Csak hagyd, hogy legyőzzön a nyár, és újratermelje az álmod egy ennél szélesebb napon, ahol újrainstallálhatod a normál élet optimista kéjelgését önmaga előtt – Semság Tibor írja a Feketemosót.
Csak hagyd, hogy legyőzzön a nyár, és újratermelje az álmod egy ennél szélesebb napon, ahol újrainstallálhatod a normál élet optimista kéjelgését önmaga előtt. Ez alatt, igen, a haladó céltudatos kis rendszereket értem, az igyekvő csiga bizalmát, az adott mának a jövőtől kölcsönzött értelemadását, mindazt, amiről azt képzelted korábban, hogy emberré tesz, pedig géppé, vagy szorgos hangyává, bolydulsz a többiekkel, hiszen a bioenergetikai szint megfelelő, érzed már tudatod reggeli keletkeztével, hogy érdemes lesz megmászni a hegyet, amit úgy hívnak, 24 óra, s a nap végeztével elégedetten reménykedni tovább egy nagy-hosszú feladat majdani befejezésében, ami neked azért két percre Holdra kitűzött zászló lesz, amikor sikerül.
Hiszen már megtanultál olvasni a jelekben, a lakótelepi dombtető fölött repülő madár valójában belsőként összefantáziált képében, és valami hangulatfoszlányban, ami többet mesélt el a világmindenségről, mint az összes intellektuális tekergőzés, amibe magába font néhanap, hogy aztán idegesítő, rágós falatként köpjön ki magából. Egy 90-es évek közepi instrumentális hip-hop lemez egyik zenei kollázsának egyetlen rövid részlete felidézi benned a dohos várost, amit sosem tapasztaltál, mégis erőnek erejével ragadott meg a cyberpunk díszlet, amit felépítettek annak a félrossz amcsi akciónarratívának a kedvéért.
S a jelek azt súgják, hogy tedd félre a történetet, amit neked álmodtak össze már korábban, s csak figyeld a tájképet. Figyeld, ahogy a városba szorított természetszeleten átmasíroznak a makettek, és pénzes prolik diskurálnak a hatalmas orgonabokor alatt, aminek tetején egy neonkék zacskó a tökfödő, ripacsként rázza magát a bokor a szélnek köszönhetően, ami mindig az autógumiszervíz felől érkezik és a mini bútoráruház felé távozik, megfelelve a hírportál által bejelentett időjárásnak.
Figyeld, ahogy mozog a száj, ahogy valószínűleg megint arról beszél, hogyan fog a gazdasági logikára lefordítani valamit, ami pénzen nem megvehető, és a hála jeléül elvárja majd a teljes odaadást, vitának lenne hely, ha egyáltalán létezne vita, de a falánkság órája már érkezik is…
„Elfogyasztjuk egymást bőszen, nagy garral, emelem poharam a gyors és egyszerű megoldásokból összetákolt mítoszokra, amikkel megetettek minket a valódi hagyomány helyett, amibe sosem mertünk beleereszkedni lehajtott fejjel, ígéret nélkül, ugyan nem járunk, feleim, de itt van a puszta vásárlás büszkesége, etikára szükség nincs, se templom, se pláza, se könyv, de tényleg most már igyuk meg, hogy megihassuk a következőt.”
Figyeld, ahogy a domb közepi járdasziget magába fogadja pár fiatal srác miniatűr kaliorgiáját, ahogy a gördeszkázásukból sosem sül majd ki olyan álom, mint ahonnan kölcsönözték azt, a papírpoharas nagymedencés bulik tákolt esztétikája képek együttese a fejben, amit az üres és ragyogó magyar nyarak lustasága engedett a sokemeletes skatulyák ablakából kibámuló suhancok agyában továbbköltődni.
Vagy a közeli garázssor oldalán lévő befejezetlen, még amatőrnek is alig nevezhető graffitit. Ami arról mesél, hogy pár kisdiáknak megtetszett a tilalmas festészet, de az első robogós közeledtére gyorsan feladták az álmot, amihez már persze túlságosan középosztálybeliek voltak, s a barátjuk protestáns anyukája úgy is meg fogja tudni valahogy szörnyű tettüket, anélkül, hogy bárkinek elmesélnék.
Ó, Közeli Víztorony, miért nem robbansz szét, hogy a két hete tartó aszálytól tehermentesítsd a kispolgárokat, akik oly sokat várták a Négy Lovast megjelenni az égen, de végül csak az az öreg bácsi üvöltözött a helyi étteremben, akinek a generációja ilyen szavakat használt, hogy vakegér, silabizál, kavirnyál és társaik?
Apokrif Online 