Tárlat: Orfeo és Inconnu csoport – Balra át, jobbra át.
Művészeti és politikai radikalizmus a Kádár-korban, Centrális Galéria, Budapest
Jobbra-balra fordítja az ember a tekintetét a villamoson, keresi a támpontokat vagy egyszerűen csak bámul kifelé az ablakon. Szent Gellért tér, bohókás, jókedélyű idős úr, pólóban, a póló fölött kigombolt ingben, karjait az ing alatt összefűzve, elrévedve, de figyelmesen járkált a sínek mentén. Ismerős jelenség, vettem észre az Arany János utca felé tartva. Gimnáziumi művészettörténet-tanárom, Kiss Mihály volt, akit évek óta nem láttam. Mindig kissé halkan, nyugodtan beszélt, ahogy tudásával, úgy rajzképességével sem kérkedett soha. A Centrális Galériába megérkezve, újabb váratlan találkozó következett: egy HD-tévéből Kiss Mihály mesélt ugyanazzal az ismert, feledhetetlen ritmussal és hanglejtéssel arról, milyen volt a hetvenes években egy kommunában élni, vagy milyen volt hónapokon át bányászként melózni azért, hogy megismerje a munkásság valódi világát. A középiskolában Dürerről, Magritte-ról beszélt, erről sosem.
Az OSA kiállítása az államszocializmus két underground művészcsoportja, az Orfeo és az Inconnu tevékenységét mutatja be a konkrét alkotások, színdarabok, performanszok mellett a csoportok belső szociális viszonyrendszerére, a női szerepekre, és – ahogy a kiállítás címe is sugallja – az ideológiai-világnézeti perspektívájukra koncentrálva. A kurátorok, a CEU szociológus és antropológus doktoranduszai, Nagy Kristóf és Szarvas Márton a hetvenes–nyolcvanas évek kulturális ellenállásának bemutatása mellett éppen arra kérdeztek rá, hogy merre vezetett tovább az út a hetvenes évek ellenállásától, – ha éppen nem rajztanárok lettek, akkor – mi történt azokkal az emberekkel, akik egykor a kommunák vagy a performanszok világában éltek.
Az Orfeo indult előbb, 1969-ben, Woodstock évében, a hippimozgalom csúcsán, egy évvel a párizsi diáklázadásokat követően. Ezek az események döntően formálták a csoport szemléletmódját, amely az egyenlőség, társadalmi igazságosság tiszta szocialista alapjáról kritizálta a Kádár-korszak politikai gyakorlatát, amely szerintük egyet jelentett a vörös bárók hatalmával és a forradalmi szellem hanyatlásával. A „létező szocializmus” kritikája mellett a csoport tagjait összekötötte az aktivista szellem és az a meggyőződés, hogy a hibásan meggyökerezett társadalmi viszonyokat a művészeti alkotás képes megbontani. A kommunában élő csoport szemléletmódja és életformája is közel állt a hippimozgalom szellemiségéhez, amivel az állambiztonság szoros figyelmét is kivívták. Miközben a kiállításon bemutatott interjúk fel-felvillantják, milyen lehetett hetvenes években így élni, a Balra át, jobbra át – szemben az ellenállás vagy a kommunák világának romantikus interpretációival – nem idealizál. Kiemeli a konfliktusokat, a személyes tér és intimitás hiányát, a szabadosabb szerelmi élet mögött húzódó csalódásokat, sőt árulásokat. Ahogy Kiss Mihály felidézi, éppen az alternatív életközösségek történetében mérföldkövének számító közös házépítés szült komoly ellentéteket a csoporton belül. Részben ezek az feszültségek, de még inkább a kultúrpolitikai és sajtóban megjelenő támadások eredményezték az Orfeo fokozatos felbomlását, amely 1978-ra fejeződött be, az egyes alkotói csoportok más neveken, különböző formációkban folytatták tevékenységüket.
Az Orfeóhoz tartozott színházi, képzőművészeti és szociofotós csoport, de az alapját és kritikájának leginkább kidolgozott kifejezésformáját a bábművészet jelentette. A kiállítás fényképékkel, installációkkal és mélyreható elemző szövegekkel idézi meg a legfontosabb bábelőadásokat. Az egyes darabokban közös, hogy rendre azt a folyamatot ábrázolták, ahogy a hatalom saját képére formálja az egyént. Ez volt a cél a Peter Weiss 1963-as drámáját feldolgozó, 1971-ben bemutatott Mockinpott úrral is, ami a repertoárból a leginkább elvont módon értelmezte a hatalmat. A társulat egy kafkai, mrożeki történetben beszélte el az egyén megaláztatását, elidegenedését, végül pedig a hatalom igényeinek való teljes behódolását, a személyiség teljes elvesztését. A Mockinpott úr formai tekintetben is különlegesnek számított, hiszen a bábszínészek fekete ruhában, fényfüggöny mögött adták elő a darabot, így csak a bábok látszódtak; a játéktér pedig egy kötélpályákból összegabalyodó háló volt, a hatalom és a bürokrácia labirintusa, ami magába szívja, szétszedi és a maga igényei szerint rakja újra össze az egyént. Az 1972-es Vurstli ugyanezt a témát már a kádári realizmus világába hozta le. Az idomított, engedelmes egyéneket itt azok a munkások jelentették, akiket a munkafelügyelő jutalomból elvisz a vidámparkba, ahol az apró élvezetek, káprázatok elvonják a figyelmüket arról, hogy a hatalom éppen ezek által az engedmények, „kontrollált győzelmek” engedélyezése által kényszeríti és tartja őket a termelőmunkában.
Míg az Orfeo a „létező szocializmus” baloldali kritikáját képviselte, és számos tagja a rendszerváltást követően a liberális oldalon találta meg a helyét, a kiállítás „jobbra átja”, az Inconnu – azaz „ismeretlen” – csoport éppen az Orfeo működésének utolsó évében, 1978-ben alakult egy szolnoki baráti társaságból (1982-ben tették át székhelyüket Budapestre a folyamatos rendőri atrocitások miatt). Az Inconnu avantgárd szellemiségét mutatja, hogy a performanszoktól a kísérleti filmen keresztül az elektronikus zenéig nagyon széles spektrumot fedett le a csoport művészeti tevékenysége, de a képzőművészet végig meghatározó maradt. Bázisukon, egy óbudai panellakásban rendszeresen rendeztek tárlatokat. 56 harmincadik évfordulóján különböző grafikákkal, kollázsokkal, installációkkal idézték meg „a harcos várost”, a kiállítást a rendőrség végül be is tiltotta, viszont a sors iróniája, hogy az esemény egyetlen vizuális lenyomata éppen az állambiztonság fotódokumentációja.
A hatalom figyelméből a költözést követően is bőven kijutott. A csoport elsősorban a férfi test és az erőszak naturalisztikus, mazochisztikus formáit tematizáló performanszai a korban különösen radikálisnak számítottak. Mégsem a performansz, hanem a mail art volt az a médium, amely a nevükhöz tapadt, sőt, egyenesen a nevüket adta. A csoport tagjai tudták, hogy szoros megfigyelés alatt állnak, a rendőrség folyamatosan ellenőrzi a levelezésüket, ezért ahhoz a trükkhöz folyamodtak, hogy a címzett adatait a feladóhoz írták, míg a levelet kitalált személyek nem létező címére postázták. Miután nem volt kinek kézbesíteni, a posta „címzett ismeretlen” pecséttel „visszaküldte a feladónak” a leveleket, amelyek végül eljutottak ahhoz, akinek valóban szánták. A levelek így nemcsak, hogy eljutottak a címzetthez, de maguk is a kulturális ellenállás mindennapi alkotásaivá váltak.
A rendszer baloldali kritikája felé elinduló Orfeóhoz képest az Inconnu ekkor nem rendelkezett jól körülhatárolható ideológiai karakterrel, viszont az Orfeóhoz hasonlóan az állampárttal és a létező politikai gyakorlattal való szembenállás egyre erősebben határozta meg a csoport arculatát. A nyolcvanas években már részt vettek különböző szamizdat anyagok előállításában és illusztrálásában. Az egyik legfontosabb téma, melyhez vissza-visszanyúltak, 56 volt, amiben nagy szerepet játszott az Inconnu egyik példaképének számító Krassó György, aki a forradalmat nemcsak politikai programnak, de élő forradalmi hagyománynak tekintette. Ennek kifejezése volt a csoport 1989-es performatív akciója is, amire az olvadó diktatúra lazulásával nyílt meg a lehetőség. A csoport tagjai az 1956-os kivégzettek nyughelyére, az Új köztemető 301-es parcellájába háromszázegy kopjafát faragtak.
Az Inconnu a rendszerváltozással gyakorlatilag megszűnt, viszont később két tagja, Bokros Péter és Molnár Tamás megalapították az Új Inconnu csoportot, amely az éppen regnáló MSZP–SZDSZ-kormányt kritizáló grafikákat, plakátokat gyártott.
A két művészeti közösség története is érzékelteti a Kádár-kori kulturális ellenállás sokszínűségét. Az eltérő szemléletű csoportok ellenállásának és hatalommal szembeni kritikájának számos hasonló tartalmi vonása volt (egyaránt bírálták a forradalmi szellem hanyatlását, valamint az elidegenítő bürokratikus gyakorlatokat és elnyomó uralomgyakorlást), viszont a Balra át, jobbra át azt is plasztikusan képes bemutatni, hogy a kritikák artikulálása, formai megnyilvánulásai milyen távol estek egymástól. A kiállítás fontos érdeme, hogy hangsúlyozza, az ellenállás – mint attitűd és cselekvésforma – mindig az aktuális rendhez és az általa meghatározott, időben változó normákhoz viszonyítva válik értelmezhetővé; hogy a rezisztencia nem egy állandó és kategorikus szerep, hanem a hatalmi rend változó kontextusának megfelelően alakul. Az ellenálló, kritikus válaszok a fennálló direktívákra érkező válaszok. Kezdetben az Orfeo és részben az Inconnu is része lehetett a hivatalos közművelődési intézményrendszernek (kiállíthattak, felléphettek), politikai attitűdjük és művészeti, társadalomkritikai kifejezésmódjuk is annak megfelelően alakult, hogy a kultúrpolitika mennyire erőteljesen támadta őket. A „jobbra át” és a „balra át” lényegében a rendszer reakciójára adott viszontválaszukként értelmezhető. Míg az Orfeo a rendszer belső, baloldali kritikáját mélyítette el egyre árnyaltabb és élesebb művészeti megoldásokkal, addig az Inconnut kifejezetten a nyílt politikai üzenetek és kritikák felé indította el, amelynek jobboldali vonásai inkább csak a rendszerváltozás környékén váltak láthatóbbá.
Fontos végül kiemelni a kiállítás összefüggéseket kereső, egyszerre komparatív, intermediális és interdiszciplináris szemléletét. Ez megmutatkozott az installálásban is, az alkotásokat nem az egyes tárgycsoportok vagy műfajok szerint rendezték el, és a két csoportot nem egymás után, egymástól elkülönítve mutatták be, hanem dinamikusan, az egyes csoportok művészetének „belső logikája” szerint. Ahogy a látogató lassan végiggördül a kiállítás nyomvonalán, fokozatosan ismeri meg a két művészcsoport tagjait, kifejezésmódját, természetét. Eleinte még rápillant a képcédulákra, hogy azon éppen Orfeo vagy Inconnu embléma található, a kiállítás végére már biztosabban mozog a két művészeti-világnézeti pozíció között. A kurátorok jól megbecsülték a tér nyújtotta lehetőséget, mikor úgy döntöttek, hogy súlyukhoz mérten, de minden – a csoportok által – érintett művészeti formát megidéznek. Tárlatuk sokszínű, mégsem túlzsúfolt.
A Balra át, jobbra át szintéziskísérlete azért is figyelemre méltó, mert az ellenállás különböző módjai közül a kulturális ellenállás a leginkább illékony, a társadalmi-politikai változásokra leginkább érzékeny, ebből fakadóan nehezebben megragadható formája. Ennek felkutatásában fontos érdemeket szerzett a 2016 és 2019 között működő COURAGE kutatócsoport, amely a kulturális ellenállás különböző formáit, szereplőit hálózatszerű regiszterben gyűjtötte össze, megteremtve az alapot az ezekhez hasonló kiállításokhoz, kutatásokhoz. Az OSA kiállítása kapcsán szintén éppen a kutatómunkát kell kiemelni. A performansz vagy a bábművészet bemutatásánál egyébként sincs könnyű dolga a kurátoroknak, ezúttal ráadásul egy viszonylag kis területű tárlatról beszélhetünk. A vizuális befogadás igényéből fakadó hiányérzetünket azonban részben ellensúlyozza, hogy a mélyreásó kutatásra hagyatkozó kiállítás lehetőséget ad a korszak társadalom-, politika- és kultúrtörténeti kontextusának feltérképezésére és a báb-, illetve egyéb performatív előadásokban való elmélyülésre. Az interdiszciplináris szemlélet érvényesítése jó döntés volt a kurátorok részéről, mert így a kiállításon egyensúlyba kerül az Orfeo és az Inconnu művészete azokkal a társadalmi, politikai és kulturális folyamatokkal, amelyekbe ágyazódott.
Mravik Patrik Tamás
A Blinken OSA Archívum Balra át, jobbra át. Művészeti és politikai radikalizmus a Kádár-korban című kiállítása november 24-ig látható a budapesti Centrális Galériában.
(A leadfotó Varga Zita munkája.)
Apokrif Online 
