Kis Petronella: A kozmosz töredezettsége (színházkritika)

Nick Payne: Csillagképek, Radnóti Színház (rendezte Szilágyi Bálint)

Nick Payne Csillagképek című, kétszereplős, Londonban Evening Standard-díjat nyert darabjának magyarországi ősbemutatója a Radnóti Színház új játszóhelyén, a Tesla Laborban kapott helyet. Egy szerelem történetét tárja elénk, kicsit sem a megszokott módon, ugyanis csak többször ismétlődő, in medias res epizódokat, jeleneteket látunk belőle. Az elméleti fizikus lány, Marianne kutatási területe ugyanis rávetül az előadás szerkezetére: a párhuzamos univerzumokban minden megtörténhet, egy-egy szituációnak döntéseinktől függően számtalan kimenetele lehetséges – és ez a téma feldolgozásának módszereire is igaz, hiszen a „mi lett volna, ha…”-elv alapján építkező filmek és színházi előadások különbözőképpen járják körül a kérdést, és Szilágyi Bálint rendezése egy újabb koncepcióval járul hozzá ehhez.

Lovas Rozi és Brasch Bence

A filmekben (mint A nő kétszer, Pillangó-hatás, Mr. Nobody) általában több szálon fut a cselekmény, amelyekből kirajzolódik, merre vezethetne az útja az adott szereplőnek, és mennyivel másabb életet élhetne, ha egy bizonyos szituációban – vagy szituációk sorában – máshogy dönt. Az alkotások felvetik a kérdést: ha előre láthatnánk, hogyan alakulna életünk egy döntés meghozatala után, másképp határoznánk-e, vagy ha utólag lehetőséget kapnánk rá, visszamennénk-e az időben, de legfőképpen: érdemes lenne-e visszamenni? Mindez jóval árnyaltabb annál, mint amilyennek elsőre tűnik: sokszor nem gondolunk bele, mennyi mindenről kellene a jelenben lemondanunk ahhoz, hogy megváltoztassuk a múltat. A Hatszín Teátrum Secondlife, avagy kétéletem című, rendkívül személyes, dokumentarista jellegű előadása a színészek valós élettörténetét állítja szembe egy fiktívvel, melyet hajdanán elképzeltek maguknak, és beteljesületlen vágyként, álomként végigkísérte pályafutásukat. A jelenetek itt folyamatosan váltakoznak a két sík között, fellebbentve annak a lehetőségét, hogy egy párhuzamos univerzumban épp a másik életük zajlik.

A kontextusba azért sem indokolatlan filmeket is bevonni, mert, ahogy a színészek, Lovas Rozi és Brasch Bence említették velük készített interjúkban, a Csillagképek szerkezete is filmszerű eszközökkel operál. Cselekménye nem lineáris történetszálakon fut, az eseményeket töredékesen, de annál mélyrehatóbban észleljük, hiszen egy-egy szituációt snittszerűen állít a középpontba, akár hat-hétféle változatban, úgy, hogy kimenetelükben pusztán árnyalatnyi különbségek mutatkoznak meg. Mennyiben változtat vajon bizonyos élethelyzeteken, hogy a nő vagy a férfi szájából hangzik el ugyanaz a mondat? Mennyiben befolyásolja egyetlen módosított mondatunk a másik fél reakcióját? Mivel ezek a szituációk időben nem is feltétlenül egymás után következnek, mert az adott krízishelyzet a múltra visszatekintve is más megvilágításba helyezhet bizonyos dolgokat, ezért a befogadó részéről a szokásosnál aktívabb agymunkát kíván összekötni az eseményeket és képzeletben „kitölteni” a jelenetek közötti történéseket, hiátusokat, az ott lezajló folyamatokat.

Brasch Bence

Krízishelyzet, mert mint kiderül, Marianne rákkal küzd, az orvosok már nem sok időt jósolnak neki – és általában épp az efféle krízishelyzetek, a halál fenyegetettsége ösztönöz minket arra, hogy átgondoljuk, mit értünk el eddigi életünkben, boldogok voltunk-e, és mit kellett volna másképpen csinálnunk. Ez a momentum közös a Csillagképekben és a Secondlife-ban: utóbbinál is az utolsó, Ötvös Andrásnak a rákbetegségéről, a műtétéről, a kórházi lábadozásáról és Istenről szóló jelenete az, amely igazán feltárja a létjogosultságát az előadás által felvetett kérdéseknek – ahogy az is, hogy a komor témát mindketten humorral igyekszenek oldani.

A kevés szereplős, szűk térben megjelenített darabok a legtöbbször minimalista díszlettel és eszközökkel dolgoznak, hiszen itt a színészek játéka az, ami igazán lényeges. A Csillagképekre azonban ez nem feltétlenül érvényes. A díszlet egy sci-fiket idéző, steril, fehér tér, középen egy kör alakú gyöngyfüggönnyel, a színpad négy sarkában egy-egy tabletszerű mozgókép-kivetítővel, rajtuk egy szorgoskodó méhvel, a színpad alján pedig különös alakú, kiemelhető „padlódarabok”, melyek, mint később kiderül, néhány eszközt is rejtenek. 

Lovas Rozi és Brasch Bence

Túlzsúfoltnak tehát nem mondható a díszlet, de ahhoz épp elég sajátos és asszociatív, hogy némiképp elvonja a néző figyelmét a színpadi eseményekről és a színészi alakításokról – esetemben legalábbis ez történt (és érdekes módon a Szilágyi Bálint Esti Kornéljával kapcsolatban is hasonló volt a benyomásom: mintha a rendkívül látványos díszletelemek, a külcsín a történet fölé kerekedett volna). Ehhez a szereplők időnkénti szokatlan testtartásai, gesztusai is hozzájárulnak, melyek azt sugallják, mintha a történet egy másik dimenzióban játszódna, vagy mintha ők maguk is két külön dimenzióban léteznének, és világuk nem érhetne össze. Pedig Lovas Rozi és Brasch Bence is remekül ragadja meg az általuk megformált karaktert, és helyezkedik bele ebbe a számukra sem mindennapi, szaggatott cselekményvezetésbe, ahol nem igazán van idő és mód a színészi játék építkezésére. Kettőjük közül Lovas Rozi a vezéregyéniség, Brasch Bence inkább követi őt és elősegíti azon szituációk megteremtését, melyekben alakítása ki tud teljesedni – ebben az is közrejátszik, hogy a méhészként dolgozó férfi, Roland karaktere békésebb, kevésbé szókimondó és ambiciózus. Lovas Rozi alakításának egyik legerősebb epizódja, amikor szavak nélkül, pusztán a mimikájával és kézmozdulataival játszik el egy komplett jelenetet, hiszen Marianne ekkorra már betegségének köszönhetően elfelejti a szavakat. Kevés nagyobb tragédia létezik ennél egy olyan ember számára, akinek az agya az elsőszámú „kelléke” a hivatásában. Az előadást néhány ponton színesíti Lovas Rozi élő, melankolikus dallamú zongorakísérete és Brasch Bence éneklése is.

Lovas Rozi és Brasch Bence

A Csillagképek által felvetett egyik legsúlyosabb kérdés a magatehetetlen, beteg emberekkel való méltányos bánásmód, a kiszolgáltatottságuk, és ennek közszemlére tétele az internet korában. Mi szolgálja valóban az érdeküket: ha a hozzátartozók teljes diszkréció mellett, a külvilágtól elszigetelten gondozzák őket, annak a benyomását keltve ezzel, mintha a betegséggel való megküzdés mások előtt egy takargatni-, netán szégyellnivaló procedúra lenne, vagy kezeljük ezt a legnagyobb természetességgel, és dokumentáljuk, tegyük közzé az érintett gyógyulási – vagy eltávozási – folyamatát annak érdekében, hogy más, hasonló nehézségekkel szembesülő családtagok is erőt meríthessenek belőle?

Nick Payne darabja filozofikus töltetet is hordoz: létünk értelmének kérdéseit feszegeti a méhek családon belüli hierarchiájával szembeállítva, ahol minden típusú méhnek megvan a maga kijelölt szerepe és feladata annak érdekében, hogy biztosítsák fajfennmaradásukat és a munka hatékonyságát. Az embernek megadatott a választás lehetősége, sorsának alakulását ő maga irányítja, ugyanakkor a választás lehetőségéből adódóan sosem fog egyértelmű és megnyugtató választ kapni arra, mivégre volt a Földön, vajon a számára kijelölt úton haladt-e élete során, feladatát sikeresen bevégezte-e. Az élőlények közül a szabadság joga egyedül őt illeti meg, ez azonban csak örökös bizonytalanságot generál…

Kis Petronella

fotók: Puskel Zsolt, Port.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s