Rashwan Mohamed novellája (online megjelenés)

Humbug, tisztelt uram, humbug!

Tudja uram, ez fura dolog. Leülök magával iszogatni ebben az eldugott kocsmában, miközben kijárási tilalom van. Mi az, hogy kijárási tilalom? Nem értem, mit jelent ez. Maga érti? Egész Európában kijárási tilalom? Mi az, hogy nem szabad leülni beszélgetni egy kávéházban vagy kocsmában? Nevetséges. Beterelik az embereket az odúikba, mint a barmokat, és maradjanak veszteg, vagy, ahogy éjjel-nappal hajtogatják a médiájukban: „maradjon otthon” – „stay at home”. De én mit csináljak? Engem nem érdekelnek sem a járványok, sem a kormányrendeletek, sem a halál. És nincs hova mennem, nincs otthonom. Nincs más hely, csak ez a kocsma. Akkor most mit csináljak? Bezárták az éttermeket és a kocsmákat. A marhák! Ezeken a helyeken kevésbé terjed a kór. Én csak tudom, hiszen ez az otthonom. Ha megszűnik vagy bezárják, elpusztulok. Nem a vírustól, hanem az elhagyatottságtól és a bánattól. Az ostoba rendeletektől, amelyeknek semmi köze az élethez. És a félszemű kocsmáros ugyanígy ítéli meg a helyzetet, ezért a tiltás ellenére mindig kinyitja a kocsmát, és beenged. Bátor fickó. Nem fél, hogy megbüntetik? Nem tudom. Lehet, hogy egyik kereke hiányzik, ahogy nekünk is. Vagy egyszerűen nem teheti meg, hogy megszüntesse egyetlen megélhetési forrását, mint sok mindenki ebben az országban, aki egyik napról a másikra él, vagy sajnálja a magunkfajta iszákosokat, akik árván maradnának kocsma nélkül. Igaz, hogy a város peremén van, ahol a madár sem jár, csak a nyomorultak, mint maga és én, de az ördög sohasem alszik. Idevetődhet egy rendőr vagy besúgó, vagy akár egy okostojás, aki minden lében kanál, és már kész a baj, és vége a meghitt és mindennapos összejöveteleinknek. Nem tudják a fajankók, hogy a kocsma ebben az időben fontosabb, mint a kórterem? Egyébként a kocsma mindig fontosabb, mint a pszichiátria és a kórházak, amelyek többet ártanak az embereknek, mint maga a betegség. De hagyjuk, ezt soha nem fogják beismerni. Nem akarom osztani az észt vagy előadást tartani magának, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok törvényszegő, és nem kívánom magát sem erre az útra vinni, de az, hogy izolálják és visszatartsák az embereket, mint tudja, középkori, primitív és vad praktika, akkor cselekedtek így a járvány idején, mert nem volt más választásuk. Ráadásul, és ez a fontos, a közösség, vagy, ahogy most mondják, a társadalom, nem volt ennyire bonyolult szerkezetű. Nem volt sem ipar, sem gyárak, sem nagyvárosok, sem tömegközlekedés. A közösség szerkezete, uram, szimpla volt, és egyirányú, ezért könnyebben lehetett vesztegzár alá vonni városokat, falvakat. De most? Ezt nem szabad megtenni. Összeomlik minden. Mihelyt egy csavart kihúznak ebből a bonyolult szerkezetből, megáll az egész. Nem, nem, bocsánat! Ez nem jó szó, hogy megáll, hanem megbolondul. Össze-vissza cselekszik és rohangál, mint egy mérgezett egér. Ezek a marhák nem tudják, hogy igaziból nem lehet végrehajtani. Hallotta, mit mondott a hivatalban lévő kormányzó? Eddig háromszáz milliárd forintba került a védekezés. Atyaúristen! Háromszáz milliárd forint?! Kiejteni is nehéz. Mi kerül ennyi pénzbe? A védőfelszerelés, a harmincmillió maszk? Ez nem őrültség? Ez nem fejetlenség a javából? Ennyi pénzt költeni ilyen dolgokra ahelyett, hogy ebből a pénzből vakcinát fejlesztenének vagy vásárolnának külföldről? Jó, jó, tudom, mit fog mondani, hogy még nincs megfelelő oltóanyag. De ott van a tüdőgyulladás elleni vakcina. Hány orvos mondta, hogy az enyhíti ennek a vírusnak tüneteit. Vagy ott van a közönséges influenza elleni szérum, mindenféle hidroxi-klorokin. Nem, nem, inkább maszkokra költik. Maszkok, amit az emberek zöme nem használ. Én sem használom. Idegesítő, és nem tudok tőle lélegezni. Ráadásul semmi értelme, nem véd semmitől. Akkor mondja meg nekem őszintén: nem fejetlenség ennyi pénzt költeni a védőfelszerelésekre? Mitől fog védeni? De csigavér, öcsi, csak csigavér. Látja, itt vagyunk a kocsmában, vedeljük a bort, miközben tilos ilyen helyen tartózkodni. Lófasz! Ez a bohózat eltart egy hónapig, két hónapig, és az emberek megunják, vagy jobban mondva, nem bírják. Lázadni fognak, így vagy úgy, látványosan kimennek az utcára és tüntetnek, vagy egyszerűen megszegik a tiltást, és kezdik csendben kinyitni a boltjaikat, a kocsmáikat, irodáikat, műhelyeiket. És tudja, mi lesz? Higgyen nekem! A hatóságok vagy az emberek, akik elrendelték ezt a hülyeséget, majd szemet hunynak, cinikusak lesznek, hiszen tudják, jól tudják, hogy így nem lehet élni.

Mi van magával? Miért olyan piros a szeme? Remélem, nem lázas. Rendeljen nekünk újabb néhány deci bort. Még hosszú az éjszaka, és bőven van mit mesélnem. Szóval, tisztelt uram, ez a kezelési mód elég primitív és tarthatatlan. Hallottam, hogy a skandináv országok másképp állnak hozzá, és ha hiszi, ha nem, azt mondják, amit éppen most mondok magának: nem kell izolálni az embereket, nem kell mindent bezárni, hanem hagyni a járványt átfutni a közösségen, hadd tombolja ki magát gyorsan, és előbb vagy utóbb elvonul. Közben be lehet tartani minden lehetséges óvintézkedést és a higiéniát, de óvakodnak attól, amit a világ többi részén csinálnak: bezárni mindent, a gyárat, az irodát, az éttermet, a kocsmát. Ez zsákutca, tisztelt uram. Ráadásul hosszabbítja a járvány menetét és idejét. Ahelyett, hogy gyorsan túl lennénk rajta, hosszan és lassan nézünk szembe vele az odúinkból, sőt, az ajtók nyílásaiból szemléljük. Higgye el, ez nem járható út. Tudja, időről időre telefonálok haza, és beszélgetek a díszes családdal, és a húgom, igen, igen, bajtárs, ha hiszi, ha nem, van húgom. Igaz, vén banya már, de még mindig a húgom. Mondott valami furcsát, hogy ez a járvány hosszú ideig el fog nyúlni. Akár egy-két évig is. Tudja, miért? Mert ez az átkozott vírus nagyon ravasz. Illetve hajlékony. Mindenhol, ahova terjed, új mutációt csinál magából. Vagyis a Spanyolországban pusztító koronavírus nem ugyanaz, mint ami az Egyesült Államokban vagy Olaszországban szedi áldozatát. Megváltoztatja a mocsok a molekuláit. Megváltoztatja a kódját. Képzelje el, uram-öcsém, ki akarja nyitni a 17-es kódú ajtót, de nem nyílik, mert közben a kód mondjuk 380 lett. El tudja ezt képzelni? Ezért nagyon hosszú időbe telik, amíg olyan vakcinát találnak, amely kezelni tudja a vírus minden mutációját – mondta a kishúgom, aki vén banya már. Sokat tud ez a kishúgom, ugye? Nemcsak orvos, hanem öreg is. Szépen lassan felülkerekedik rajtam az öregségben, de még mindig a kishúgom. Szóval, ivótársam, jó darabig együtt fogunk élni ezzel a problémával. Ezért kell feloldani ezt az ostromállapotot, és visszaterelni az életet a rendes kerékvágásba. Annyi, hogy kicsit fegyelmezettebbnek kell lenni, és ahogy lehet, betartani bizonyos távolságot. A lényeg az, tisztelt uram, hogy ezt a fejetlenséget, bezárni mindent és megszüntetni mindent, ezt nem lehet fenntartani sokáig.

Emlékszik, mit mondtam magának néhány hónappal ezelőtt, amikor a politikára terelődött a szó, amit maga nem szeret? Én sem szeretem, de muszáj. Emlékszik? Úgy mondtam magának, sommásan és általánosan, hogy a politikusok szellemileg impotensek. Nemcsak ebben a kis országban, hanem az egész kontinensen. Semmiről nincs koncepció a fejükben, és amikor bekövetkezik egy olyan válság, mint ez, rohangálnak össze-vissza, kapkodnak ide-oda, és ötletszerűen, találomra gyártanak rendeleteket. És ha ez nem jó, akkor egyszerűen több száz éves módszerekhez nyúlnak, attól függetlenül, hogy beváltak-e vagy sem, megfelelnek a jelenlegi körülményeknek vagy sem, hiszen nincs más a fejükben. Nincs koncepció, tisztelt uram. Mondtam már magának: szellemi impotensek egytől egyig.

Tudom, tiltakozni fog, és tudom, mit akar mondani: nem vagyunk skandinávok, vagyis ami ott beválik, itt nem feltétlenül alkalmas. De kedves barátom, józan paraszti ésszel el tudja képzelni, hogy ez az ostromállapot sokáig tartson? Ugye, hogy nem? Csak ha mindenhova autós járőröket vezényelnek. Ezt nem lehet. Vagy mégis? Látja? Az ablakon át kék fény szűrődik be. Ez rendőrautó, tisztelt uram. Vége a békeidőnek. A legjobb, ha gyorsan eloldjuk innen a kereket. Mindjárt bejönnek! Nem tud felállni? Mi az, hogy nem tud felállni? Részeg? Mitől? Ettől az olcsó, ócska bortól? Ez víz volt, uram. Mindegy. Támaszkodjon rám, nem szeretném az éjszakát a rendőrőrsön tölteni. Szerencsére van hátsó kijárat. Gyerünk, pajtás. Használjuk ki, hogy most a kocsmárossal beszélnek, és tűnés innen. Nem tudom, megbüntetik-e, vagy csak figyelmeztetik. Azt mondták a rádióban, hogy első alkalommal szóbeli figyelmeztetés, nem több. Sajnos, ennek a helyiségnek befellegzett. Keresnünk kell egy másik kocsmát. De hol? Itt a környéken nincs, csak ez. Leülni egy padra a közeli téren, ez sem jó. Jönnek majd a kötekedő rendőrök, személyi igazolványt kérők, és a többi. Akkor kiderül, hogy nincs állandó lakhelyem, ez veszélyes, nagyon veszélyes, bajtárs. Pláne, hogy külföldi vagyok. Igaz, hogy húsz éve élek ebben az országban, de ez nem jelent semmit. Letartóztathatnak, tisztelt uram, letartóztathatnak. Nem vállalok ilyen kockázatot. Tudja miért? Számtalanszor meséltem magának. Ha visszazsuppolnak Egyiptomba, akkor ott vár rám a díszes család. A nagy, díszes család. Hiába a gazdagság, a nemesi titulus és a címer, ott rabszolga vagyok. Ott meghatározzák, mit egyem, kivel találkozzam és mit írjak. Ez, öcsém-uram, bírhatatlan. Lelkemre mondom, bírhatatlan. Ne mondja már! Nem vagyok gazdag. Félreértette. Ők a gazdagok. A család. De én? Látja, élősködöm magán. Mit csináljak? Nem fizetnek az írásaimért, megszűnt az egyetemi munkám, mit akar? Honnan lesz pénzem? Jó, jó, volt. Volt sok pénzem, de volt. Amikor jöttem, hoztam otthonról, de most nincs semmi. Húsz év után? Megkopasztottak, tisztelt uram, megkopasztottak a jó magyarok, tudja. Most nem ez a fontos. Jöjjön! Felmegyünk a szobámba, ott folytatjuk a beszélgetést és az ivást. Ne aggódjon, támasztom magát, nem lakom messze innen. Két lépés, és odaérünk. Ja! Elfelejtettem mondani magának! Nem fontos, de nem árt mondani: menjen holnap, teszteltesse magát! Nem vészes. Biztos, ami biztos. Miért? Miért, miért… Mert kezet fogtunk, most a vállamra támaszkodik, és leheletünk majdnem összeér. Tudja, uram-öcsém, fertőzött vagyok. Három nappal ezelőtt megállapították, hogy fertőzött vagyok. Ez a Covid-19, vagy mi a fene. Mondta az ápolónő. Utána házi karantént rendeltek. Tizennégy nap abban a padlásszobában. El tudja képzelni? Persze, hogy nem tudja. Tizennégy nap ebben a kis lyukban! Lófaszt! Azóta járkálok-mászkálok. Szerencsére nem kaptak el. De maga menjen el holnap kivizsgáltatni magát. Jobb félni, mint megijedni… Maga hülye! Hova rohan? Várjon! Már mindegy! Ha megkapta, már semmi értelme elmenekülni tőlem. Hova megy? A rendőrök elkapják! Megmondtam! Magára vessen! Most felmegyek a padlásszobámba, alszom egyet. Holnap reggel jönnek a rendőrök ellenőrizni, hiszen tudja, házi karanténban vagyok. Isten vele, öcsém-uram, Isten vele!

1 Comment

  1. Egyéni és társas életvitelünk felborulását kellett mindenkinek önállóan megoldania anélkül,
    hogy kapaszkodókat kaptunk volna a helyzethez környezetünkből. Saját akaratunkat, cselekvési szabadságunkat beláthatatlan idejű önkorlázozás váltotta fel, bizonytalanság, félelem a társainktól, más korosztálytól, kirekesztés korosztályok között, nem társadalmi összetartást, inkább szétszakítást keltett. Társadalmi párbeszédre mindig szükség van.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s