Mészáros Béla: Egy Csészényi Kávéízű Élet (online megjelenés)

Talán várok valakire. A lassan érkező indokra, egy vontatottan körvonalazódó kérdésre. Miközben a gondolataim vad dervistáncba kezdenek, magam és egy csészényi kávéízű élet, lehunyt tekintettel nézünk farkasszemet, és a lét keserédes kérdései telepednek körénk-e rendezett mozdulatlanságban. Belebámulok az előttem gomolygó szürkésfehér cigifüstbe, nézem, ahogy formát alkotva más-más alakzatokra bomlik, s legszívesebben rágyújtanék, mikor eszembe jut, hogy nem dohányzom.

Szokásos kattogásaimba merülve már a Kálvinon tartottam, amikor hirtelen kapkodni kezdtem a levegőt és felgyorsult ütemben lüktetni kezdett bennem a jólismert balsejtelem. Behúzódtam a Rádayban egy kávéra, kivárni a belül fokozódó vihar végét. A nyüzsgő utca felől tompán érkező zajok törtek utat, a kávéház bódítóan idilli zsivaján keresztül. Szétnéztem és átfutott rajtam a gondolat: talán közösen ülünk életünk teteme felett az asztaloknál, csendben csordultig ürességgel, mint e szilárd meggyőződés mögött húzódó nyitott, légüres terek? Talán.

Lepillantok a forrón gőzölgő csészére, melynek lágy, homokszínű habjain éjsötét nyugalom fodrozódik, s felette rituálészerűen mély, merev merengésbe kezdek. Egy kettéfűrészelt kádból kialakított fotelben, az avítt, sokat látott dohányzóasztal előtt, mely szinte alig áll a lábain, jellegtelen borfoltos terítővel a hátán. Még kabátban, melyet ma indokolatlanul kifordítva vettem fel, talán ösztönösen a szerencse nevében. Hátha. Hirtelen bevillan, hogy körülbelül tavaly lehettem itt legutóbb, valami random nőcskével szürcsöltük a szobalangyos kapucsínót. A kávé tekintetében amúgy sznobként – mivel kizárólag speciality blendeket szürcsölgetek –, konyhafilozófusi pályám is szem előtt tartva, fürkészem a körülöttem levőket, a gusztusosan megterített kis asztalok körül, életem plasztikusnak tűnő díszletei között, rezignált mosolyuk színlelt boldogságot takar.

A következő jelenet nyitányaként feltárul az ajtó, belibben egy két lábon járó parfümfelhő és kiesik a kezemből a kanál egy falat sajttortával együtt. – Micsoda veszteség! – De ez most a tudatom pereméig sem jut el, mert nyugtalanul rápillantok a telefonomra. Még nem hívott. A várakozás szorongató percei miniatűr formába zsugorítják ezt az amúgy sem tágas kis teret. Hermetikusan kizárom a külvilágot egy headsettel és ismét azt a dalt hallgatom; megborzongok tőle, mert egy bizonyos időszak mélyre ásott emlékeinek tör utat a felszínre. Finom erőszakkal kúszik a bőröm alá, negédes, émelyítő, sűrű képek csöpögnek koncentrált halmazba rendeződve elhomályosult tekintetem elé. Nincs most helye tiltakozásnak, megadom magam és teret engedek, hogy elárasztva sodorjon a bűntudat szilánkosan jeges vizei felé, hadd merüljek újra alá terheimmel vállamon a meztelen védtelenségbe.

E kéretlen utazás tovább zajlik emlékeim korábbi rongyos tájegységeinek területeire, de hirtelen megérintenek és kizökkenek, lomhán érkezem vissza zsibbadtan a kádfotel hűvös ölelésébe. – Hol vagyok? Hová tűnt minden? – Ahelyett, hogy élvezném a kurva kávét, felpattanok, zavartan egy gyűrött ezrest csúsztatok az itallap alá, és elhagyom a tett helyszínét.