Film a madárról, aki tudja, hogy figyelik (filmkritika)

Gerőcs Péter, Természetes ellenfény, portréfilm Nádas Péterről, 2019.

Nádas Péter kultikus figura. Ezt még azok is tudják, akik sose olvastak bele a gigantikus életműbe, csak gyakran járnak metrón és néha ránéznek az óriásplakátokra. (Egy ilyet láthatunk a filmben is.) Sérthetetlen figuráról nem-hagyományos portrét forgatni nagy bátorság. Gerőcs Péter filmje egy olyan arckép, amely ahelyett, hogy görcsösen ragaszkodna a rejtőzködő kontúrokhoz, inkább a szénrajzhoz nyúl és árnyékokkal próbálja megtalálni azt a figurát, akinek arcát kiemelték már az árnyak közül.

Az első rész (Gombosszegi remeték) voltaképpen természetfilm. Lassú szélmozgástól lágy állóképek, erős madárcsicsergés, egy természetes élőhely esztétikus bemutatása. Olyan emlékezetes irodalmi elemek válnak tájképpé, mint a Saját halál körtefája. Az első pár képkocka természetes természetet (már ha lehet ilyet mondani) mutat a fák alól fényképezett emelt ládás veteményeskerttel, a borostyánnal befuttatott házzal, a fatönk-sámlival. A szabályosra nyírt sövény perspektívája már megbontja ezt a természetességet és valami olyasmit emel ki, ami a film egyik központi kérdésévé válik mind az első, mind a második részben: a rendet. 

Nádas ábrázolása is természetesztétikát követ. Az ember, ahogy gyomlál, ültet, összeszedi a medvehagymát az ebédhez, cukkinit vág, ír, felolvas (nem magának, érezhető a publikum jelenléte) és szép dolgokat mesél önmagáról. Ennek szépsége a feszített víztükörhöz hasonló, van alatta valami mély és burjánzó, ami nem fog előtüremkedni talán soha. Emlékezetes jelenet, ahol Nádas Tolsztojra és Dosztojevszkijre azt a szót használja: mamutírók. Ez többet jelent, mint regényeik hosszát, eszmei értéket és írói kihívásokat is magában foglal. A sorba Nádas végül önmagát is bekapcsolja, habár nem explicit módon. 

A ház szobái természetellenesen tiszták és jól szervezettek, a főzés maga is egy olyan technikát követ, amelyben nincsenek félretett koszos edények, nincs kapkodás és bizonytalanság. Nagyon precíz és nagyon tiszta a konyha, ami elidegenítően hat, szinte már steril, hiába veszi a kamera a kezet, az arcot, a testet, minden mérhetetlenül távol van. Ezzel ellentétben Nádas felesége, Salamon Magda úgy szólal meg, ahogy egy hagyományos portréfilm szereplője, ül és beszélget. Ezek a történetek rövid cserepei az ő zárt remeteéletüknek, melyekből súlyos dolgok is elővilágolhatnának (hogy miért nincs gyerekük például), de nem világlanak elő. Finomak a hangsúlyok a rendezésben, csak néhol hagyja magát a film drasztikus magasságokba emelni (a sikerről való elbeszélés jelenetei például ilyenek az az óriásplakátos, bús-veszélyes zenével). Salamon Magda nyitottabb, közvetlenebb megszólalást vesz fel, és talán nem is tervezte el, mit fog elmondani és mit nem. Megtámasztja a házról, Nádas életviteléről és írói módszeréről alkotott képet a műveleti sorrend kifejezéssel. „Nagyon jellegzetes tulajdonsága, hogy bármilyen témáról legyen szó, tehát akár az irodalomról, akár a cinea palántázásról, a műveleti sorrend maximálisan kell, hogy teljesüljön. Nem lehet nagyjából. […] Lehet, hogy le lehetne egyszerűsíteni, én például biztos, bármit, de arról szó se lehet.” (22:38‒23:14) 

A Gombosszegi remeték puha esztétikájánál fogva úgy működik, mint egy ritka és fenséges madár megfigyelése. A madár távol költözött a zajtól, hogy a csendben énekelhesse meg mindazt, amit tudott. „Nem tudok többet, nem tudok jobbat. Ennyit tudtam. Kész.” (20:31) Gelencsér Gábor felveti a Jelenkor számára írott kritikájának zárszavában, hogy Gerőcs megtehette volna, hogy elveti az irányított beszélgetést és valóban némán dokumentálja Nádas egyetlen napját.* Szebb módja lett volna a szerző rejtőzködésének bemutatására, a remeteség milyenségére, de talán túl szélsőséges is. A beszélgetés vezérfonala feltehetően nem a rendező kezében volt, így csak a láthatatlan hallgatóságként jelenik meg, akinek megterítenek ugyan az ebédlőasztalnál, de már nem láthatjuk, ahogy odaül. Az üres tányér felhívja a figyelmet arra, hogy a madár pontosan tudja, látják őt. Ezért nem mutat magából se többet, se kevesebbet, mint amennyit ő tart megfelelőnek. Így egy új, erősen töredékes Nádas-esszé bontakozik elő, amelyre egy érdekes perspektívából olvashatók rá az alkotás folyamatának metaforái a film képein keresztül: a létezés módjából, az élőhelyből mint nézőpontból.

A második rész (A portré óvatos megrajzolása) már címében sejteti, hogy lápos a vidék, ahová kerültünk. Gerőcs megszólaltat többeket Nádas munkatársai (Csordás Gábor szerkesztő, Ilma Rakusa és Christine Viragh fordító) és értelmezői közül (Margócsy István, Radnóti Sándor és Radics Viktória) majd az író testvérét, Nádas Pált is. Ez már hasonló egy hagyományos portréfilmhez, a megszólítottak válaszolgatnak a kérdésekre (nem hallhatjuk őket, de érezhető a helyük) és ezeket a beszélgetésfoszlányokat fűzi a vágás laza mód egy narratíva-szerű füzérre. A fordítók leginkább arról beszélnek, miért olyan jó Nádassal dolgozni, ahogy Csordás Gábor is azt domborítja ki, hogy a közös munka során kiemelkedő volt Nádas hozzáállása – habár említ konfliktusokat is, de nagyrészt a maga számlájára írja azok eredőjét. 

Az izgalmas ebben az óvatos portréban az Margócsy István és Radnóti Sándor közvetett párbeszéde. Valószínűleg ez teszi olyan őszintévé ezt a filmet, hogy a felkért irodalomtörténészek nem egy olyan kanonizáció korlátaiból szólalnak meg, ahonnan ildomos lenne. Míg Csordás Gábor olyan megállapítást tesz, hogy Nádas a XX. század második felének legnagyobb magyar írója és csak abban bizonytalanodik el, hogy nem az egész századé-e véletlenül, addig Margócsy sokkal árnyaltabban áll hozzá a kérdéshez. Radnóti Sándorral párhuzamosan megfogalmaznak narratológiai és tartalmi kérdéseket (leginkább az egyetemes általánosításokkal kapcsolatban), amelyek erősen kifogásolhatók az életműben, kifejezetten a Párhuzamos történetekben. Mindezeket a kérdéseket úgy teszik fel, hogy megmaradnak a szakma határain belül, de elhatárolódnak a szerző isteni szférákba emelésétől. Radics Viktória, irodalmár más megközelítést választ, ő arról beszél, hogy személyesen és szakmailag miket tart kiemelkedőnek és utánozhatatlannak az életműben. Az ő szólama hagyományos és biztonságos, a tabuknak távolról sem lép a közelébe. 

Radnóti Sándor említést tesz arról, hogy egy jelentős kritikusnak is lehetnek vakfoltjai, olyan művek, amelyekre nem lát rá kellő mód: itt a jelentős kritikus Margócsy István, a mű pedig a Párhuzamos történetek.** Érdekes, hogy végül összeér Radnóti és Margócsy szólama a mindentudás kritikájával kapcsolatban, szelíden, őszintén, nem vádaskodó és nem önkényes módon. A kirajzolódó portré nehezen egyeztethető össze azzal, ami az eredeti cél lehetett: egy író-személy felrajzolása. Valójában a Nádasról szóló beszéd módja, retorikája és határai kerülnek elő. Talán ez lehet az ellenfény, amely képes a pátoszból leemelni és diskurzusra érdemes szintre vinni egy olyan művet és szerzőt, akinek megítélése meghatározott útvonalon működik. Van, akiről nem lehet kritikát mondani és itt, éppen egy portréfilmben mégis ez történik. 

A film maga nem hoz ítéletet, nem is feladata, és hibának is tartanám, ha hajlott volna efelé. Arra azonban felhívja a figyelmet, hogy vitát nyitni szabad és kell is. Maga a zárlat a recepció hiányosságára és ideológiai zártságára hívja fel a figyelmet (Margócsy véleményén keresztül, de zárlati helye mindenképpen felér némi egyetértéssel Gerőcs részéről), hogy a kanonikus szerző, akit szinte már mindenhatói szintre emel a kritika (és maga a szerző megszólalásai is, nemcsak esszék vagy nyilatkozatok szintjén, de a regényfolyam narratológiájában is), nem borul ki székéből, ha megkérdőjelezzük szavainak igazságát. A recepció feladata kérdéseket feltenni, és néha ezek a kérdések nemcsak a kiválóságról szólnak. Miért ne lenne rendben ez így? Ha az első rész egy Nádas által irányított portré, amely ápol és eltakar, addig a második rész a Nádasról való beszéd portréja és ez legalább olyan intim és érdekes, mint az előző. 

A Természetes ellenfény szép film. A Nádas-irodalom is szép, illenek hát egymáshoz. A Gombosszegi remeték finom képei, az egy nap eseményeit követő narratíva, az önmagunkról való elmélkedés és emlékezés gesztusa mind méltó Nádashoz. Fancsikai Péter zenéje ugyanezt az esztétikus természetességet tükrözi, amely az első rész sajátja és amely nem kerül ellentétbe a második rész kérdéseivel, inkább kiegészítésként hat: itt van, lásd, az irodalom mint elefántcsonttorony, és itt az irodalomtudomány, amelynek feladata, hogy kinyissa a száját és beszéljen róla.

Veréb Árnika

Képek forrása: port.hu

Jegyzetek

*: Gelencsér Gábor nagyon jó megfigyeléseket tesz, amelyekre nem tértem ki, például arról, hogy a titok mögé, amit Nádasnak hívnak és amit ő maga olyan jól elzár, a feleségen és az öccsön keresztül mégis kapunk némi betekintést; vagy hogy a fényképezett természeti elemek miként írhatók rá a Nádas-eszményre.

**: A kritika itt olvasható, érdemes megjegyezni, hogy állandó lábjegyetekkel (71 darab!), amelyek nagyrészt arról szólnak, Margócsy miért téved. Gelencsér Gábor megjegyzi kritikájában, hogy a film üresen hagyja a hivatkozások helyét, márpedig érdemes lett volna valahogy megoldani azt, Margócsy melyik kritikájáról van szó – nem elvárható, hogy minden néző ismerje.