Molnár Álmos: Tévévásár (online megjelenés)

Zúg és sistereg a csöndes, kitartó eső. Mint a hangyaboly, vibrál az üvegen a rengeteg szemcse. Egyhangúan kopognak a vízcseppek a tetőtéri ablakok ferde üvegén. A szálláson rostokolok, néha kitekintek az ablakon lassan leömlő vízhártyán keresztül a szürkeségbe borult utcára. A lapos hullámokkal együtt hagyja el testemet az erőm, kellemes nyugalom száll rám, mintha átmosna egy hideg zuhany. Az ég fehér, mint a bőr ebben a tiszta esőben. Átmossa a szél a felhőket, patyolattá válik a szürke rongy, ami az imént még koszos göncként lógott az égi szárítókötélen, szelek fonalán. Hallom a folyó rengését, látom a sodrását, pedig távol van szállásomtól. Le kell feküdnöm, mert fáraszt az ereje, súlyos vonulása egybetolul évezredek eseményeivel, s mindez megüli a tájat, az emlékezetet és szorítja a homlokot. Le kell feküdnöm. Csak egy fél órára. Így. Most még inkább áthat: érzem a folyót, ahogy súrolja homlokomat, oldalamat, mellkasomat. Közel van és zúg. Rengeti a ház falait finoman. Megérinti a város partmenti építményeit, érzem, mintha lábam érne a sekély vízbe. A falak, mint a fehér papírlap, üres, betölthető tereket alkotnak. Szürke folt rajtuk: középpontja felé örvénylik, önmagába sűrűsödik, gomolyog, szén vagy hó, sár vagy eső, mozdulat vagy hang, történetek szereplői. Énbe sűrűsödő színtelenség, némi hang és hő. Két elnagyolt skiccet, zilált, fekete kontúrral övezett figurát látok.

Hogyan is közelítsük meg őket? A folyó irányából a legegyszerűbb. A folyó partokat bont, tájakat szervez, falvakat helyez át eredeti helyükről új mezők, új ligetek mellé. Új népségek érkeznek batyukkal, táskákkal, szekerekkel, buszokkal azokra a földekre, amin áthalad. Agyagos partok omlanak a mélybe, akár én is beleeshetek, le az ágyról. A parketta, ez a lakkozott felület is a folyó tere, kezem beleér és megkarcolja a változatlan erővel vonuló hullámok sorát. A málló partokon tűzrakóhely, csillagra néző tábor, sátrak, szarvasbőr faállványon, cserépbográcsban fűszeres hús, távolabb legelésző csikók. A tompa fények között kanyarog egy ének, síp szól, dob szól és egy szarvakkal ékesített sámán emeli fel karjait az égre. Dobütésre zuhan alá a folyamba a betört paripa, indákkal ékített fibula, ráolvasás, körtánc és vesszőkkel teli szarudíszes tegez vész bele az áradatba. A túloldalon csontokat mos a kavicspartra a folyó, táborok maradványait, cserépedényen alga nő, és hínár fonja körül a bronzkard törött pengéjét. Más partkanyarulaton halkszavú alakok szántogatnak sovány ökörrel, görbült hátuk már a vízben tükröződik. Türelmesen készítik a földek sormintáit, iniciálékká díszítik a földdarab egy-egy sorkezdő cserjését. Véres tenyerű férfiak irtják a cserjést, helyükre gyümölcsfákat ültetnek. Napszálltakor lassan térnek a falak ölelésébe, zömök kőtömörülések apró ablakaiból tekintenek a naplementébe, imára kulcsolt kézzel. A veremházakat egyszerű, de már boronafallal rendelkező épületek váltják fel, némelyiket ki is meszelték. Apró ablakréseiken tűz fénye világlik, és a folyó kanyarral keríti be őket, halakkal kínálja az éhezőket, kagylókat vet a kavicsra, majd hajtani kezdi a vidék első, szerény kis vízikerekét. A fából ácsolt találmány mormolása mellett alussza a falu az álmát. Malommormolásos nyári éjszakán születtek a nyugodt gyermekek. A folyó mosdatta őket. 

Két alak bukkan elő a fehérségből, látom hátuk görbületét: magas férfi, a folyó lejárójánál álldogál esőben. Asszony közelít hozzá, batyuval a hátán, lenvászon ruhája lassan ázik a fénnyel elkevert esőcseppek hatására. Sistergő zajban úsznak: folyóhullám és eső zúg. Hornyákék. A férfi mozdul, miután az asszony mellé lép, és megindul a folyó felé. A sekély átjárónál ér a vízhez – kiszámított lépései biztos talajt keresnek a sebes folyású vízben. Csónakba szállnak. Indulnak, vásárra. Rövid az út. Gyors a folyó. A túlparton széles mezőbe vált át a dombos táj, part menti ligetek kísérik a csónakot. A földút, amit az eső sárrá öntözött, mint egy keskeny rajzvászon, foglalja magába a két lassan haladó alakot, miután kiszálltak csónakjukból. Falon a lambéria tűnik ilyen egyenletes sávnak, mint ez az út.  

A piac színesen morajlott. Töröksíp és nagydob adta a sorompónál becsődülő népség számára a forgatag első ingerét, lüktető mámorral vegyítette el a tűző nap és a sűrű, mérges vörösborok erejét az izzadó fejekben. A sorompó magasra emelt gémjéről holló rebbent fel a ricsaj után, a társzekerek, batárok feltorlódó sora káromkodó csődületek mentén veszett el az úti porfelhőben. Sárga, rózsaszín nejloningek lebegtek a meleg szélben, kifeszített szárítóköteleken kínálták a szabadidőruhákat a harsány árusok. Hornyákné Klára kecskét cipelt a nyakában. Hornyák dohányt köpködött és hátratett kézzel sétált az asszony előtt a sorompó irányába. Nagy szürkemarhákat, sáros birkákat hajtottak be a karámokba a fokossal, kardokkal felfegyverzett tőzsérek, a messzi Alföld terelői. Lebarnult kofák kínálták a szőnyegjeiket, izzott a napfényben a vörösréz kávéüst, amiből az arabfőzetet mérték a kapunál, uszadék fákból, karókból, ócska rongyokkal fedett árusító helyeket eszkábáltak a tűző nap ellen mindenféle jöttment népségek, forgott a porfelhő a csálé lerakatok felett. A törökdudás zsongásba mélynyomókkal felerősített hifi-rendszerek keverték bele érthetetlenné torzult hanghullámaikat, leterített fóliasátorlapokon sorakoztak az elemlámpák, szőnyegek, vécékefék, fácánok, vezetékek, bőrsaruk, villáskulcsok, patkók, alufelnik, gyertyák, WD-40, rádió, guzsaly, tévék, köszörűkövek, cserépedények. Égszínkék személyvonat-szerelvény gördült be, egy libafos szín Daciaba zsúfolódott teljes öttagú román rezesbanda haladt mellette, és fújták a zilált dallamokat, mögöttük biciklikkel, taligákkal vonuló csődület áradt a vásártérre. A vasúti szerelvény ablakaiból vigyorgó asszonyok, aranyfogas kupecek integettek a lentieknek, beszorult a vonat vécéjébe egy ló, a tetőkön kutyák rohangáltak, az áramvezetékeket gyerekek markolászták. Miután a vonat nagy csikorgással megállt, mocskos képű alakok másztak elő alóla, egy ajtó nyitását követően búza ömlött az útra, kecskék rohanták meg, a kalauz sebtében felöltözött az elsötétített külön kabinban, csupasz nő fütyült a síppal. Az árusítók sorai mézzel, zsírral, sajtokkal megrakott asztalok mögött harsányan kurjongattak, a legyeket hessegették, a lacikonyhák lesütött oladalasai és kolbászai ropogtak a fogak alatt, és homokszem csikordult meg a harapásokkor. A szőrszatyorban kakast szorongató, nyugalmazott rendőrőrnagy jót nosztalgiázott a földre terített ponyván sorakozó használt surranókat nézve. A vásárhoz közeli kikötőben, ami uszályokkal ostromlott sáros, kavicsos partszakasz volt, heves kiáltozások közepette zajlott a halvásár, nagy tülekedéssel ment a kirakodás és kikötés a sűrűn levert fakarókhoz. Három siheder hajóvontató legény mázsás vizákat húzott ki a partra, nagy tömeg bámulta és lehetett fültanúja, ahogy a parton fuldokoló halszörnyek szuszogva, böfögve adják ki életüket. A csenevész fabárkák, lapos burcsellák, keskeny skatulyák között egy bőgőshajó házikójában csöndben ült egy szakállas alak. El is bóbiskolt a nagy morajlásban és várakozásban, mivel nem jutott kikötőhelyhez. Nem sürgette semmi, nem romlandó terméket, hanem sótömböket szállított. Feje fölött szögre lógatott bőrszíjak, kötél, szekerce között őrizte a szolnoki mosólány virágját, amit a málló körbástya tövében kapott indulása előtt. Megígérte a lánynak, hogy megkeresi, miután eladta a sót és a hajót, mint faanyagot. Hornyák Klára a vízparttól nem messze, a kispénzű piacbérlők területén kötötte le a kecskéjét egy karóhoz, és földre terített vászonzsákra rendezte sorba az alpakka étkészletet, a MOM vekkert, a zellercsokrokat, a Lenin-szobrot és a két csiszolt üvegtálat. Izgalma fokozódott. Vásárok alkalmával megszállta valami fojtott remegés, a nyüzsgéstől, tömegtől való félelem, és izgatottan reménykedett abban, hogy pénzzé tudja tenni néhány portékáját. Órák óta nem látta férjét, jóformán a sorompónál veszítette el. A szomszédos stand előtt tömörülő csikósok azt hadarták, hogy még sátorbontás előtt elkapja a vásári sokadalmat egy vallon zsoldossereg erre tartó rablósöpredéke, ha nem vigyáznak, ezért jobb volna hamarosan kotródnia minden népségnek. A vitába szálló juhászok szerint ennek csak az az igazságmagja, hogy napnyugta előtt valóban verekedés várható, de az egri bég egy büntetőcsapata tart errefelé, mivel pár falu nem adta meg a kitűzött időpontra az adókat. Elterjedt a hír viszont, hogy Németiből már pikás és muskétás gyalogok éreztek a marhavásártérre, mert van hozzászólni valójuk a török büntetőakcióhoz. A városi főtemplom őreinek rendelt hajdúk még itt lebzseltek a borméréseknél a vásárban, de már induláshoz készültek, ők jól fizetett, dolmányos népség, féltik a szűrjüket bemocskolni. Klára figyelmét a műszaki cikkes felől érkező recsegés is lekötötte: ott ezüstszínű rádiók zúgtak, és az egyikből a hétórai híreket hallotta, amiből kiderült, hogy egekbe szökött a vasgyári hengermű termelése. 

Hornyák elkeveredett a tömegben. Dél körül már a sokadik köcsögöt törte szét a vastag tölgyasztal alatt, miután benyakalta belőlük a zavaros bort a piaci ivó döngölt földpadlóján ülve. Nagyon unta a feje felett elrikácsolt sirámokat: több mezítlábas, cseréppipás alak is azt hangoztatta, hogy rettenetesen pórul fognak járni a tagosításnak nevezett újabb úri kártyakeverés folytán, amit nem volna szabad hagyni. A helyiség zsúfoltságig telt zsíros hajú fuvarosokkal, kondásokkal, akik pedig a vámokra panaszkodtak, és ellenséges alaptermészetük bűnös jókedvben oldódott fel az egyetértésben, amit a szitkok, panaszok és siránkozások közös elhadarása váltott ki belőlük. Akkora volt a ricsaj, hogy Hornyák feje belehasadt volna, ha nem áll fel és nem hasítja be fejjel mérgében a fenyőfa asztallapot, és tör kifelé az utcára. Az ivó falát támasztva hányt egy kisebbet, pitykés felöltőjét sem kímélte a savas köpettől, aztán néhány imbolygó lépés után belefordult egy gazos árokba. Az arra flangáló csövesek hatalmasat nevettek rajta, hónuk alatt bakelitlemezzel, hátukon szimatszatyorral. Hornyák feltápászkodott, lekevert egy pofont a legvéznábbnak, kilökte egy trapéznadrágos kezéből a szalagos magnót, majd egy teknővájó cigányt lökött fel az úton. Dühösen rúgta a kavicsot a vásár kapujához közelítve. A kapun kifelé hajtott disznók megrémültek egy beindított gőzeke robajától, amire az egész konda berohant az ivóba. Hornyák a cselédvásár mellett bedugta fülét, mert elviselhetetlen volt az ordibálás, és lassan vergődött előre a tömegben. A gábor cigány késárusok mellett majdnem elütötte egy köhögve surranó Simson, és egy ideges szovjet tiszt pofonnal fenyegette meg, ha nem ad a dohányból, amit jobbjában szorongatott. A nyári hőség most engedte ki minden erejét, némi szellő enyhítette csak a vidéken ülő forróságot, és a sokadalom fulladozott a porban. Hornyák előtt hirtelen női mellek, combok és ágyékok egész tömege termett, egymás hegyén-hátán fénylő testek halmaza, vörös csipkés alsóneműk takarták csak el a hajlatokat, ritkán látott domborulatok tárultak elő. A látvány letaglózta Hornyákot, mígnem a szél le nem döntötte a fehérneműárus műanyagbabáit felsorakoztató állványt. A bugyik a rádiókra estek, a combfixek a mézárust terítették be, és a melltartók között Hornyákot ismerős alak látványa térítette észhez: Klára. Az asszony ekkor került idegessége csúcspontjára, ráadásul az ugrálóvár aggregátora, a sétarepülést végző Antonov csapatszállító és az autótuning árus mélynyomói együttes erővel zúgtak körülötte. Hornyák csak egy lassú mozdulatot tett: megfogta az asszony ökölbe szoruló kezét és két tenyere között nyugalmát átadta neki. Azt mondta: 

„Induljunk, Klára! Eladtad Ernőt?”

Az asszony felnézett a magas férfira, majd fáradt mosolygással felelte: 

„Dehogy adtam, szinte rejtegettem. Itt legel a fal tövénél.”

Kezeit a férfi kezeibe téve hunyta be szemét. Percekig álltak így. Hornyák figyelmét egy különös zaj keltette fel. Letekintett a lába mellé. A rádióárus portékájában egy nagyobbacska szürke tárgy sistergett, ablakszerű üvegén nyüzsgő fehér fény vibrált, és különös erővel árasztotta szét a zúgással együtt villódzó fényt. Megszorította Klára kezeit, az asszony is a földre tekintett. Egyszerre dobbant meg a két szív a készülék látványára: a kavargó fénypászták lebilincselték tekintetüket. Klára nem tudta visszatartani, Hornyák alkut nem tűrő határozottsággal vezette a rádióárus mellé Ernőt. Az sem számított, hogy a háttérben már több sátrat felforgattak a pakoló árusok. Zsákvászonba bugyolálták a tévét, ami ugyanolyan nehéz volt, mint Ernő. Induláskor a rádióárus harsány kiáltása hívta fel Hornyákék figyelmét arra, hogy a készülék még a zsákban is működik, zúg, mert dugalját nem húzták ki. Klára kényszeredett mosollyal az arcán kihúzta a csatlakozót az áramforrásból. Akkor hirtelen minden elnémult. Elindulhattak. Kiürült a tájék, üresen tátongtak az utak, eltűnt ember, állat, áru, zaj, minden, ami addig mozgott. Elhaladtak a fagytól elrepedt betonstandok, rozsdás állványok, sátortetők mellett, a gazzal felvert utat, a zúzott követ bámulták, ahol az imént még annyi pata dobogott, kimentek a tárt vaskapun, át a lekonyult sorompó alatt. Eltűnt a csendőr, a kanalas, az edényfoltozó, a törökmézes. Minden elnémult. A fák mögött a bezárt, omladozó vasgyár hengerműve épületén holló tanyázott. 

Valahol hátul, az egykori szekérhelyek és a gémeskutak irányában távoztak a folyó felé. A víz az imént még zaklatottan zúgott el a tömegek, a sorakozó úszótestek mellett a kikötőnél, most szelíden haladt a gazos, magas fűvel sűrűn benőtt partszakasz mentén, ahol Hornyákék a csónakjukat hagyták. A férfi hátán a tévével görnyedten, Klára szoknyáját térdig felhajtva, némán sétáltak a sekély vízben. Az elsüllyedt zabszállító uszály helyét kellett megtalálniuk, annál kötöttek ki reggel. Különös módon megtaláltak egy vízből kilátszó hajóorrot, de csónakjukat sehol nem látták. 

A vásártér vasbeton falai irányából szakállas alak közeledett a vízhez. Magas, fekete szemű, ócska ruhákba öltözött. Klára vette észre először. Nagy csönd volt. A folyó egy-egy apró hulláma csobbant csak meg néha. A szakállas a partra vezető útnál megállt és Hornyákékat nézte. A sószállító lehetett. Terhével együtt süllyedt el hajója, mikor megszűnt a zúgás és nyüzsgés, a réseket kitöltő szurok megolvadt a tűző napon, amíg aludt, és a tetemes súly néhány pillanat alatt a víz alá húzta az uszályt. Hornyákék tanácstalanul álltak a parton. A szakállas lomha léptekkel közeledett feléjük. A kavicsokon megállt és fejet hajtott. Éger István néven mutatkozott be. 

„Nem látott egy csónakot?” – kérdezte Klára. 

„Nem láttak egy uszályt? Én már csak álmomban láttam.” – felelt Éger.

„Ön is Újfalura menne?”

„Mehetünk együtt, mert úgy tűnik, maradni is együtt fogunk, ha nem együtt gondolkodunk.”

Éger elvezette őket a csónakjukig, jól ismerte a partot, és elmagyarázta Hornyákéknak, hogy összetévesztették az elsüllyedt zabszállító orrát az ő hajója orrával. Mindössze egy lila öltönyös, alvó trombitást kellett kirakni a csónakból, aki borosüveggel a hóna alatt szendergett. Ezután együttes erővel vágtak neki a vízi útnak. Az ég már beborult, a napnak leáldozott, a folyó felszínébe finom vízcseppek csöpögtek, s a napfény mélyülő színárnyalata fokozatosan nyugtatta le a vásározók szívverését, higgadt lassúsággal közelítette őket hazafelé. 

A folyó lassan halad. Az ég fehér, falak fehérsége visszhangozza a csöndesen mormoló esőt. Tévé zúg, vagy csak az ablakon kopognak a vízcseppek, nem tudom, de három alak tűnik el a fehérségben, csónakkal utaznak hazafelé, látom hátuk ívét, a hullámok letűnését a folyóban, a falban. Kezem lehanyatlik, a parkettához ér. Érzem, hideg, mint a folyó vize. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s