Manon Lescaut, Deutsche Oper, Berlin
A zeneszerző nem kis kockázatot vállalt az 1893-as torinói ősbemutatóval, hiszen Massenet Manon című operáját már 1884-ben nagy sikerrel mutatták be Párizsban. Azopera Antoine François Prévost abbé önéletrajzi elemekkel átszőtt regényéből készült, amely 1731-ben jelent meg Amszterdamban. Prévost rendkívül termékeny író volt. Nevét azonban a mintegy kétszáz kisebb kötetnyi munkája közül csak egy tette maradandóvá az utókor számára: a Mémoires et aventures d’un homme de qualité 7. kötete, a Manon Lescaut és Des Grieux lovag története. A korabeli olvasók mohón ismerkedtek a „frivol” témájú könyvvel, amelynek párizsi betiltása sem csorbította sikerét. Prévost kalandos életének vannak felderítetlen részletei, ám az biztos, hogy mint Manon története, az ő élete is szökésektől volt fordulatos. A jezsuita iskolát otthagyva 1713-ban katonának állt, majd három évvel később bencés szerzetes lett. Második kötetének megjelenése után, hogy több ideje legyen az írásra, az apát akarata ellenére elhagyta a klastromot. Ekkor az apát hercegi elfogatóparancsot adatott ki ellene. Prévost Angliába menekült, ahol házitanítója lett egy fiatalembernek, akinek beleszeretett a nővérébe, így onnan is kénytelen volt tovább menekülni, Hollandiába. Ekkor írta meg Manon történetét, melynek életrajzi alapja egyes források szerint az író egy hágai előkelő kurtizánhoz kötődő szenvedélyes, de bűntudatkeltő kapcsolata. Más források finomabban csak úgy említik a hölgyet, mint akinek a jelleme kétséges volt.
Manon története tehát nem csupán fikció. A könyvben megfogalmazódó veszedelmes szenvedélyt az író is jól ismerte. Prévost műve bizonyára ettől is vált annyira kiemelkedővé az utókor számára, hogy két kivételes operaszerző képzeletét is megragadta. Amikor Puccinit szembesítették a „másodmegzenésítés” veszélyeivel, azt válaszolta: „Miért ne lehetne még egy opera Manonról? Elvégre egy olyan nőnek, mint Manon, biztosan lehet egynél több szeretője.” Massenet-ről pedig hozzáfűzte: „úgy érti a történetet, mint egy francia: púderrel és menüettekkel. Én úgy, mint egy olasz, kiolthatatlan szenvedéllyel.” A végletes szerelem megzenésítéséhez azonban először egy jó librettóra volt szükség. Puccini olyannyira ügyelt arra, hogy operájának dramaturgiája véletlenül se hasonlítson a korábbi mű cselekményére, hogy a szöveg véglegesítéséig hat szövegírót fogyasztott el és még ő maga is dolgozott a librettón. Így az opera bemutatóján a színlapon, a kibogozhatatlan összmunka miatt, végül egyetlen szövegírót sem tüntettek fel.
A Manon Lescaut dramaturgiája valóban nem hasonlít a Massenet-féle interpretációra és nem követi a klasszikus történetmesélési technikát sem. A felvonások nagyokat ugranak a cselekményben, így a kihagyott eseményekre a szereplők tesznek utalásokat. A mai mozikon edzett nézőknek talán ezek a „hiányok” már fel sem tűnnek, de a kritika nem volt mindig könyörületes a Puccini-opera felépítését illetően, amely „az ismert regényt négy, szinte összefüggés nélküli, filmszerű tablóra redukálta” (Ernst Krause). Az ősbemutatón Puccini csalhatatlan színházi érzékét és zeneszerzői kvalitását végül a közönség átütő sikerrel honorálta, amellyel a szerző egyben első mesterművét is üdvözölte.
Bő száz évvel az első előadás után a berlini Deutsche Operben, amikor felmegy a függöny, egy szinte teljesen fehér díszlet fogadja a nézőt. Párhuzamos asztalsorok bontják részekre a színt. A kórus és a szereplők barokkos ruhákat viselnek, amelyek pasztellszínekkel árnyalják a sterilen világos teret. Az eredeti leírás szerint egyébként Amiens mellett vagyunk a Párizsba vezető útnál egy fogadóban, illetve annak udvarán. Helybéliek, diákok, lányok a szerelemtől társalognak. Ebben a lírai forgatagban Edmondo, a diák viszi a prímet, aki új költeményét adja elő és a kórussal egymásra felelve táncolnak, jókedvűen ünneplik a tavaszt. A szerepet játszó Ya-Chung Huang hangja néha elhomályosul a nagyzenekari kíséret mellett és a ráerőltetett tánclépésekben való közlekedés sem erősíti a jelenlétét. A kialakított térben a kórus sincs könnyű helyzetben, játékuk nem igazán tud reflektálni az elhangzott szövegre, mivel a padsorok között csak libasorban tudnak mozogni jobbra-balra. Néha a lányok kiszabadulnak a színpad jobb oldalára, a „váróterembe”, de aztán újra visszasorolódnak a padok közé. A tér hideg fehérsége és a pasztell árnyalatok visszafogott unalma ugyan nem sugallja, de a szöveg és zene sodrása előrevetíti, hogy valakit ma magával ragad a szerelem. Meg is érkezik René Des Grieux lovag, a „tökéletes célpont”, egy könyvbe temetkezve. Miután mindenkit biztosít arról, hogy nem szerelmes senkibe, meglátja az időközben megérkezett Manont és első látásra beleszeret. Sajnos az előkelően szép lány, akit mindenki megcsodál, a bátyjával, Lescaut hadnaggyal érkezett, aki épp zárdába kíséri testvérhúgát. Manonra azonban nemcsak Des Grieux figyel fel, hanem Geronte de Revoir, az éltes korú adóbérlő is, aki szívesen megvesztegetné Lescaut-t, hogy megszöktethesse a húgát. A cselszövésről Edmondo tájékoztatja Des Grieux-t, aki ügyesen megelőzi az élemedett, vágyakozó férfit.
Természetes, hogy minden színpadi mű felütése alapfontosságú a történet egészét tekintve. Abban a pillanatban, amikor Des Grieux meglátja Manont, elindulnak a tragédiájuk felé. Azt a végletességet kell megjeleníteni, amellyel képtelenek kikerülni egymást, ahogy a zárdára ítélt lány az utolsó pillanatban megragadja a boldogságot, az először révetegnek tűnő lovag pedig elmerül Manon lényében. A diákból és engedelmes kislányból egy délután alatt szökevény lesz. Szerelmüket a menekülés és az egymásért vívott harc a későbbiekben még inkább felkorbácsolja. Puccini operájában az egyes történeti stációkat megjelenítő felvonások intenzívek, mert viszonylag gyorsan történik minden. Az első felvonásban Manont, aki úgy kelt fel reggel, hogy zárdába megy, a bátyja el akarja adni és ketten is meg akarják szöktetni. Három nem túl hosszú jelenet alatt kell eldöntenie, elmenekül-e egy idegennel vagy sem. Így Manont olyan helyzetekbe szorítják, amelyeket nem tud uralni. Nem ő irányítja az életét, hanem mindig birtokában van valakinek. Puccini kompromisszumok nélküli operájában Manon boldogsága tiszavirág-életű, mert nincs lehetősége jól dönteni. Ezt érezzük már az első felvonásban is és ezért megbocsátható minden hibája. Azonban már a kezdeteknél úgy tűnik, mintha a rendezés egyedül hagyná az énekeseket. Annak ellenére, hogy az uruguayi szoprán Maria José Siri az első hangtól kezdve Manon, és teljes magabiztossággal énekli végig a szerepet. Szintén elmondható ez a Des Grieux-őt játszó spanyol tenor Jorge de Leónról is. Csak párként mintha kissé elénekelnének egymás mellett.
A második felvonásban Manon már a gazdag Geronte-tal él, mivel a Des Grieux melletti nélkülözést nem tudta elviselni és búcsú nélkül elszökött tőle. A pompa élvezete közben azonban végtelenül unatkozik és szerelmét sem tudja kiverni a fejéből. Amikor a lovag hirtelen megjelenik a lakosztályában, újra a karjaiba borul. Geronte azonban rajta kapja őket és elhurcoltatja Manont, hogy tolvaj, rossz nőként Amerikába száműzzék.
A díszlet jellege alapvetően itt sem változik. A nagy fehér, vakítóan megvilágított térben van Manon lakosztálya. Középen két égbeszökő durva négyzetes pillér emeli ki a tér nagyságát. Ez a kérlelhetetlen fehérség minden felvonás díszletének alapja. Azt is hangsúlyozhatja, hogy valójában Manon körülményei nem változnak, csak a helyszínek különbözőek. Ugyanolyan csapdában van mindenhol. A befoghatatlan tér: a szabadság, mindig ott van körülötte, de végül a vesztét okozza. Ebben a felvonásban már nem sikerül a szökés, amely a boldogságot jelenthetné a párnak, mert Manon, amikor menekülni kellene, az ékszereitől nem tud szabadulni és megpróbál annyit összeszedni belőlük, amennyit csak tud. Des Grieux folyamatosan sietteti, hogy meneküljenek, de a nő mindig talál valami megmenteni való drágaságot. Meglepő, hogy egy ponton Des Grieux is elkezdi pakolni az ékszereket. Csakhogy teljesen más a szöveg, amelyet énekel: „Ó… a kincsek átkosak, Ne ments meg mást, csak önmagad…” (Nádasdy Kálmán fordítása) A rendezés aztán a felvonás végi tetőponton sem éri utol a jelenet által megkívánt tempót. A Manon megalázó elfogása előtti pillanatok ritmustalan, széteső, tesze-tosza rohangálása nem tudja erősíteni a zene által tökéletesen felépített drámai csúcspontot.
A következő felvonásban Manon már a száműzetésre vár egy börtönben, Le Havre kikötőjében. Des Grieux és Lescaut hadnagy azonban megvesztegetnek egy őrt és szöktetésre készülnek. Manon az eredeti jelenetleírás szerint a rácson keresztül beszél elkeseredetten szerelmével. Ebben a rendezésben azonban a színpad fölött kb. négy méter magasan a tér egész szélességében egy ipari hídhoz hasonló szerkezet látható. Ezen jön be Manon, hogy Des Grieux-vel „titokban” beszéljen. A szökés előtti percek feszültsége így elvész, mert itt láthatóan nem kell elbújni, lehet a tér közepén is egyeztetni. Nem beszélve arról, hogy ez a színpadi megoldás mindig arra kényszeríti az egyik énekest, hogy háttal legyen a nézőknek. Ez pedig nem segíti a szereplőket annak a drámai és elkeseredett helyzetnek a megszemélyesítésében, amely a szégyenteljes vég vagy az újabb szökés irányába mozdítja tovább a történetet. Manonnak azonban végül vállalnia kell a száműzetést, a menekülés meghiúsul. Des Grieux képtelen elviselni az elvesztés fájdalmát és inkább Manonnal tart.
Újabb ugrás következik a történetben: New Orleans sivatagában vagyunk, ahol Manon és Des Grieux kimerülten vonszolják magukat, remélve, hogy megmenekülnek a szomjhaláltól. Manon elájul, bár még egy pillanatra tetteti, hogy folytatni tudja a gyaloglást. Des Grieux-t elküldi, hátha talál segítséget valahol. Az utolsó áriájában Manon egyedül marad a bűneivel, átkozza szépségét, retteg a végtől, mely az alkonyat kihunyó fényével egyre közelebb kerül hozzá. A korábban csak pompára és szerelemre vágyó Manon utolsó, halál elől menekülő kiáltását csak a visszaérkező Des Grieux hallja, aki nem tud segíteni szerelmének, csak kísérni tudja a végig.
A negyedik felvonás ebben a rendezésben végig a már megszokott szikrázó fehérségben játszódik. A steril sivatag közepén a tér nagyságára utaló, Manon lakosztályából ismerős két, égbe vezető oszlop látható, melyek között vöröslő sivatag húzódik. Ezzel a modern(kedő) színpadi szimbolikával már a felvonás elején is nehéz értelmezni Manon szavait: „Csak menjünk tovább, tovább, Elveszünk, ha leszáll az éjjel…” Amikor Des Grieux elmegy élelmet keresni, útja a színpad háttere felé vezető, elvékonyodó „sivatag” végéig tart, ott elhanyatlik. Hogy mi az a szereplők számára tiltott fehér tér, amelybe nem léphetnek át, az a nézők mindent megoldó képzeletére van bízva. A záró felvonást átható, megrázó egymásrautaltságban a rendezés csak egyszer engedte meg, hogy a szereplők egymásra nézzenek. Ennek megfelelően a két énekes jobbára a nézőkkel szembe fordulva énekelt, mintha egy tablón lettek volna. Ez a merevség nem teszi lehetővé azt a színészi játékot, amelyet a felvonás megkívánt volna. Végeredményben úgy tűnik, mintha a rendezés a korábban idézett, Massenet-nek tulajdonított púderrel akarta volna beszórni a Puccini-opera szenvedélyes amplitúdóit. Ezt közvetítette a színpadot uraló fehér sterilitás is, amely mintha időnként valamiféle szimbolikus kerettel akarta volna körbevonni a művet. Ezek a szervező elvek azonban lényeges hiányokat okoztak a színpadi játékban. A negyedik felvonás végén azonban még így is Puccini zenéjének megkérdőjelezhetetlen sikere volt hallható.
Lénárt Gábor
| Szereposztás | |
|---|---|
| Conductor | Sir Simon Rattle |
| Director | Gilbert Deflo |
| Stage-design, Costume-design | William Orlandi |
| Chorus Master | Jeremy Bines |
| Manon Lescaut | María José Siri |
| Sergeant Lescaut | Thomas Lehman |
| Des Grieux | Jorge de León |
| Geronte De Ravoir | Stephen Bronk |
| Edmondo | Ya-Chung Huang |
| landlord | Noel Bouley |
| ballet master | Burkhard Ulrich |
| musician | Amber Fasquelle |
| sergeant | Bryan Murray |
| lamp lighter | James Kryshak |
| commandant | Samuel Dale Johnson |
| Madrigali | Heidrun Häßner |
| Madrigali | Nicole Drees |
| Madrigali | Mahtab Keshavarz |
| Madrigali | Saskia Klumpp |
| Chorus Chor der Deutschen Oper Berlin | |
| Orchestra Orchester der Deutschen Oper Berlin |
Apokrif Online 