Feketemosó: Tranzitidő

Kiteregetem a szennyest, de mintha elromlott volna a mosógép, nyílt seb szagát érzem – Nagy Hilda írja a Feketemosót.

Sosem értettem azt a decemberi melankóliát, amibe sokan görcsösen kapaszkodnak. Mi értelme lenne visszatekinteni az elmúlt évre. Ha annyira rossz volt, nem kell nagyon mérlegelni, nincs amit, ha meg döntően jó, akkor nem foglalkozik az ember ilyesmivel. Persze, értem, látom a koordinátatengelyt magam előtt, hogyan hullámzik a jó és a rossz, hogyan tart mindkettő határsértő gesztussal a végtelenbe, de előtte még metszik egymást, legalább egyszer. Mindig úgy tartottam, hogy ha valami lehet rosszabb, akkor előbb-utóbb az is lesz. Tűnhet ez önsorsrontó magatartásnak vagy önbeteljesítő jóslatnak, de szerintem mindössze túlélési stratégia. Ha sokat edzed magad, egyre immunisabb leszel – olvasható rendelőkben, fitnesztermek öltözőjében vagy éppen a Magyar Közlönyben. Ezt a logikát követve, ha sokat sérted magad, egyre nagyobb lesz az ingerküszöböd. Figyelni kell viszont arra is, hogy ez nem egyszemélyes játék. Ki kell tenned magad céltáblának a többiek elé is. Kérdezed, hogy mikor. Erre sajnos nincs bevált recept. Mindig túl korán, de jobb, ha előtte kellően megpróbálod magad, ne légy kíméletes, legalább saját sértésed legyen sallangmentes.

Aztán vársz. Most ők vannak soron. Eleinte óvatosan lépnek, feszegetik a határaidat, aztán mivel látják, hogy mélyebbre is hatolhatnak, gátlástalanul megteszik, nem figyelve arra, hogy közben könnyezel, és arra kéred őket, ne tegyék. Ezután általában jó, ha visszavonul az ember, és kiszedegeti az IKEA-s késeket, kaktusztüskéket magából, majd alaposan fertőtleníti, bekötözi őket. Betadin mindig legyen nálad! A kötéseket naponta cserélni kell. Tudom, fájdalmas újra feltépni a sebet, kényelmesebb, melegebb a régi, de attól még mocskos, és nem tud gyógyulni. A fertőzésveszély kivétel nélkül magas. Egy ideje a többször használatos kötszerre tértem át. Ezzel csak az a gond, hogy mindig látják a szomszédok a ruhaszárítón, hogy már megint lelkigondozót nyitottam. Pont így mondják. Előfordul, hogy kaputelefonon szólnak fel, vagy levelet hagynak: „Kedvesem, veszélyezteti a lakóközösséget. Zavarjuk mi önt a magánéletünkkel?” De én nem törődöm velük. Miért is adnék olyanok véleményére, akik a szelektívbe süteménymorzsástól dobálják a műanyagdobozt? Velük ellentétben engem Ágnes asszony tanított mosni a Dunaparton.

Kiteregetem a szennyest, de mintha elromlott volna a mosógép, nyílt seb szagát érzem.