Néha gellert kap hideg álma (Feketemosó)

„Tokás Marilyn Mansonunk, távozz most, úgy hallottuk, hogy koncert előtt gyümölcstálat rendelsz!”Semság Tibor írja a Feketemosót.

Feketemosó logó

Néha gellert kap hideg álma. Persze egyébként mindig duruzsol a Gép, az összes rendszerével együtt, – sakkban tartja! kiabálná egy elvetemült, éppen a politikai és társadalmi berendezkedésre haragvó száj, mondjuk a régiek közül (acsarkodó száj, dülledt szemek) –, de az igazság az, hogy csak rutinban. Óvja a testet az általános komfort, hogy nagyjából ugyanazt a bioenergiát megkapja nagyjából mindennap, elviszik a kukákat minden kedden, számla jön, fizetés megy, molyolnak az ablaknak nevezett vetítővásznon a prolik, kutyasétáltatás reggel ötkor, az vajon egy középkorú skinhead nő-e ott, vagy egy nőisnek tűnő férfi bomberdzsekiben, és minden általánosan zajlik lefelé, az égen repül egy nyílszerű test, ez lenne a bennszülötteknek a legnagyobb meglepi, gondolja néha.

Van neki még egy kis vetítője is, amit ide-oda lehet pakolászni, s egy kélgyó révén kapja az áramot az a masina, azon vetít maga elé miniatűr, rendezett álmokat, úgy másfél-két órányi időbe vannak bezárva ezek, s jó őket nézni, igen jó, főleg életcinikusoknak, akiket éppen aznap (is) elkerült a megváltás. Nincs is jobb, mint még viszonylag fiatalon (értsd: nem kiöregedve, de kiégve) bekuckózni, s nézni, hogy valójában minden a fiatalok dekadenciájáról szóló mozi azon a tényen alapult, hogy a fiatal szervezet extrém gyors anyagcserére és egyúttal regenerációra képes. „Középiskolásokról szóló narratívánkat add meg nekünk ma!”. Túl könnyű a felépülés, tehát túl könnyű újra a rombolást választani. Persze ma már azért kell valami extra is, elvégre nem szólhat a „mindent most először” toposzcsokráról a film, így szimplán, ott van például a Blue My Mind című opusz, amiben a leányzó érési folyamata párosul azzal a másság-problémával, hogy ő valójában egy sellő.

Nem arról szól a Sid és Nancy – mélázott a film megtekintése és a történelmi hősök Wikipédia-checkje után –, hogy ha herkázol, akkor olyan sebességgel épülhetsz le, mintha egy felgyorsított öregkort látnánk, persze nem kevés túlfűtött drámázásba sűrítve. „Szép lassan megölte őket a drog” – ingatja valahol egy nagyanyó a fejét, egy dohos szobában (Ó! Vajon hányszor mondtad el Anyó az életed során az unokáknak a menetrendszerű nyári látogatások alkalmával az ektomorfoknak, hogy az Úszás Egészséges?). Éppen, hogy gyorsan, Anyó, éppen, hogy gyorsan. Sid Vicious még csak 21 volt, amikor túladagolta magát, és akkor már túl volt a barátnője véletlenszerű – a filmben herkás fetrengés formájában megálmodott – meggyilkolásán is. Noha léteznek más történetverziók. Ott van a drogos parti elmélete, ami szerint Rockets Redglare humorista gyilkolta meg Nancyt, amíg Sid ki volt ütve. Vagy lehet, hogy Sid direkt szúrta le Nancyt stb. Jóslat: egyszer majd egy másik Anyó ül a székben, ahol most trónol egy, és akkor majd őt hologram veszi körbe, adja az akkori History Channel aznap a tévén Sid Vicious emlékfilmjét, s mindegyik ismeretes történetszál ott lesz körülötte, egyetlen egy gombnyomás, s kedvencét helyben kérheti.

Szóval gellert kintről, egy újabb benyomás kell csak, egy amolyan legális minimál drog, mint például az ideggyenge ember számára gyakorlatilag bármi vagy akármi, ami éppen elég változást hoz a stabil állapothoz képest. Hirtelen eluralkodik egy kis csokor, egy olyan komplex hatásegyüttes, amiben van attitűd, szerep, önálló esztétika, a nagyvilágtól elkülönített életfilozófia, s valami a testre és elmére ható effektus,  és bumm! máris le lehet cserélni a maszkot egy másikra. Azonnali beleélése ideiglenes, s pont ettől annyira élvezhető. Elköteleződés nélkül vizionálja magát egy szubkultúra résztvevőjének. Minden identitás lehetősége elveszett, mert mindegyik adott. Elő lehet ráncigálni a punkokat, a gótokat, de nem, most ne a sima-régi angol punkokat, hanem az amerikai hardcore válaszát a klasszikus Sid Vicious drogos szimbólumra, X-esnek lenni, straight edgesnek csak két röpke perc erejéig, elhinni, hogy nem lenne jó inni és cigizni, és tartani, tartani ezt a miniatűr kis álmot, elképzeli önmagát egy olyan fényképen, ami a pogózás káoszát megörökíti, és ő lenne az egyik fiatal 81-ben, mondjuk, egy Black Flag-koncerten üvöltve, a közösség egyetlen sejtjeként álmodni éppen akkor újra, abban a testben a Nagy Világfolyó kellős közepén.

Úgy kavarognak az emlékezetben a nevesített kamasz identitástudatok, mintha egy kaleidoszkóp foglyai lennének, színek rendelődnek mindenhez és képtöredékek, a bakancsban a fűző, ha piros, akkor anarchista, ha kék, rendőrgyűlölő, ha fehér, akkor náci, ha zöld, akkor környezetvédő.

De elég kilépni az utcára és beleszagolni a levegőbe, hogy megnyíljon egy újabb láz, ha a gyerekkori kertek, akkor vidéki tanyavilág, és az ember egyből gazdálkodóként dolgozik, fel is veszi az eszmerendszereket, összeállít ehhez egy sokkal inkább a környező anyagi világhoz köthető felfogást, hirtelen a lokális szerepe megnő, és akkor így élné le az életét, akkor így érne véget, bomlana ki a sors, amit egyébként ő most egy kicsit kikerült, az egyik Moira ott elbóbiskolhatott, nem szőtte olyan szorosra a szálakat, ebben az időszakban térré válhatott neki minden, az összes kószálás lehetősége egy térképen, egy kriksz-kraksz erdő.

A hullámcsúcs után mindig jön az ereszkedés, a dokumentumfilm nyilatkozóit figyelve arra gondol, hogy milyen unalmas is a győzelem, mindig a siker vagy a siker hiányában kiküzdött érték, de azt mégis bombasztikus formában előadva, igaz?, ez kell. De szerinte csak a mellékest érdemes vizslatni: vajon melyik öregedő punk nem tudta teljesen elengedni régi korszakát? Hogyan élnek most? Ki él rendes polgári életet? Ki az, aki az alternatív kultúrához még mindig kötődik? Aki még mindig hordja a régi ruhadarabokat, kitűzőket, az vajon betegesen-cikin ragaszkodik a fiatalságához, mint az a nő, akit egyszer látott a Mester utcai 4-es-6-os megállóhoz közel, s megilletődött attól az észveszejtő időbeli csúszástól, amit hordozott, amit lényéből sugárzott ez a kivénhedt fiatal csitri, aki úgy énekelt a kisfülessel a fülében minden polgár hallatára, hogy ő biztos volt benne, tényleg csupán ezt a fajta bizonyosságot ismerte el bizonyosságnak, ezt a szupererős sejtelmet, tehát biztos volt benne: ez a nő ott ragadt a középiskolai banketten.

És egy tudományos előadásban ott lenne a grafikon: komoly-szigorú pálcamutogatós statisztikai kimutatás arról, hogy mennyire élhető az a kultúra öregen, ami teljesen a fiatal energiaszintre alapozódott, mindenféle összehasonlítások röpködnek, s a végső kérdés az, hogy elkerülhető-e a kertvárosiaskodás, és az ezzel járó legendavesztés, vagy nem, ez képtelenség, csak a Cobainek és Viciousök és Amy Winehousok „élhetik túl”.

„Tokás Marilyn Mansonunk, távozz most, úgy hallottuk, hogy koncert előtt gyümölcstálat rendelsz!”

  

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s