Szövetséget kötünk magunkkal minden évben, legalább egyszer. Vallástól, politikától függetlenül késztetést érzünk arra, hogy összegezzünk, elemezzünk, tervezzünk. – G. Szabó Sarolta írja a Feketemosót.
Már le tudja rajzolni,
ahogy hintázik,
és ahogy hintáztatom.
Most látom – most nem látom.
Újra azt álmodom, hogy omlik a plafon. Lépcsők, amik egyre távolodnak, mikor rájuk lépnék.
Ilyenkor ébredek a legkipihentebben. Ha nem álmodom, úgy érzem, semmit nem aludtam.
Ilyenkor szeretem a legjobban magam.
Fél óráig fekszem mindennap a földön. Próbálok egy helyre fókuszálni, ettől minden kétdimenziós lesz. Úgy minden sokkal egyszerűbb.
(Karácsonykor nem karácsonyi témáról írni – csalás, de csalni néha olyan jó.)
Szövetséget kötünk magunkkal minden évben, legalább egyszer. Vallástól, politikától függetlenül késztetést érzünk arra, hogy összegezzünk, elemezzünk, tervezzünk. Vagy inkább kényszerítést. Mint vallást a politikához.
Sűrű lett az év vége. Tegye fel a kezét, akinek nem az – azt szeretném szájon csókolni / orrba verni.
Tetszőlegesen felcserélhető szavakat gyűjtök – rájövök, hogy semmi nem függ semmitől.
Teljesen összevissza / üres gondolatok, majd újra plafonbámulás.
Sose kérdi, hiányzott-e.
Kellemetlen vendég.
Elvisz tőled,
leejt mögéd.
G. Szabó Sarolta (1992, Budapest) szerkesztő, kulturális újságíró, az ELTE mesterszakos hallgatója. Falfirka nevű irodalmi programsorozatával az olvasást népszerűsíti.
