Nőügyek az orvoslásban

Tárlat: Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján,
Magyar Nemzeti Múzeum – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Budapest

Nehéz lenne terheltebb és egyben mégis aktuálisabb időszakot találni egy kritikai orvoslástörténeti kiállításra, mint az egészségügy kapacitásainak határait feszegető járványidőszak. A koronavírus olyan nem kívánt reflektorfénybe helyezi az egészségügyi szereplők és az orvosi ellátásra szorulók helyzetét, melyben még kiélezettebben és hangsúlyosabban jelennek meg a rendszer ellentmondásai, problémái, korlátai. Számos korábban is a mindennapjainkat behálózó, ám kevesebb aktualitást kapó gazdasági-társadalmi kérdés mellett – mint a globális turizmus és fogyasztói szokásaink fenntarthatóságának kérdése, az ökológiai tudatosság és felelősségvállalás egyre sürgetőbbé válása, a munkavállalási körülmények újragondolásának igénye és persze a kultúra és képzőművészet korábbi gyakorlatai folytathatóságának kérdései – a járványhelyzet fókuszba helyezi az egészségügy kiélezett működését is.

A Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján című kiállítás a nők az orvoslás történetében betöltött különböző pozícióival, szerepeivel foglalkozik, számos ponton kapcsolódva a járványhelyzet által előtérbe hozott aktuális egészségpolitikai kérdésekhez és az intézményesült orvoslás nemi szerepek körüli problémáihoz is. A COVID okozta szükséghelyzet világszerte kihívások elé állítja az egészségügyben dolgozó nőket: a vírusnak leginkább kitett egészségügyi alkalmazottak világszerte a frontvonalban dolgozó – jellemzően női – ápolók. Ugyanakkor az egészségügyhöz és a testünkhöz való egyéni és társadalmi viszony kérdéseit nemcsak a koronavírus teszi aktuálissá, hanem olyan közelmúltbeli politikai–ideológiai síkon zajló események is, mint a magyar kormány által a vészhelyzet kihirdetését követően előterjesztett, a családalapítás nemi összetételét meghatározó törvényjavaslat; az asszisztált reprodukciós eljárások (lombikprogram) megszüntetése körül kirobbant vita; a test – elsősorban a női test – fölötti önrendelkezést korlátozó, Lengyelországban bevezetni tervezett abortusztörvény szigorításai; vagy a nők elleni erőszak megszüntetését célzó isztambuli egyezmény elutasításának ténye. Számos további egészségpolitikai kérdést vet föl a klímaváltozás következtében egyre közelebb kerülő természeti katasztrófák és szélsőséges éghajlati tényezők körülménye, vagy az ugyancsak globális problémát jelentő túlnépesedés jelensége. Ezek az egymással is sok átfedést és korrelációt mutató közügyek, események és körülmények a testünkhöz és egészségünkhöz való egyéni viszonyunk keretezését is mindennapos kihívások elé állítják.

A Magyar Nemzeti Múzeum – Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban megrendezett kiállítás eredetileg szintén több hónapot felölelő ütemezését a járványügyi korlátozások következtében elrendelt zárvatartások és korlátozások felülírták, de a terv érdemi része így is megvalósulhat, a múzeum állandó kiállításán hónapról hónapra egy újabb kortárs képzőművész installálja a munkáját. A kurátorok (Gadó Flóra, Lázár Eszter, Nagy Edina, Őze Eszter) által felkért művészek a múzeumi intervenció eszközével élve a SOM gyűjteményére reflektálva hoztak létre új munkákat.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó kiállítása
Trapp Dominika intervenciója után, fotó: Lukács Máté

A projektben résztvevő alkotók (Eperjesi Ágnes, Fátyol Viola, Szász Lilla, Simon Zsuzsanna, Trapp Dominika, Varju Tóth Balázs) korábbi életművében is jellemző a női szerepek kritikai vizsgálata: Simon Zsuzsanna 2014-es Kormányváltásig nem szülök című provokatív fotóakciója eredetileg a kormány családpolitikai lépéseire reflektált, majd 2016 januárjában Kövér László és Kovács Ákos szexista megnyilvánulása után új aktualitást kapva a szélesebb médianyilvánosságot is elérte. Trapp Dominika legutóbb a 2020 januárjában a Trafó Galériában látható „Ne tegyétek reám…” című kiállításán foglalkozott a női test tárgyiasítása körüli morális kérdésekkel, a népi kultúra feminista kritikája felől. Eperjesi Ágnes 2019-es Érezze megtiszteltetésnek című kiállítása és hozzá kapcsolódó kutatása, valamint publikációi[1] Pauer Gyula Molnár Csilla szépségkirálynőről készített gipsznyomatai és 1985-ös szobra kapcsán értelmezte a női test ábrázolásával járó tárgyiasítás és piacosítás kérdéseit, valamint a művész és (női) modellje között fennálló többnyire hierarchikus viszony problematikusságát. Fátyol Viola 2013 és 2017 között készített, azóta fotókönyvként is megjelent Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című fotósorozata a személyesség szintjén, a folklór iránti érzékenységgel foglalkozott a Vámospércsi Népdalkör – nagyrészt női – résztvevőivel, a kórusban lehetővé váló önkifejezés szerepével. Szász Lilla a téma szempontjából egyik legrelevánsabb korábbi munkája az a 2005 és 2010 között zajló fotóprojekt, mely során szociális otthonokban élő nők életét követte nyomon, boldogságkeresésük lehetőségeire fókuszálva. A női pozíciók vizsgálata az egyetlen férfi kiállító, Varju Tóth Balázs munkásságában kevésbé hangsúlyos, bár 2018-as Manus manum quatit munkájában a férfiak kézfogásának szimbolikus hatalmi szerepével foglalkozva kritikai feminista szempontokat is érintett.

2020 szeptembere és novembere között eddig három, egymástól független intervenció valósult meg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban: az első alkalommal Simon Zsuzsanna projektjével, valamint Varju Tóth Balázs installációjával egészült ki a múzeum állandó gyűjteménye, melyet októberben Trapp Dominika munkája követett. A jellemzően 19–20. századi orvostechnológiai eszközöket és az orvoslás történetéhez kapcsolódó tárgyakat gyűjteményező és kiállító múzeum patinás, vitrinekkel zsúfolt enteriőrjét a kortárs művészeti intervenciók kizökkentik a múltból, és a történeti tárgyak jelenkori értelmezhetőségét vetik fel – a kortárs biopolitikai és orvosláskritikai kérdésfelvetések számára pedig a történeti kontextus jelenthet új támpontokat.

Ismeretlen mester: Szent Wilgefortis (Kümmernis),
19. század eleje, olaj, vászon,
letétben: Augustinermuseum, Rattenberg,
forrás: Wikimedia Commons

A női testképhez kapcsolt elvárásokkal, sztereotípiákkal foglalkozik Simon Zsuzsanna Fortis Feminae című műcsoportja, mely a 11. századi legendákból ismert katolikus női szent, Wilgefortis alakja köré épül, aki az ábrázolásokon szakállal jelenik meg. Wilgefortist a legenda szerint akarata és szüzességi fogadalma ellenére akarta férjhez adni apja, a lány ezért Istenhez fohászkodott, hogy vegye el szépségét. Az egyik nap arcszőrzettel ébredő Wilgefortist apja dühében keresztre feszíttette. Vértanúhalálára utal neve is, a virgo fortis, azaz ‘bátor szűz’ elnevezés nyomán. Wilgefortis az abúzust elszenvedett, valamint férfiak kegyetlenségeitől szabadulni akaró nők védőszentjévé vált. Simon Zsuzsanna a történetből a nők elnyomására adott heroikus reakciót és a „férfiassá” váló női testszőrzet szimbolikáját helyezi középpontba: a kiállított műegyüttesben az alkotó szakállas fotó-önportréja, a keresztre feszített Wilgefortist ábrázoló kegytárgy-jellegű szobor és egy fanzine kapcsolja össze a középkori történetet azok jelenkori aktualitásával.

Simon Zsuzsanna intervenciójának részlete és az ez alkalomból készült fanzine, fotók: Lukács Máté.

Ahogyan a Várószoba kapcsolódó programjai keretében szervezett beszélgetésben K. Horváth Zsolt is hangsúlyozta, a női testszőrzet megítélését mindig is társadalmi és kulturális normák és elvárások szabályozták, a test feletti önrendelkezés és a testről való gondolkodás szabadsága először a modernitással jelentkező igényként és lehetőségként merült fel.[2] Simon munkája Wilgefortis szélsőséges történetének felelevenítésén keresztül a női szőrzet körüli diskurzusok és ábrázolások tabu jellegét kívánja lerombolni: a kiállításra készült fanzine-művészkönyv a hirsutizmus, a fokozott női testszőr-növekedés jelenségének ábrázolás- és kultúrtörténeti, élettani, valamint pszichológiai vonatkozásait egyaránt érinti.

Varju Tóth Balázs: Fuldokló gyakorlatok, 2020,
kétcsatornás videóinstalláció, film stillek (a művész jóváhagyásával).

A hisztéria jelenségét tematizálja Varju Tóth Balázs Fuldokló gyakorlatok című munkája. A mű Edward Jorden Az anya fuldoklásai című 17. századi könyvéből indul ki, mely a hisztéria tünetegyüttesét a méh belső szervi mozgásához mint fiziológiai problémához kapcsolja – úgyszintén a méhre (uterus) utal a hysteria görög szótőből származó elnevezés. A hisztéria egészen a 19. század végéig alapvetően női betegségként volt számon tartva, melynek okaként kezdetben a szexuális aktustól való megvonást jelölték meg, így elsősorban az egyedülálló, gyermektelen, özvegy nők diagnózisa lett. Először Freud tevékenysége nyomán jelentek meg a hisztérikus tünetek pszichológiai, majd szomatikus magyarázatai. Varju Tóth kétcsatornás videóinstallációja a hisztéria jellemző testhelyzeteit kortárs jógagyakorlat-elemekkel állítja szembe egy-egy képernyőn: a mozdulatsorok hasonlóságával a hisztériához kapcsolt nyugtalanság a – nyugati kultúrákban jellemzően nők által gyakorolt – jóga nyugalmi állapotával kerül ellenpólusba.

Varju Tóth Balázs kétcsatornás videóinstallációja a SOM állandó kiállításán.
Trapp Dominika (Kremmer Sarolta és Palkó Bori közreműködésével): Bábaíre, 2020,
intervenció, mohair, selyem, fotók: Lukács Máté.

A női test orvoslását ma elsődlegesen a szülészeti–nőgyógyászati praxishoz kötjük, melynek intézménye csak a 19. század folyamán, eleinte kizárólag férfi orvosok szerepvállalásával alakult ki. Ezt megelőzően a szülés jellemzően otthon, női körben, a bábák segítő jelenlétével zajlott. Trapp Dominika Bábaíre című projektje az orvostudományi narratívákból gyakran kimaradó bábai szereppel, annak tudománytörténeti vizsgálatával foglalkozik. Az alkotó a munkájához készült kísérőszövegben hivatkozik arra a folyamatra, mely során a hivatalos és népi orvoslás 18. századi szétválasztásával a szülés körüli speciálisan női tudásközösségek egyre elérhetetlenebbé váltak – a bábaság csak a 20. század közepén vált újra intézményesült hivatássá. A szülő nő segítésének medikalizált szemléletétől való elszakadásra máig az otthonszülés jelenti az elsődleges lehetőséget. Trapp installációja a SOM gyűjteményét aktív módon használva és újrakontextualizálva a gyűjtemény bábasággal kapcsolatos tárgyegyütteseinek hálózatát alakítja ki: a kapcsolatokat a Kremmer Sarolta és Palkó Bori közreműködésével készült, mohairből és selyemből horgolt, illetve kötött szálak jelenítik meg a térben, olyan – jellemzően 19. századi – bábai eszközök között, mint a szülészeti fogó, a méhlapoc, a hüvelytükör vagy a vajúdó asszony mellett égetett gyertya tartója. A kötés- és horgolásmintázatok a bábakalács és bábaguzsaly gyógynövények motívumait idézik. Trapp installációja nemcsak a bábaság történetének és mai szerepének kritikai vizsgálatára ösztönöz, de a jelenkori szülészeti gyakorlatok problémáira, elsősorban azok technokratizált, gyakran még mindig nőellenes, erőszak dominálta jellegére is felhívja a figyelmet.

Eperjesi Ágnes munkája – melynek novemberre tervezett bemutatója halasztásra került – Varju Tóth munkájához hasonlóan szintén egy valaha speciálisan női betegségként számontartott jelenség és egyben tárgy, az epekő körüli kultúrtörténeti vonatkozásokat vizsgálja, a női test önrendelkezését övező kérdések tükrében. Eperjesi problémafelvetését a projekt keretében szervezett, bioetikai kérdéseket körüljáró beszélgetés vezette fel.

A címében az egészségügyről és testről való gondolkodás női perspektíváinak időszerűségét sürgető Várószoba projekt számos ponton túllép a klasszikus kiállításforma keretein: egyrészt az intervenciós forma révén a kortárs képzőművészeti munkákat egy tudománytörténeti múzeum meglévő állandó kiállításába illesztve új dinamikát ad a múzeum gyűjteményének; másrészt az intervenciók folyamatként való felfűzésével (a havonta a kiállítótérbe kerülő tárgyakkal) lehetőséget ad arra, hogy nagyobb hangsúly kerüljön egy-egy problémafelvetésre. Az intervenciók ütemezése a projekt többhónapos időtartama során szemináriumjelleget kölcsönöz az eseményeknek, melyek keretében lehetőség nyílik az elmélyültebb diskurzusra az alkotók által felvetett témák kapcsán, azok szakértőivel. A Közkincs Könyvtárban eddig megrendezett beszélgetések – a női szőrzet társadalmi megítélése, a hisztéria pszichés zavarának női testhez való kapcsolása, a szülésznői praxis története, valamint a művi megtermékenyítés és a női test önrendelkezése kapcsán felmerülő etikai kérdések – számos, a kiállítás kereteit túllépő probléma megvitatását tették lehetővé.

Mivel kortárs hazai képzőművészeti intézmények viszonylag ritkán dolgoznak fel társadalmi problémákat kifejezetten női perspektívából – a legfontosabb kivétel az Oltai Kata vezetésével működő, jelenleg épp bizonytalan jövő elé tekintő FERi galéria –, így a képzőművészeti intézményrendszertől távolabb eső Semmelweis Orvostörténeti Múzeum intervenciói és a Várószoba programjai fontos adalékát jelentik a hazai feminista szemléletű testpolitikai gondolkodás aktualizálásának. Érdemes nyomon követni a járvány teremtette körülmények függvényében a kiállítás keretében megvalósuló további intervenciók és diskurzusok alakulását is – Eperjesi Ágnes projektjét követően Szász Lilla és Fátyol Viola az orvosláshoz kapcsolt női pozíciókkal, elsősorban a védőnői szerep történetével és a védőnők perifériára szorult helyzetével foglalkoznak majd.

Barkóczi Flóra

A Várószoba intervenciósorozata és kísérőeseményei 2020 szeptemberében indultak. A folytatásról a projekt oldalán lehet tájékozódni.


[1] Eperjesi Ágnes: Magánérdek és közkincs (1–2. rész). Punkt, 2019. május 20., május 30.; Eperjesi Ágnes: A helyzet pikantériája, előadás az AICA Kritikák című konferenciáján, Budapest, 2019. április 27.; Eperjesi Ágnes: Csizmák az asztalon – vizuális kultúra és politika együttállásai a rendszerváltás korában, előadás az 1989 és a rendszerváltás: a társadalmi cselekvés lehetőségei című konferencián, Szeged, 2019. november 28.

[2] Bővebben: K. Horváth Zsolt: A bundátlan Vénusz: a női testszőrzet biopolitikai mítoszai és az „eszményi test” politikai gazdaságtana (1–4. rész). A szem, 2016. november 21., november 29., december 5., december 11.

Barkóczi Flóra

Barkóczi Flóra művészettörténész, kutató, Budapesten él. 2018 óta az Artpool Művészetkutató Központ munkatársa, 2020 szeptembere óta az ELTE BTK Film-, Média- és Kultúraelméleti Doktori Program hallgatója. Az Apokrif Online egykori szerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s