A képzelet esendő valóssága (könyvkritika)

Pungor András, A hetedik nap a papáé, Scolar, Budapest, 2019

„Megint hallom a dobokat. kattog a légkalapács. Felettem, valahol a magasban egy csónak lebeg, nincs rajta szám. Valaki meghúzza a lapátokat, csobban az ég.” (15) – így zárul A hetedik nap a papáé című kötet nyitó novellája. Ez Pungor András első, gyermekirodalom területén kívül eső könyve. Érdemes ízlelgetni a beemelt mondatot, illetve ezt a megoldást, hiszen az olvasó többször is találkozhat eltávolító gesztusokkal a novellák végén vagy a kritikus feszültséget áthangoló bekezdésvégeken. De erről kicsit később.

Mindegyik írás egy személyes életút mentén mutat meg kisközösségeket, azok belső szabályaiba olvassuk bele magunkat. Egy novella jellemzően egy napot vagy napszakot ölel fel, viszont a néhol önkéntelenül feltörő (Három kiló), néhol pedig szándékosan felidézett emlékek (Az átjáró) teremtenek értelmezési kontextust az apró történések számára. Mindegyik karakter igényli a múltjából való táplálkozást. A jelen eseményeire adott automatikus válaszok, a mentális gátak és a legnagyobb félelmek a szereplők (és elődeik) előtörténetére vezethetők vissza. A személyességet érzékenyen jelző betétek nyelvileg eltávolítanak a valósághoz társított történésektől. Képzelgés, félálom, álom, fantáziaképek – mindegyik novellában megtaláljuk őket. Van, ahol a gyermeki gondolkodás és tapasztalat határtalan világához társítható egy-egy rémkép (A hetedik nap a papáé), máshol az önképet komolyan befolyásoló pszichés zavarokra utaló jelek olvashatók ki (Lepke).

A novellák érzékenyen kezelik a személyiségen belüli konfliktusokat. Az írások csak gondosan megformált főszereplővel tudnak igazán működni, hiszen az elbeszélés aprólékos építkezése mellé a személyes történetre való rákapcsolódás szükséges, a nézőpont kimunkáltsága miatt ez legtöbbször az olvasó egyéni tapasztalatait egészíti ki. A nyitó novella apafigurája saját apjának szülőségét próbálja feldolgozni, ő maga is szülővé vált. A központi karakter ábrázolásának hitelességét szolgálja az elevenen benne élő apaképtől való elmozdulás, és egyben az apai mintához való önkéntelen ragaszkodás kettősségének bemutatása. Saját apjával átélt gyerekkori élményeit próbálja újraélni ritkán látott kisfiával, mint a csónakázás, melynek rituális elemeihez is ragaszkodna: egyes számú csónak, pihenés a tó közepén, kalózos játék. A visszaemlékezésekben is ismétlődnek egyes, generációkon átívelő szavak és gesztusok („Védekezz! Ne légy gyáva!” 9; 13). A reflexió a minta egyes elemeinek meglépése mellett ellentétes viselkedést is eredményez: a Bence magányos altatásáról való beszámoló után arról olvashatunk, hogy a sok tekintetben megismételt apa soha nem segített a gyerekeinek megnyugodni esténként. Az egyszerre saját múltjában és jelenében élő elbeszélő-szereplő esendősége minden tettét átjárja. Habár magának való, mégsem lehet egyértelmű ellenérzéssel viszonyulni hozzá.  Csiszolandó lehetne viszont a gyors és feszült jelenetek megformálása, mert míg az aprólékos cselekményvezetés és a koncentrált figyelem az esetek többségében jól működik, addig az első novella zárlatához hasonló gyors és drámai feszültséget igénylő részek patetikussá válnak, elveszítve a valóság tragikumát.

A kötet címadó novellája már több tekintetben is megbicsaklik. Erről Kustos Júlia is írt a prae.hu művészeti portálon megjelent Diverz megoldások közelképekre című kritikájában, nézőpontja szerint se indokoltak bizonyos szereplői reakciók, mint ahogy a családi vasárnap több mozzanata is erőltetett, és a döbbenet helyett az értetlenkedést fokozza. A kötet több mint felét Az átjáró című írás teszi ki, terjedelme és felépítése miatt kisregényként is megállja a helyét. Gyengeség, hogy több helyen lép fel a fokozás korábban említett zavara, de az is előfordul, hogy a történések koherenciája hiányzik. A disztópikus történet azonban ezzel együtt is alapjaiban képes megragadni az emberi és társadalmi lét buktatóit. Ugyancsak Kustos Júlia írt arról, hogy a mélyszegénység és a drogfogyasztás feldolgozása kerüli a bagatellizációt, és fokozhatja a szöveggel szembesülők érzékenységét. Számomra a szöveg erősségét, mint ahogyan a kötet több írása esetében is, a személyes sors kezelése jelenti. Az átléphetetlennek titulált határok, melyek ember és ember közt társadalmi szinten tesznek különbséget, belsővé is válnak. Az átjáró központi figurája vágyakozik, és cselekvésorientált jellemével nem is tehet mást, mint hogy vágyai irányába lépjen. A rendszer által meghatározott sors legcsalókább része, hogy teret enged a reménynek, mi több, az álmok követésének, melyeket aztán szisztematikusan semmisít meg. Az átjáróban az álom és remény nélküli ember rémképe sejlik fel. Simon Virgil a családja egyetlen tagja, aki valamiképp nem adja fel: „Egész nap pakolok, húzom jobbra-balra a vaslemezeket, a szerszámosládákat, a tranzisztorokat. Próbálok rendet rakni a káoszban, legalább így elfáradok estére, jobban tudok aludni. Másnap reggel aztán kezdem elölről. Hosszú évek óta így megy mindennap.”(178)

Az emlékezés aktusa, az ismétlés és ismétlődés, illetve a fizikai valóság határszaggatása határozza meg az egész kötetet. A szereplők jelene és múltja ugyanolyan fontos eleme az írásoknak, a történetek folyamán párhuzamosan bomlik ki a két idősík. A kötet időtlenként is olvasható, hiszen a fókusz az emberek közti kapcsolatokon és a mindenkori múlthoz való viszonyuláson van, persze, ebbe mélyen belefonódott a modern társadalom tapasztalata. Időtlenségét és aktualitását egyszerre fokozza a psziché instabilitásának ábrázolása. A mentális történésekre fordított figyelem olyan írói gesztus, mely az adott írásművészet értékrendjét is felvillantja: a lehetséges miértek fontosabbak magánál a tettnél. A szereplők képzeletének szüleményei esztétikai többletet hordozva jelennek meg a szövegtérben. Vizualitásuk izgalmas része a szövegvilágnak, de annál többet szolgálnak, megragadják a belső világok érzékenységét, sebezhetőségét és kiszolgáltatottságát. Ilyen a már idézett zárómondat is, mely a tragikus külső történés belső zavarát ragadja meg. Ugyancsak ezt példázza egy belső átváltozástörténet külsővé tétele. Az anya a szekrénybe rejtett, otthoni készítésű bábban álmodik a testét erősítő és alakító nektárról, melynek hatását ébredése után látni és érezni véli: „Arra ébredtem, hogy fázom, álmomban a könyökömmel kiszakítottam a bábot. (…) Megfeszítettem a lapockám izmait, mintha függönyt húztam volna el, a szárnyaim megmozdultak, szállt róluk a finom por, beleragadt a padlószőnyegbe. Édes istenem, de gyönyörű vagyok!”(72) A Lepke záróképe ellép az addigi fókusztól, tág természeti képe a nagy lépés előtt álló anya köré fonódik, egyben a változás milyenségét is megelőlegezi: „Behajlítottam a térdem, csak háromig kell számolni, biztattam magam. Esőszag jött, dörgött az ég. (72) A Négy Évszak Hotel című írás ügyesen adagolja az információkat, emellett az idősíkok közti dinamikus mozgást is megjeleníti. A  benne megjelenő tájleírás pedig jelképesen tudja érzékeltetni a személyközi és belső feszültségeket is:Villant a szeme, ráharapott az alsó ajkára. A közeli dombról legurult a szél, pörögtek a levelek az aszfalton. Hallgattunk.” (47)

A rendszerbe tagozódás emberi maradványairól, a pszichés sérüléseken keresztül ment, önkezelő betegekről mindennapjaink részeként olvashatunk, de nem elérhetetlen és érzékelhetetlen kívülállókként jelennek meg. Az együttérzés novellái az egyéni sorsokat az idősíkok egybenyitásával teszik hozzáférhetőbbé, ezáltal az olvasói figyelem a szubjektív idő lehetséges tartalmaira és kiterjedésére is érzékenyebbé válhat, a szövegvilágon belül és kívül egyaránt.

Szabó Ivett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s