Sleater-Kinney – The Center Won’t Hold (zenekritika)

A kizárólag női tagokból álló indie-punk rock zenekarok királynője visszatért egy, az eddigi repertoárukat dekonstruáló és újraépítő új albummal. Kérdés, hogy a hosszan működő rockzenekarok életében időről-időre megtörténő váltás mennyire sikerül a Sleater-Kinney esetében?

A zenekar pályájának fonalát a riot girrrl-mozgalom és a legkorábbi időszak lemezei után az 1997-es Dig Me Out című lemezzel érdemes felvenni, hiszen ez volt az első nagyon erős zenei anyag tőlük, noha a megelőző két nagylemezt is kedvelte a kritika. Utána megbízhatóan szállították lemezről lemezre a hol punkos lendületű, hol pedig alteresebb ízű kiváló rockdalaikat. Itt a 99-es The Hot Rock-album Get Up című dalát emelem ki, a számnak ott a helye a „legjobb alter rock számok valaha” típusú listákon. Szinte mindent megmutat, amiben a Kinney nagyon jó volt. Csakúgy, mint az alter-noise rock király, a Sonic Youth esetében, nem pusztán egy frontemberes zenekarról beszélünk. Két énekesnő egyéni karaktere és orgánuma vezérelte a produkciót, melyek brilliánsan egészítik ki egymást ebben a műben.

 Az egyenletes színvonal miatt nehéz megmondani, hogy mikor voltak a csúcson; annyi biztos, hogy az egyik legjobb albumuk a 2005-ös The Woods volt, mely után tíz éves kényszerpihenő következett a zenekar életében. A lemezen több nagy sláger is helyet kapott, alighanem ennek a kiforrottságnak a következtében emelkedik a korszakzáró dalcsokor a megszokott minőség fölé.

A hiátus idején a banda három tagjából kettő Wild Flag néven alapított supergroupot. Az eredeti zenekarukhoz képest egy igen hasonló kvalitású zenét hoztak létre, azzal a különbséggel, hogy néhol kissé a krautrock irányába kalandoztak el.

A nagy visszatérésre 2015-ig kellett várni. A No Cities To Love-val ott folytatták, ahol abbahagyták. A hangzás egy kissé fel lett frissítve: a garázs rockos nyersesség helyett most egy polírozottabb, és minden ízében kiérleltebb és összeszedettebb anyagot sikerült összehozni.

A történetieskedés után ideje rátérni az új lemezre. Két jelzőbója is akadt elöljáróban. Az egyik, hogy St. Vincent (Annie Clark) volt az album producere. A másik pedig, hogy Janet Weiss, a Kinney ősdobosa még földobolta a lemezt, de nyár közepén bejelentette, hogy a turnéra már nem megy el Corin Tuckerrel és Carrie Brownsteinnel, köszöni szépen az együtt töltött éveket, de ő nem tart az új iránnyal.

Bizony, a 2015-ös lemeze óta a csúcs környékén tanyázó electro-art-pop hercegnő keze nyomát erősen érezhetjük az új számokon.

A Reach Out úgy indul, hogyha nem ismerném a körülményeket, akkor lehet, hogy egy St. Vincent számnak tippelném. Még Tucker hangja is hasonlít Clarkéra (persze Brownstein sajátosabb hangfekvését már nehezebb lenne összetéveszteni máséval). A régi dalok garázs rockos hangzását felváltja ez a kattogós, metronómos elektrorock hangzás, Annie Clark saját lemezeinél visszafogottabb jelleggel. Mintha azt mondták volna, hogy félúton meg fogunk állni, mert szeretnénk megtartani a zenekar alapstílusát. Néhol kevésbé történik meg az említett alakváltás. A lemezcímadó nyitó dal industrial hangkollázsa a vége felé punkos zúzásba fordul át.

Alapvetően nem állnak rosszul az új stílusjegyek. Az említett visszafogottság miatt sehol nem érzékeltem azt, hogy bántóan erőltetnék a változtatást, az identitásuktól már teljesen idegen próbálkozásba kezdenének. Azonban aki igazán egységes hangulatú lemezt szeretne hallgatni, az ne a Center Won’t Hold-ot hallgassa, mert a karrierjük előző nagy korszakát lezárni kívánó együttes új útja(i) egyelőre eléggé szerteágazó(ak), ahogy erre a cím nyilvánvalóan utal is. Ahogy már említettem, vannak kifejezetten a régi hangzást meghagyó részek, sőt a Restless című nóta teljes egészében ilyen. A produceri hatásra új terek nyíltak meg az elektronikusabb hangzás felé, valamint a pop irányába is. A Bad Dance például a revük világát idézi meg. Úgy tűnik a Queens Of The Stone Age utolsó lemezének mintájára a Kinney-tagok is elhatározták, hogy a dance műfaja felé fordulnak. A dalszövegek gyakran reflektálnak a múlt lezárására és az újrakezdésre, legegyértelműbben a The Future Is Here-ben. A számban az okostelefonok kis képernyőjére tett utalással együtt ars poetica-szerűen kerül kimondásra a továbblépés szükségessége.

Véleményem szerint ez a továbblépés elég jól sikerült, miközben a dramatikusan intenzív, érzelemközpontú megszólalásmód is megmaradt.

Értékelés: B+

Sleater-Kinney, The Center Won’t Hold, 2019, Mom + Pop.

Semság Tibor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s