Kollázs ragasztó nélkül

Tárlat: Magyar Kortárs Festészet. A IV. Esterházy Művészeti Díj jelöltjeinek kiállítása, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

Kezemben tartom a IV. Esterházy Művészeti Díjra jelöltek kiállításának enyhén ad hoc jelleggel összeállított prospektusát – csaknem négyoldalnyi indoklás, rendhagyó eleganciával összetűzve. Íme hát, a „Magyar Kortárs Festészet” 2015-ben. A papír súlya most különösen nehéznek tetszik. Az ábécérendbe szedett névsor igencsak hosszú – a bejáratból nézve a kiállítótér mégis aggasztóan szűkösnek tűnik.

A szokatlanul szervezett tér már a kezdetektől fogva zavaró; jó néhány pillanatba telik, míg felsejlik a tájékozódás idevágó, ritkán használt formájának emléke. Az adott tér felett elhatalmasodó, kényszeresnek tűnő installáció- és felületgyártás, a falakon, emelvényeken és vitrineken megjelenő, a Bauhaus palettáját idéző tompított színek sokasága és az egymást minden lehető irányból, lélegzetvételnyi szünet nélkül körülvevő művek kaotikus egyvelege rövid idő alatt kétségbe vonja kiállításlátogatói magabiztosságomat. Nem érzem a hangsúlyokat. Hiába a terem közepén végigfutó emelvény, ami markánsan osztja meg a teret, és hiába a furcsa kapurendszerekkel kijelölt útvonal is: nem találok egyetlen kiemelt pontot sem, ami mentén elindulhatnék. Láthatóan nagyon határozott elképzelés eredménye mindez, valamiért a tér mégis sok helyen „inog”, az indokok gyakran nem világosak.

Jobb híján a papírról leolvasott névről névre haladás mellett döntök, de rövidesen rájövök, hogy hiába: név egy szál se. Beletörődöm hát sorsomba, és elindulok a furcsa passzázsok által kijelölt útvonalon. Majd a rövid leírásokból megpróbálom kitalálni, mit is látok éppen. Aztán egy szerencsés véletlen folytán mégis megpillantok egy nevet a mobil fűtőtest mögött. Ettől fogva a kiállított művekről rövid időre a bokamagasságban elhelyezett, az adott falfelület színéhez már-már kaméleonszerű tökéletességgel igazított nevek megtalálására irányul a figyelmem – bár amikor már azt hinném, kitanultam a kiállítás olvasási módszerét, kis híján rálépek egy vezetéknévre… A játék ezen a ponton véget ér.

A design pedig továbbra is zavarba ejtő. A térszervezés és a színvilág sok esetben szó szerint agyonnyomja a műveket, más árnyalatban tűnnek fel – vagy egyenesen el – a kiállított tárgyak, az egymásra halmozott vizuális ingerek miatt egyáltalán helyem és időm sincs az egyenkénti befogadásra. Ebből az következne, hogy nem is igazán ez a cél; a kiállítás funkciója afféle sűrített benyomás keltése, „gyors helyzetjelentés” a kortárs festészet pillanatnyi állásáról. Így inkább arra kezdek figyelni, hogy az alkotások sokaságuk ellenére miként képesek egységként működni. Figyelek, figyelmesen várok, mégis csak ritkán fedezem fel az összefüggés-teremtés ténylegesen végiggondolt formáját. Holott a művek ilyen szűk térben különös intenzitással hatnak egymásra, ami adott esetben nagyon is jól használható körülmény. Ahol ez megvalósul, ott a művek erősítik egymást, egymásmellettiségükből kibomlik egy megragadható, tudatos kurátori gondolatmenet (így például Kiss Adrian, Haász Katalin és Nagy Imre munkái a festészet, szobrászat és a textil műfajának átjárhatóságát oda-vissza igazoló egységben). Alapvetően viszont – azon túl, hogy melyik mű melyik mellett mutat a legjobban – az installációs megoldáson nem érezhető a mélyebb összefüggésrendszer-teremtésre való törekvés. Így a kollázs darabjai nem alakulnak egyetlen új, értelmes képpé, az elemek továbbra is önmagukban álló, de egymást nagyon is zavaró minőségben vannak jelen.

Különös dilemmát okoz a három díjazott, Kaszás Tamás, Makai Mira Dalma és Tibor Zsolt bizonytalan kiemelése a többi jelölt közül, vagy legalább is az erre utaló óvatos, sőt félbe is hagyott szándék. Számomra az is kérdés, hogy szükséges-e egyáltalán a brosúrán túl egyéb eszközökkel is jelezni, hogy a győztes pályaművekről van szó. Hiszen ha helyes a feltételezés a kiállítás elsődleges célját illetően, úgy ezek az alkotások ugyanolyan elemei a „nagy egésznek”, mint a velük együtt kiállított többi tárgy – ahogy ez Tibor Zsolt munkái esetében látható. Ha viszont szükségesnek minősül a további hangsúlyozás, úgy a legkevésbé sem mindegy, hogy az milyen módon történik meg, és ez hogyan hat a többi kiállított tárgyra. Túllendülve azon, hogy a kiállítás színvilága milyen hatást gyakorol a művekre, kifejezetten félrevezető az élénk színű fal Kaszás Tamás madárházai mögött, mivel vele szemben, a terem túlsó végén már egy olyan alkotás áll hasonlóan kiemelt közegben, mely nem kapott díjat.

A győztes munkák közül Makai Mira Dalma műveinek vitrinbe helyezése érte el leginkább a feltételezhetően kívánt hatást: nem csak azért, mert egy ilyen módon berendezett kiállítótérben egészen anakronisztikusan hat egy olyan hagyományos interpretációs közeg, mint az üvegtárló, hanem mert az üveg, a fények és a kerámiák felületének együttes hatása ténylegesen azt a Vitus Weh kurátor által megfogalmazott, már-már hátborzongatóan barokkos leírást igazolja, ami a valóságukat vesztett „pompás korallokat” illeti.

A kiállítás tehát több ponton bizonytalan, és többszöri körbejárás után sem igazán tudom, hova jutottam, vagy hova kellett volna jutnom. A belépéskor kézbe kapott prospektus sem szolgált használható térképként: a nagy művészettörténet-elméleti és esztétikai távlatokra utaló, félszavas megjegyzésekkel teletűzdelt szövegrészek megfejtése egyszerűen elvárhatatlan a közönségtől. Nem tudom, hogy az erősen szerkesztett tér mellett is hiányzó (vagy hiányos) narratíva vagy a mellékelt műleírások irgalmatlan látogatóellenessége teszi-e, de úgy gondolom, a kiállítás csak amolyan „illem” szintjén törekszik az általa bemutatott és képviselt üzenetek átadására. Nem csak a kiállítás és a látogató közötti kapcsolat esetében.

Fontos feladat, hogy ilyen jellegű intézményi keretek között is lehetőség nyíljon az új, friss látásmód – a fiatal művészgeneráció – a már szakmailag széles körben elismert alkotók közé emelésére, és ez ügyben figyelemre méltó az Esterházy-mecenatúra hagyományának továbbvitele. Ugyanakkor sokkal tudatosabban és körültekintőbben kellene megteremteni azt a kontextust, melyben minden név – vitathatatlan relevanciával vagy anélkül – ott szerepel a kiállítók listáján. Ezáltal félreértés nélkül érvényre juthatna minden értékesnek ítélt gondolkodásmód úgy, hogy közben önmagában és a többi művészeti javaslattal együtt is működőképes marad. Lényeges, hogy ne csupán a pályázat és az ösztöndíj szolgáljon a koherencia igazolásaként, ebből a szempontból pedig a kiállítás mikéntje kardinális kérdés.

Szép és sok lehetőséget rejtő gesztus a korábbi győztes, Csató József felkérése a látványterv megalkotására – és ezáltal beemelése az aktuális kiállításba –, ugyanakkor nem szabadna megfeledkezni arról, hogy a tér elsősorban a kiállított művek interpretációját hivatott segíteni. Lehetséges, hogy ilyen esetben a designnak alárendelt installációs döntések helyett célravezetőbb a műcentrikus kurátori attitűdöt követni, és lemondani a mindenáron különlegesre csinált környezetről. Így jó – jobb – eséllyel indulhatna el már a kiállítótérben az a sokszínű kortárs képzőművészeti párbeszéd, mely a díj missziójának leginkább hangsúlyozott célja.

 

Nagy Zsóka

 

A kiállítás 2016. január 3-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban.

 

(A fotókat Kerekes Zoltán készítette. Köszönjük a képeket az Esterházy Privatstiftungnak és Schneider Erikának.)