Feketemosó: Körbenézek, merre jártam

Először fordult elő, hogy nem úgy pucoltam meg a narancsot, ahogy tanítottad. Nem is ment könnyen. Elmesélném, de nem beszélhetünk. – G. Szabó Sarolta írja a Feketemosót.

Messzire mentem,
de nem voltam egyedül.
Ennél többet
most nem tudok elképzelni.

Először fordult elő, hogy nem úgy pucoltam meg a narancsot, ahogy tanítottad. Nem is ment könnyen. Elmesélném, de nem beszélhetünk. Nem tudom, félsz-e, vársz-e valamire, beszélsz-e magadhoz a kórterem csendjében. Vagy hangzavarában. Nem tudom, milyen most egy kórterem.

Van még, aki hallgat?

A sötétben ülök ötvenkét perce. Elromlott a környéken egy transzformátor. Bár tudnám, az mit csinál. Mint a szerveim, ha fáj valahol. Talán a vesém környékén. A periódusos rendszer minden elemére emlékszem, de a saját testem alig ismerem. Rémálmomban biológia órán ülök.

Színes ceruzák repülnek ki az ablakon, kulcscsomó vágódik hozzám, vagy csak egy toll kupakja – a tanári asztal messze van, nem látom jól. Felébredek, elaludtam a nyakam.

Megint az éjszaka a kedvencem, és már nem idegesít a csend. Ettől megijedek, de úgyis megszokom.

Újra fogódzót keresek, mi hova tartozik – én hova tartozom –, mi számít, mi nem. Hogy hány másodperc alatt ismersz fel egy Örkény-egypercest? (Tudod, hol lakott Örkény? A Nagyajtain, Budán. Gyönyörű utca. Egyszer seggre estem ott, meredek út, havazott.)

Legalább már meg merem kérdezi, ha valamit nem értek. De alig beszélünk mostanában.

Emlékszel még, mi érdekel igazán?

Eldöntöttem, útra kelek.

Nem vagyok nagy utazó, sosem vágytam túl messzire. Négy-öt helyre akarok vissza-visszatérni, ha majd lehet. Egyelőre éjjel, a kanapén ülve – kezemben mondjuk teával –, elutazok oda, ahol néha nagyon rossz volt, néha túl jó. Amire már alig emlékszem, mégis mindennap eszembe jut.

Csomót érzek a torkomban.
Talán a torkomban.
A létezésed az egyik bizonyítéka annak, hogy vagyok.
És az ébrenlétben a legjobb.