellőt, nem tudom pontosan, miért, elég nagydarab volt, és nem is volt kifejezetten jóképű… szeretett folyton nekem dörgölőzni, ez valami hülye fétise volt, de úgy voltam vele, hogy csinálja, ha akarja, engem nem érdekel. Tudod, volt egy kisugárzása, teherbe is ejtett háromszor, de akkor még nem voltak olyan modern módszerek, mint ma, meg hát nem is volt szabad… tudod… úgyhogy a Szellő elvitt az egyik orvos barátjához, aztán az szedte nekem ki, a puszta kezével egy pincében, érted? El tudod ezt képzelni? Én meg szó nélkül tűrtem, rohadtul fájt, de úgy voltam vele, hogy gyorsan kész leszünk. Utána még kétszer mentem el ehhez a barátjához, csak utána már soha nem lehetett gyerekem. Lett egy gócom, amit ki kellett műteni, aztán rákos is lettem később, de végül abból is kigyógyultam, aztán most itt vagyok, és nézd meg milyen rohadt jól nézek ki, mindezek ellenére, ugye? Hogyhogy mi még nem találkoztunk soha ezen a vonalon? Tényleg szoktam erre utazni, nézett ki az ablakon, és az elmosódott fák mögül kibuktak a házak. Tudod mit, ha legközelebb is együtt utazunk, majd ülj mellém, és megint beszélgetünk, rengeteg mondanivalóm van még, jó? Bólogattam, hogy jó, pedig nem volt jó. Te még elég fiatal vagy. A Szellő felesége is viszonylag fiatalon halt meg, aztán a Szellőt is mellé temették, most már örökre a ronda felesége mellett nyugszik. De tudod, mit, legyen csak így, én meg ezalatt bejárok mindent, és megnézem magamnak ezeket a híres turista célpontokat, és a pofájába röhögök minden férfinak, aki udvarolni akar nekem, mert hajjaj, még mindig rengetegen vannak, a nyugdíjas körből is azért mentem el végül, mert az összes vén tyúk féltékeny volt rám. Az egyik férfi krizantémot hozott, érted? Én még azt is el tudom képzelni, hogy a felesége sírjáról szedte le, és úgy hozta el nekem a szerencsétlen, ki visz ajándékba krizantémot? Nekem, aki gyémánt fülbevalókat kapott régen és aranyozott nyakláncokat. Egy részüket még most is hordom. Na, de egyébként én komolyan mondom, ha megint együtt utazunk, ne szégyenlősködj, ülj csak le mellém, van barátod? Biztos van, mi? Na, jól van akkor, hoppá, szólt, és összecsippentette a táskáját, majd felálltunk, és libasorban leszálltunk a végállomáson. Kedves vagy, látom a szemedben, mondta, ez értékes tulajdonság, de azért ne legyél túlzottan az. Megárt. Szép sudár is vagy, na de nézd, jól nézek ki, nem? Dugta ki megint a lábát a felsliccelt szoknyájából és enyhén behajlította. Most nézd meg, milyen lábaim vannak, nem semmi, mi? Mint egy húszévesnek, sőt jobbak, mint egy húszévesnek. Na jó, neked elárulom, hetvennyolc éves vagyok. Nem gondoltad volna, mi? De nem mondtam semmit, csak mosolyogtam, összecsukott szájjal, aztán távolodni kezdtünk, ő még forgott kettőt, a lábával játszott, a hajába simított, és csak nevetett és nevetett, harsányan, hangosan és eszelősen, amíg lassan el nem nyelte az embertömeg.

Taródi Luca (1995, Budapest) költő, kritikus, alkalmanként prózaíró. Szereti az összehasonlító irodalmat, Nietzschét, az extrém sportokat és a hideg uborkalevest. 2022-ben jelent meg Egyszer végre fiatalok leszünk című verseskötete. Telkiben nőtt fel, jelenleg a fővárosban él és az ELTE BTK doktorandusza.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s