Hartay Csaba versei (online megjelenés)

Tűszúrás a napba

Két lépés, két hangzás.
Gitárhúrok feszülnek.
Idők, terek, tervek felett.
Felhők cérnái, hurkai.

Felhők szakálla, fogselyme.
Számok a betűalattvalók felett.
Szavak az elhallgatás barlangjában.
Sziklafalon rajzok, viharfelhőn

Villámok szignói.
Jobb lenne, ha nem.
De a mégis felragyogása.
Mennyi szó nincs.

Függönyök szoknyamozdulata.
Van neme a házaknak.
Szerető nők minden utcában.
Anyák és holt apák.

Én sohasem, én valamikor.
Győztem, kibújtam.
Szekrénybe bújtan vártam.
Leszakadt redőnyszemhéjak.

De van odatalálás, ránézés.
Határtalan bezártság.
Segítsetek elengedni a bilincset.
Már rég nem szorít, de tartom.

Gátnak csapódó autó.
Onnan kiszállni soha nem tudó.
Hadd üljek melléd.
Indítsuk be mindkettőnk szívét.

Mindenek felett drótrendszerek.
Tegnap láttam, megcsillant a húr.
Odabent még vöröslőbb a hús.
Tűszúrás a napba.

Fényt veszünk tőle, miért ilyen meleg.
A felhőkből fogselymet húzunk.
Kik vagyunk mi, amikor örökké egyedül.
Kik alszanak ágyainkban nappal.

Valahogy mindig ezek a szálak.
Körbefonnak, megtalálnak.
Fenyők alatt, tűlevélravatalon.
Alszom, riadok, álmodom.

Akik nappal elfoglalják ágyaink.
Ők a mi álomkalapácsolóink.
Hogy nem vagyunk itthon.
Már áll a vázszerkezet.

Befekszünk alá, és a gerendákon túl.
Csillagszekerek utaznak másnapig.
Ha szédülsz, feküdj közénk.
Ha tartod magad, tartsd az égvilágot is.

Én sohasem, én valamikor.
Én a Nyúlzugban, fiatalon is.
Apám ott áll a háttérben, szigorú.
Anyu itt van, megengedő, ölelő.

És most, mikor szakadnak a húrok.
Amikor a dallam elernyed, megáll.
Nézz rám, nézz a hajnalra.
Már ácsolják valaki más otthonát.

Bruno Munari (1907–1998): Drawing the Sun. Edizioni Corraini, Milano, 2004.

Só és kenyér

Csak a gyerekkor erődítményei.
Vigyáznak ránk, nem engednek el.
Engedjenek el, miért engedtetek el.
Miért nem vigyáztatok ránk jobban.

Amikor a temető mellett autózom.
Milyen gyors az a régi halál, mennyi év utána.
Magammal viszem a látványt. Vésett neveitek.
Csak én látom ezt, miattam léteztetek.

Tele van beszakadt festményekkel a kert.
Gyomok zöld vére buggyan, csurog.
Csordultig a fájdalom, amit az agy diktál.
Ha nincs film, nincs a végén pergő stáblista sem.

Keljetek fel, énekeljünk együtt a bolygóknak.
Vigyázzatok ránk, elkallódtunk.
Ereimből, ha majd gyökerek futnak,
orosz télapó elé állok, sót és kenyeret kínálok neki.

Hartay Csaba (1977) Gyulán született, Szarvason él, 1996 óta publikál, több regény és verseskötet szerzője. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s