Feketemosó: Zárlatos utódgomb

Feketemosó logó

Rájöttem, hogy valószínűleg az van, hogy ha tisztességes polgári embereken, amikor elér az életük (-koruk és -színvonaluk, gondolom) egy bizonyos szintet, ami pontosan olyan semmitmondó lehet, mint amilyennek hangzik, benyomódik egy utódgomb, csak úgy bekapcsol, akkor egyrészt nem vagyok vagy elég tisztességes, vagy elég polgár. Vagy rajtam zárlatos ez a gomb. Lehet, hogy széjjelrohadt a vezeték, mert túl sokáig álltam az elnyomás-szaunában a szemembe húzva esőkabátom kapucniját – Nagy Éva írja a Feketemosót.

Nagy Éva
Nagy Éva

Zárlatos utód-gomb

tudom, hogy ennek az egésznek túl sok aspektusa van, de 

Túl sokáig akartam ahhoz, hogy könnyű legyen megszokni, most viszont nem. A puha meleg volt, a feltétlen szeretet volt, az abban való hit, hogy egy vadonatúj ember majd vadonatújjá mágiázik engem is, emlékszem még rá. Megküzdök annak a lehetetlenségével, hogy valamit már nem akarok, amit évekig igen. Vagy csak azt gondoltam, akarom. Olyan, mint amikor álmélkodva állok a tükör előtt, nem ismerem fel egyes részeimet: az én testem nem ilyen. Ez nem az enyém. Az, hogy nem találom a kapaszkodót a testem valóságában, olyan bizonytalan érzés, mint a Keleti meg a Népstadion között.

A Keleti meg a Népstadion között kétszer olyan hosszú az út, mint általában a többi megállónál. Rutinos metrózónak már a megállókat üti a pulzusa is, és a Keleti meg a Népstadion között pont olyan, mint amikor kihagy egy dobbanást a szív. Csak egyet. Már meg kellett volna állni, de mégis csak a kibaszott alagút van még. Rájövök, hogy ez az a megálló. Akkor elvileg minden rendben, ez ilyen. És valahogyan még sincs rendben, hiába tudom, hogy ez egy teljesen normális valóság. Ha használható a normális és a valóság szó egy mondatban.

Nem zavarna, hogy most így van, de ott az elnyomás, a kizárás, zsarnokság (ez persze túlzás), az érdemek el nem ismerése, a diskurzusok hiánya, a diskurzus teljes hiánya, annak az érzése, hogy valamilyen területen nem teljesítek úgy, ahogyan az elvárt. A teljesítmény pedig a vesszőparipám. 

Az elnyomás meg mindig rám rohad, olyan, mint a szaunában az esőkabát. Valami ebből lehet, hogy rendben is van, elvégre sajnos muszáj hierarchiát felállítani emberek között, illetve nem is azt mondom, hogy muszáj, hanem hogy tény a hierarchia maga. Csak eléggé meglepő, hogy ez egy szempont, nem valakinek, vagy esetleg két valakinek a tízezer százalékig magánügye. De az egyenlőtlenséget muszáj felismerni, és nagyon képmutató lenne tagadni, mert egészen biztosan megőrülnék, ha mindenben egyenlőnek kéne lennem másokkal. Miközben pont abban csomósodnak össze az idegrostjaim, hogy nem mégsem vagyok egyenlő. Amennyiben legalábbis az egyenlő az ugyanolyan. 

Valamelyest mégiscsak nagyon érdekes a tátongó bizonytalanság, hogy valóban, semmi kétség, momentán ez vagyok én, csak nem értem. Valahogyan úgy nem, ahogyan egy teljesen idegen nyelvet nem értek, ahogyan emlékszem, hogy a nagyszoba szőnyegen hasalva felismertem, hogy M és A és M és A, és tisztán emlékszem, hogy kimondtam mmmmaaaa mmmmaaaaaaaa, de mégsem értettem, nem tudtam gondolatot rakni hozzá, nem láttam, hogy jelentene bármit is, főleg nem a Mamámat. Emlékszem aztán a nagy aha-élményre is, ami tényleg olyan volt, mint a rajzfilmekben a villanykörte a főhős feje felett.

Volt egyszer villanykörte, és nem egészen biztos, hogy mitől tűnt el, égett ki, vagy akármi, de tudom, hogy volt villanykörtém meg Heuréka-kádam, nagy rácsodálkozással és érzelmekkel, hogy milyen remek, fontos, mindentbeteljesítő lesz ez a gyerek-dolog. 

De mintha elfelejtettem volna olvasni. Mert hiába mondák nekem, hogy pihepuha szeretet, meg hormon, meg szép felelősségvállalás, meg irdatlan fárasztó készültség, de nem tudom, miről beszélnek. Nem állnak össze a betűk szavakká, a nem összeállt szavakból nem lesz megértés, pláne nem kedv. És ezt nem lehet mégsem megkérdezni, mondjad már, mi a jó ennyire ebben, magától meg senki nem mondja meg. Ettől meg kicsit olyan, mintha kihagytak volna egy zártkörű összeesküvésből, ahova azt sem tudom, hol kell igényelni a tagfelvételi nyomtatványt. 

Rájöttem, hogy valószínűleg az van, hogy ha tisztességes polgári embereken, amikor elér az életük (-koruk és -színvonaluk, gondolom) egy bizonyos szintet, ami pontosan olyan semmitmondó lehet, mint amilyennek hangzik, benyomódik egy utódgomb, csak úgy bekapcsol, akkor egyrészt nem vagyok vagy elég tisztességes, vagy elég polgár. Vagy rajtam zárlatos ez a gomb. Lehet, hogy széjjelrohadt a vezeték, mert túl sokáig álltam az elnyomás-szaunában a szemembe húzva esőkabátom kapucniját. 

Valaki mondja már meg, különben azt fogom hinni, hogy túlmisztifikálás az egész, vagy én mélységesen alul vagyok misztifikálva ebben a diskurzusban.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s