Vasárnap délután – Könyvheti netnapló 2019 (4.)

2019-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 90. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Bali Farkas Péter írását közöljük.

A tavalyi könyvhét ót rengeteg dolog változott az életemben. Többek között az is, hogy nem volt időm az Apokrifot bombázni a fiókomból előhalászott fecnikből összetákolmányaimmal. Ez leginkább annak köszönhető, hogy azóta engem is elkezdett bedarálni a mókuskerék. Nem panaszkodhatok, ennél sokkal rosszabb munkahelyekről is mennek nyugdíjba az emberek. Ami igazán elviselhetővé teszi a hétköznapokat az irodában, az a munkaközösség. A kollégáimmal, bármilyen perverznek is hangzik, képes vagyok munkaidőn kívül is találkozni. Ezért is értem ki a könyvhétre este öt-hat körül. A tegnapi sasliktól égő gyomorral, még pernyékkel a hajamban, mint Fjodor Mihajlovics, zúgó fejjel érkeztem meg a Vörösmarty térre. 

Mintha a Daenerys vette volna kézbe a renoválást. Nem nagyon járok az V. kerület felé mostanában, nem vagyok az a nagy médiakövető sem, ezért egy pár percig tényleg azt hiszem, hogy még mindig nem sikerült felébredni. Telán még mindig a HÉV-en ülök csorgó nyállal, hamus-poros halántékommal nyomot hagyva az ablakon? Csak a kötelességtudat ébreszti bennem a furcsa álmot, hogy ott vagyok az ígért helyen, az ígért időben, csak nem a megfelelő párhuzamos univerzumban?

Aztán megvakarom a szúnyogcsípéseimet, és elindulok a Duna-korzó felé. Jimi Hendrix a vállamon énekel. A vasárnapi, eső utáni levegőben lágyan keveredik a mellettem elhaladó nyugdíjas turista csapat parfüm- és sörszaga. A Dunának itt egészen más a lehelete, mint otthon, a Szigetközben. Érdekes belegondolni, hogy az az illat, amiben a gyermekkori kirándulások, szalonnázások nosztalgiáját keresem, tartalmazza a szülővárosom, a II. kerületi született feleségek,  a West End és a az Országház szennyvízének részecskéit. Csordogálok a tömeggel a víz felé. A kordonok hideg mederbe foglalják gondolataimat, ahogy megpróbálom elválasztani őket a valóságtól. A sörszagú németekből hirtelen magyar kispolgári panaszkodás tör fel.

Mégis megtaláltam a Könyvhetet. Az első ismerős arc nem viszonozta biccentésemet. Ekkor vettem csak észre, hogy a német nyugdíjasaimat már rég elhagytam, és akikbe belebotlottam, most Kálmán Olgához állnak sorba dedikálásért. Amíg nagy nehezen átvergődök a tömegen, begyűjtök pár megvető pillantást, gyanítom, a sarum a szakállam meg a nepáli ingem miatt. Nem merek odamenni Nádasdyhoz, pedig valahol, néhány képregényvilággal odébb, most mellőle integetek vissza magamnak.

Biccentek a sohasem volt sikereimnek és közben arra gondolok, hogy majd nyugdíjas koromban szeretnék télen is lecsót enni, hogy düböröghessen a YouTube-DJ az íróasztalomon, és hogy bárcsak, soha ne kellene meghalni.

Volt-e Könyvhét – nem biztos, de ott jártam.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s