Hartay Csaba versei (online megjelenés)

Tűszúrás a napba

Két lépés, két hangzás.
Gitárhúrok feszülnek.
Idők, terek, tervek felett.
Felhők cérnái, hurkai.

Felhők szakálla, fogselyme.
Számok a betűalattvalók felett.
Szavak az elhallgatás barlangjában.
Sziklafalon rajzok, viharfelhőn

Villámok szignói.
Jobb lenne, ha nem.
De a mégis felragyogása.
Mennyi szó nincs.

Függönyök szoknyamozdulata.
Van neme a házaknak.
Szerető nők minden utcában.
Anyák és holt apák.

Én sohasem, én valamikor.
Győztem, kibújtam.
Szekrénybe bújtan vártam.
Leszakadt redőnyszemhéjak.

De van odatalálás, ránézés.
Határtalan bezártság.
Segítsetek elengedni a bilincset.
Már rég nem szorít, de tartom.

Gátnak csapódó autó.
Onnan kiszállni soha nem tudó.
Hadd üljek melléd.
Indítsuk be mindkettőnk szívét.

Mindenek felett drótrendszerek.
Tegnap láttam, megcsillant a húr.
Odabent még vöröslőbb a hús.
Tűszúrás a napba.

Fényt veszünk tőle, miért ilyen meleg.
A felhőkből fogselymet húzunk.
Kik vagyunk mi, amikor örökké egyedül.
Kik alszanak ágyainkban nappal.

Valahogy mindig ezek a szálak.
Körbefonnak, megtalálnak.
Fenyők alatt, tűlevélravatalon.
Alszom, riadok, álmodom.

Akik nappal elfoglalják ágyaink.
Ők a mi álomkalapácsolóink.
Hogy nem vagyunk itthon.
Már áll a vázszerkezet.

Befekszünk alá, és a gerendákon túl.
Csillagszekerek utaznak másnapig.
Ha szédülsz, feküdj közénk.
Ha tartod magad, tartsd az égvilágot is.

Én sohasem, én valamikor.
Én a Nyúlzugban, fiatalon is.
Apám ott áll a háttérben, szigorú.
Anyu itt van, megengedő, ölelő.

És most, mikor szakadnak a húrok.
Amikor a dallam elernyed, megáll.
Nézz rám, nézz a hajnalra.
Már ácsolják valaki más otthonát.

Só és kenyér

Csak a gyerekkor erődítményei.
Vigyáznak ránk, nem engednek el.
Engedjenek el, miért engedtetek el.
Miért nem vigyáztatok ránk jobban.

Amikor a temető mellett autózom.
Milyen gyors az a régi halál, mennyi év utána.
Magammal viszem a látványt. Vésett neveitek.
Csak én látom ezt, miattam léteztetek.

Tele van beszakadt festményekkel a kert.
Gyomok zöld vére buggyan, csurog.
Csordultig a fájdalom, amit az agy diktál.
Ha nincs film, nincs a végén pergő stáblista sem.

Keljetek fel, énekeljünk együtt a bolygóknak.
Vigyázzatok ránk, elkallódtunk.
Ereimből, ha majd gyökerek futnak,
orosz télapó elé állok, sót és kenyeret kínálok neki.