A még rövidebb lista

Tárlat: Short List 2019. Esterházy Art Award, Ludwig Múzeum, Budapest

Albert Ádám: A kertész igazsága, 2018 (részlet), fotó: a művész

A Ludwig Múzeum ad otthont az immáron hatodik alkalommal megrendezésre kerülő EsterházyMűvészeti Díjra jelölt művészek alkotásainak. A díjat, amely a főnemesi rangú Esterházy család nevéhez köthető, 2009-ben hozta létre Ottrubay István, az Esterházy Magánalapítvány elnöke. Célja, hogy a fiatal magyar művészeket reflektorfénybe helyezze. A független nemzetközi zsűri a 260 jelentkező művészcsoport, illetve képzőművész közül csupán 25-öt juttatott tovább a második rostán, ők a díj jelöltjei.

A feltörekvő, negyven év alatti művészek munkáira – mint az utóbbi évtizedekben a hasonló generációs tárlatokra – inkább jellemző az, hogy tovább próbálnak lépni a hagyományos képzőművészeti formákon, mintsem, hogy visszatérnének azokhoz. A modernizmus geometrikus vagy éppen absztrakt festészeti tradícióihoz mintha szintén egyre kevesebben csatlakoznának. Komplex élmény, aktív befogadás kiváltására törekednek a falról lekerült művek, a megsokasodott – nem egy esetben újragondolt, a Ludwig tereihez igazított – installációk. A Ludwig Múzeumból nézve továbbra is érvényesnek tűnnek Marcel Duchamp kijelentései az alkotó nézőről, illetve az élmény és alkotás különválaszthatatlanságáról.[1] De – tegyük hozzá – az a kérdés szintén érvényben maradt, hogy mindebből mi lesz eladható a műtárgypiacon.

Mint a generációs kiállításokon megszokott, a művek mediális tekintetben széles skálán mozognak, így a hagyományos technikával készült képzőművészeti alkotások mellett szociofotókat, különös mechanikus szerkezeteket, változatos anyagokból összerakott vagy éppen mesterséges fényekkel megvilágított videóinstallációkat láthatunk. Olykor meghökkenést váltanak ki (ahogyan belőlem az egyik idei díjazott, Győri Andrea Éva Nyelvek [Mellkasvariációk] című szobra), néha csodálattal tekintünk a művekre (ahogyan rácsodálkoztam Albert Ádám A kertész igazsága című videóinstallációjára). A kiállított anyag változatos, színes összképet ad a magyar első generációs képzőművészekről, legalább is huszonötükről. A tárlat alapján többféle művészeti irányzat hatását mutatják a művek: a pop-art, a konstruktivizmus, a minimal art címkéje ugyanúgy alkalmazható, mint a konceptualizmusé. Vannak viszont közös témák: a technika és az ember egymásba csúszása, a természet humanizálása, az újrahasznosítás, a virtuális világ vagy a fake news jelensége. A mai kor általános, mindenkit érintő kérdései, amelyekre sajátos formákkal egyéni válaszokat adtak.

A „shortlist” egyébként is rövid és szubjektív, de még személyesebb szempontok alapján még tovább rövidítettem azokra a művészekre, akiktől most a legtartalmasabb munkákat láttam. Nehéz volt a szűkítés, hiszen számos érdekes műben merülhetünk el a kiállítást végigjárva, amelyek közül Batykó Róbert Sikoly című nagyméretű groteszk figuráját vagy Ember Sári Lepedők, rózsaszín (8. és 9. sz. zászló) címet viselő selymes ruháit most csak megemlíthetem.

Kalocsai Dorottya: Óvatosan kezeld / Kitelepítés, 2019, fotó: Kerekes Zoltán

A kiállítótér első termében Kalocsai Dorottya színpompás képei fogadnak. A festőművész 2013–2018 között a bécsi Iparművészeti Egyetemen tanult festészetet és animációs filmkészítést. Művei hétköznapi tárgyakat ábrázolnak egy adott pillanatban, környezetben megfigyelve és értelmezve őket. Óvatosan kezeld/Kitelepítés című absztrakt olajfestményén asztalon és polcon sorakoznak csészék, üvegek, evőeszközök, tányérok. A kép voltaképpen egy dokumentum: egy enteriőrt mutat meg nekünk naponta használt és megszokott tárgyakkal, amelyekből harmonikus kompozíció jön létre. Alkotásának – ahogy hasonló témájú sorozatának – színhasználata, hangulata az otthon-lét állandó és változó folyamatára koncentrál.

Kristóf Gábor: A világon leggyakrabban előforduló 10 szín és ami közte van, 2019 (balra);
Érvénytelen címzett (RAL standardnak nem megfelelő), 2019 (jobbra),
fotó: Kerekes Zoltán

Ugyanitt állított ki a Csehszlovákiában született – ahogy telik az idő, egyre kevesebb lesz közülük az első generációban – Kristóf Gábor. Művei korszakunk vizuális szabványait, vagyis azokat a tömegtermelésben használat paramétereket vizsgálják, amelyeket műszaki cégek határoznak meg, hogy aztán más műszaki cégek kövessék azokat, és ebbe az egészbe a tárgyak használóinak nem sok beleszólása van. A szabványok közül a Ludwig Múzeumban látható két munka konkrétan a RAL-lal, a sztenderd európai festék- és színkeverési rendszerrel kapcsolatban gondolkodtatja el azt, aki veszi a fáradságot. Kristóf Gábor ezúttal is ipari polcelemeket emelt egyszerre konceptuális és absztrakt alkotásokká. A világon leggyakrabban előforduló 10 szín és ami közte van földre fektetett alumíniumlemezek együttese, amelyek színét a tömegtermelésben szabványosított, 213 tételből álló RAL-skálából választotta ki. Az Érvénytelen címzett (RAL standardnak nem megfelelő) című installáció szinterezett salgó polcelemeit viszont – a „homokszemcse a gépezetben” logikáját követve – egyedi módon színezte és állította ki az ipari termelés tömegtárgyaival szemközt. Munkái arra ösztönöznek, hogy ne fogadjuk el a készen kapott vizuális világot, nézzünk a szabvány mögé.

Szabó Ottó: Buddha láncfűrész, 2018

Szabó Ottó: Örök mező, 2018

A következő teremben Szabó Ottó a fenntarthatóság és az „örök” természet jegyében készített kinetikus szobrai berregnek. A Zürichben élő és alkotó művész jó szokásához híven fémből, kőből vagy éppen üvegből építi fel mozgó, robotszerű szobrait. Buddha láncfűrész című munkája egy rönköt vágó láncfűrész örök körforgását, Örök mező című kétrészes videóinstallációja egy kör alakú pázsitnyíró gépet mutat be. Forgó, mozgó munkái az újrahasznosításra és a fenntarthatóságra hívják fel játékosan a figyelmet.

Süttő Anikó: Háziasított tér, 2019, fotó: Kerekes Zoltán

Süttő Anikó Háziasított tér című nagy méretű, bunkerszerű installációjában különböző tereket alakított ki. A játékkuckóra emlékeztető belsőben egy tizenhét perces hanganyagot hallgathatunk meg, gyermekkori és mostani otthonának hangjait. Építményét körbejárva a falakon és textíliákon vidám rajzokat, jeleket, egy hiányzó világ tárgyainak lenyomatait láthatjuk. Ebben a fiktív, meseszerű, mozgatható házbelsőben Süttő Anikó a fény, a hang és a rajzok segítségével kísérli meg az otthontalanság érzése által kiváltott szorongás feloldását. De van egy másik hasonlóan ambiciózus célja is: a bunker kiállításról kiállításra történő felállításával, azaz a gyerekkori emlékek ismétlődő felidézésével azt akarja bizonyítani, hogy bárhol lehetünk otthon.

Molnár Judit Lilla: Ariadné, 2019 (balra); Függőhelyzet, 2018 (jobbra);
Esztétikai fogalom I–II., 2012 (jobbra a falon),
fotó: Kerekes Zoltán

A talajvesztettség és a kapaszkodókeresés foglalkoztatja Molnár Judit Lillát is. Festőművész szakon végzett, gyakorlata viszont a különböző képzőművészeti eljárások széles spektrumát öleli fel az installációtól kezdve a szövegképeken át az akvarellig. Az itt ismét látható korai műve, az Esztétikai fogalom I–II. című képpárja a szépség és a jóság fogalmi korrelációján keresztül a képzőművészet konceptuális és esztétikai egységét fejtegeti. Installációja, egy (majdnem klasszikus) játszótéri hinta tapasztalati irányból próbálja megközelíteni a művészlét esszenciális problémáját. A Függőhelyzet a társadalmi és művészlét közötti egyensúlyozást szimbolizálja. A hinta láncai túl sok ponton függeszkednek, és össze is vannak gabalyodva, amivel teljesen ellehetetlenítik a játékot. Mozgásba csak úgy hozhatjuk, ha kibogozzuk magunkat belőle. Elég reménytelen vállalkozásnak látszik.

Kútvölgyi-Szabó Áron: Counterfactual counterimages, 2019,
fotó: Kerekes Zoltán

Kútvölgyi-Szabó Áron kiállított munkájából elsőként egy hatalmas matricafelületet vehetünk észre. Az egyre szélesebb fehér csíkokkal felhasított vörös mező felirata: the facts. A Counterfactual counterimages középpontjában azonban egy hosszabb szöveg áll, amely 1969-ből származik, és a British American Tobacco egy PR-ral és marketinggel foglalkozó leányvállalata, a Brown & Williamson cég készítette belső anyagként. Később, amikor kiszivárgott a dokumentum, kitört a botrány, hiszen kiderült, hogy a mamutcég egészen aljas módon tervezte „reklámozni” a cigarettáit. Tisztában voltak azzal, hogy az orvostudomány állításait nem lehet tételesen cáfolni, de arra láttak esélyt, hogy a cáfolatnak tűnő kiragadott adatok és ál-bizonyítékok terjesztésével összezavarhatják a leszokáson gondolkodókat. Így tudatosan törekedtek arra, hogy fokozatosan kételyt ébresszenek a dohányzás egészségtelenségével és az erre figyelmeztető orvosokkal, kutatókkal szemben. Kútvölgyi-Szabó Áron falképén a piros csíkok vastagsága fokozatosan csökken, míg a fehéreké fokozatosan nő, a geometrikus formaegyüttes középső mezőjét pedig úgy ferdítette el, ahogyan a reklámiparban a tényeket szokás.

Albert Ádám: A kertész igazsága, 2018, fotó: a művész

Egy függönyt széthúzva lesötétített terembe jutunk, amelyet rózsaszín fény világít meg. A kiállítóteret betöltő zörejek az installáció elemeinek rezgéséből keletkeznek. Ebben a misztikusnak látszó térben kapott helyet Albert Ádám A kertész igazsága című nagyméretű installációja. Kiindulópontja Semmelweis Ignác gyermekágyi láz megelőzésével kapcsolatos felfedezése, amely paradox módon hozzájárult a Föld túlnépesedéséhez. A mesterséges fényforrások által megvilágított térben növekvő haszon- és húsevő növények a Föld eltartóképességének szimbólumai, a mellettük látható könyvespolcok tudásunk megőrzésére utalnak, dekonstruált elhelyezésük e tudás használatának átgondolására késztetnek a túlélés érdekében. Albert Ádám világmodellje adta számomra a legkomplexebb élményt: a fények, hangok, zörejek együtt bírtak rá arra, hogy végiggondoljam, mindez miért történik körülöttem itt, a teremben és ebben a világban. A kertész igazságának – a kiállítás leginkább kortárs, mai művének – terében alkotó nézővé váltam.

 

Takáts Fábián

 

Az Esterházy Művészeti Díj 2019. évi jelöltjeinek kiállítása 2020. január 26-ig látható a budapesti Ludwig Múzeumban. A díj nyerteseiről itt írtak bővebben, Nagy Zsóka 2015. évi jelöltek kiállításáról szóló, rovatunkban megjelent kritikáját pedig itt olvashatja.


 

JEGYZET

[1] „A művész nem az egyetlen, aki a teremtő aktust véghezviszi: ugyanis a néző hozza létre a mű kapcsolatát a külvilággal, amennyiben a mű mélyebben fekvő tulajdonságait megfejti és értelmezi, és ezáltal létrehozza a maga hozzájárulását a teremtő folyamathoz. Ez a hozzájárulás még nyilvánvalóbb, amikor az utókor hozza meg a végleges ítéletét, elfelejtett műveket rehabilitálva” Duchamp, Marcel: A teremtő aktus (1957). Fordította: Beke László – Sebők Zoltán. In: Létünk (15.) 1985/2. szám, 333–334.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s