Feketemosó: Álomlét

Feketemosó logó

Szeretem megkérdezni a barátaimtól, hogy ők miképpen definiálnák a felnőttséget, és hogy annak tekintik-e maguk. – Haraszt Kira írja a Feketemosót.

álom fn 1. Alvás közben észlelt (képszerű) képzetek sorozata. Álmot lát. […][1]

Kiskoromban volt egy visszatérő rémálmom.

Kiskoromban több visszatérő rémálmom is volt.

A dédszüleid házában, az emeletre vezető lépcsőfordulóban afrikai maszkokra hasonlító faragványok voltak. Sötétek, eltúlzott arányokkal, a magasban; mindig távoliak, mindig megfoghatatlanok. Kiskoromban nem volt alkalmam megtapizni őket, a tekintetünk sosem került azonos magasságba. Ha egyedül mentem fel a lépcsőkön, féltem a szigorú tekintetüktől, éreztem, hogy néznek, menekültem előlük. Már akkor rám jött a hidegrázás, ha csak a lépcsők előtt kellett elmenni, hiszen nem csak a fokokra láttak rá, de az előttük elterülő térre is.

Álmomban már a vitrinek egyikében sorakoztak, és sokkal inkább maszkok voltak. Nem segített, hogy azonos magasságba kerültünk, ugyan úgy tartottam tőlük, igyekeztem a szűk helyen is minél nagyobb ívben kerülni őket. Mikor már idősebb lettem, de még mindig visszatért a jelenet, próbáltam beszélni velük, mert tudtam, ha itt vagyunk, csak egy valami következhet. Semmi sem térítette őket jobb belátásra. Sosem értettem, miért, de felbőszültek irányomban, kitörték a vitrin üvegét, és üldözni kezdtek.

Futottam, ahogy bírtam, a táj már összemosódott. Néha azt a benyomást keltették, hogy sikerült lehagynom őket, de csak azért, hogy növekedjen bennem a rettegés, amikor ráeszmélek, hogy még mindig a nyomomban vannak, és ami a legrosszabb, hogy valójában rég elkaphattak volna, csak túráztatnak, ők tartják a távolságot. Évekig nem mertem megállni, szembenézni velük, rettegtem a következménytől. Évekig addig menekültem, amíg végül utol nem értek, vagy le nem zuhantam a világ végén. Végül összeszedtem a bátorságom, megálltam, és bevártam azt, amelyik sosem hagyott fel az üldözésemmel. Nem beszéltük meg, miért üldözött. Nem történt Disney-s összehaverkodás. Utolért, felébredtem. Nem tért vissza többé.

*

Sokszor voltak azonos sémára épülő álmaim: valami következtében ráébredtem, hogy képes vagyok repülni. A nagy boldogságot mindjárt agyoncsapta valami, leggyakrabban egy zombi támadás, ami akkora stressz alá helyezett, hogy elvesztettem az újonnan felfedezett képességet, és ismét futva menekülésre és a házunkban való bujkálásra lettem kényszerítve. Egy alkalommal még én is beálltam az élőholtak sorába, s csak akkor sikerült felébrednem, amikor a bácsikádat falatoztam.

Szeretnék nevetni, de mikor eszembe jut, mindig elfog a szorongás, hogy ez vajon mit jelenthetett?

*

„Az álom teljes értékű lelki jelenség, méghozzá vágyteljesülés; beilleszthető az ébrenlét érthető pszichikai tevékenységének összefüggésébe; igen komplikált értelmi tevékenység az, amely felépítette.”[2]

Imádok korosodni, de az is igaz, hogy ennek nem minden részét fogadom szeretettel.

Hosszú ideig az álmaim boldognak tűntek, persze csak addig a pontig, amíg fel nem ébredtem, hogy szembesüljek a valósággal – szerettem, viszontszerettek, ja-hogy-mégse. Az egyetlen érdekessége ezeknek az álmoknak a körülmények sokszínűsége volt, maga az a körítés, ami a helyszíneket és a folyamatokat formálta.

Talán a tudatalattim valami állandóságra vágyott, valami általa befolyásolhatóra az idő múlása következtében érkező újabb és újabb ingerekkel szemben. Kiválasztott egyetlen személyt, és biztos lehettem benne, hogy ha huzamosabb ideig ér jelentős mértékű stressz, hamarosan újra találkozunk Álomföldén. Közel tíz év értetlenkedés és önmarcangolás után ébredtem rá, hogy a vele való találkozásaim valódi jelentése röviden summázható: azt testesítette meg, amit soha fel nem érhetek. Nem leszek elég szép, nem leszek elég okos, nem leszek elég. Sajnos csak arra sikerült megoldást találnom, hogy az egy személybe csomagoltság megszűnjön, az „elégnek lenni” projekt még folyamatban van.

*

Szeretem megkérdezni a barátaimtól, hogy ők miképpen definiálnák a felnőttséget, és hogy annak tekintik-e maguk.

Nekem végül nem egy kinevezett határ átlépésekor sikerült átbillennem a felnőttségbe, hanem a fentebb nevezett csomagbontás véglegesülésével. Kár, hogy a csomag nem ajándékokkal volt tele, hanem az összes szőnyeg alá sepert érzéssel.

„– Dr. Banner. Itt az ideje, hogy végre dühbe guruljon.
– Épp ez a titkom, Kapitány. Mindig dühös vagyok.”[3]

A mindennapokban igyekszem higgadt maradni, de semmit nem elnyomni: ha feldühít a munka, káromkodok egyet; ha feldühít egy helyzet, káromkodok egyet, majd megtalálom rá a megoldást – vagy ha nincs ráhatásom, megbékélek vele. Mit lehet tenni abban az esetben, amiről csak az álmaimon keresztül értesülök? Legfrissebb rémálom típusom, amikor valakivel sakál módjára üvöltök, rosszabb esetben pedig fizikai fájdalmat is okozok, szemben a valósággal, ahol már nem emelem fel a hangom, és az érintést is kerülöm.

Így tudtam meg, hogy volt és van néhány nőtársam, akikkel szemben haragot táplálok, ha ezzel nem is vagyok tisztában. Az egyik ilyen álomból a saját álombeli ordításom ébresztett fel. „Figyelem, figyelem! Felhívjuk a kedves utazóközönség figyelmét, hogy a szőnyeg alól előkotort problémák megoldása nem a faliszőnyeg mögé rejtésben valósul meg. További kellemes utazást kívánunk.”

*

Aztán végre, néha megfordul az álomdinamika.

„Paintball”-oztunk. Álmomban is meglepett, hogy nem festék golyókat lövöldöztek, hanem festékkel töltött lufikat (vízibomba => festékbomba). A többiek fegyverrel rohangáltak, én a rám lőtt lufikból kaptam el párat, de mikor próbáltam volna hajítani, minden erő elhagyta a karomat, s a bombák a lábam előtt toccsantak. Az esélytelenek nyugalmával jártam-keltem, rövid időn belül ki is estem. Megkönnyebbülve, hogy már nem kell a védekezésre és a támadásra figyelnem, elkezdtem próbálgatni a fizikai erőnlétem: falra mászni, felhúzódzkodni; a vége felé már egész komoly parkour mozdulatokat mutattam be, miközben folyamatosan az az elégedett érzés töltött el, hogy a testem kiszolgálja az akaratom.

*

„[…] bármit mutasson is az álom, anyagát a valóságból és abból a szellemi életből meríti, amely ebben a valóságban megy végbe. Bármily csodálatos dolgokat művel is vele, soha nem szakadhat el a reális világtól: mindig arra kényszerül, hogy akár fenséges, akár bohókás alkotásaink alapanyagát abból merítse, amit érzéki világunk tárt elénk, vagy ami éber gondolkodásunkban valahogy már helyet kapott, más szóval abból, amit akár kívülről, akár belülről már átéltünk.”[4]

Nagyapád mesélte, hogy a szavannai látképekről ismert ernyőakáciák – azok a magas fák, melyeknek hosszúra nyúló, csupasz törzse és V alakú lombozata van – mindig is nagyon tetszettek neki, aztán valahol hallotta, hogy a lombozat formája valójában a zsiráfoknak köszönhető (a szavanna kertészei).

Ezek a fák köszöntek vissza álmomban, de annyira magasak nem voltak, legalábbis én jól láttam, mi történik a lombkoronában. Óriás méretű teknősök másztak az ágakon, minél közelebb a korona közepéhez – bujkáltak valami elől. Annyira abszurd volt a jelenség, hogy közelebbről is szemügyre kellett vennem. Láttam, hogy viszonylag nehezen lavíroznak az ágakon: a páncéljuk hasi részén valami ragacsos volt, az tartotta fenn őket, közben próbáltak pedálozni, több-kevesebb sikerrel, amennyire a lábaikkal elérték az ágakat. Mint kiderült, sirályok fenték rájuk a csőrüket.

Nem tudom, milyen indíttatásból, leszedtem egy teknőst a fáról, és még fogtam mellé két sirályt is, majd a konyhában egy lefedhető kosárba tettem őket, mondván: finomat főzünk belőlük. Emlékszem a kitört nyakú sirályok látványára…

Később a szüleid is átugrottak hozzánk. Mondtam anyukádnak, hogy a kosár tartalmából lehetne főzni valamit, de óvatosan nyissuk fel, mert egy ideje ott van, és mintha kezdene szaga lenni. Felnyitottuk, és fertelmes bűz ütötte meg az orrunk. Feleslegesen végeztem ki egy famászásra képes teknőst és a rá vadászó szavannai sirályokat…

*

Egy szobában vagyok, az ablak tárva-nyitva. Madarak szállnak be, hullámos papagájok, különböző rajzolatúak. Az ablak körül, a redőnybe, a keretbe kapaszkodva keresnek védelmet, úgy helyezkednek, hogy kívülről még véletlenül se látszódjanak. Amikor már több nem fér, kicsit nagyobb testű papagájok érkeznek, a tollaik barack és fehér közti színátmenetben pompáznak. Ők már a mellettem lévő bútorra telepednek le. Kéz szelídek, engedik, hogy simogassam őket.

Visszatérek szétfolyt ülőpózomba a bútor mellé, amikor megértem, miért szálltak be hozzám: egy fekete szárnyas érkezik, a hasamon pihen meg, gombszemével a papagájokat fürkészi. Egy pillanatra érzem az étvágyát, csőre helyett az én számban fut össze a nyál.

A rajtam lévő felsőt egy könnyed mozdulattal megrázom, ő veszi az adást, s kirepül az ablakon. A papagájok megmenekültek.

Ezt az álmomat tekintem a legboldogabbnak. Azóta kezdem azt érezni, hogy elég vagyok.


[1] Juhász József – Szőke István – O. Nagy Sándor – Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár, Budapest, Akadémiai, 1972, 35.

[2] Sigmund Freud: Álomfejtés, h. n., Helikon, 2016, 127.

[3] Bosszúállók (The Avengers), rendezte Joss Whedon, 2012.

[4] Hildebrandt, F. W.: Der Traum und seine Verwerthung für’s Leben (Az álom, és hasznosítása az életben), Lipcse, 1875; idézi Sigmund Freud: Álomfejtés, h. n., Helikon, 2016, 24–25.

Haraszt Kira (1994, Budapest) még nem publikált írást, fekete öves halogató, a világban a helyét keresi.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s