Feketemosó: Éppen tanulok elégedettnek lenni. Talán.

Elég kevés olyan felnőtt közösség van, ahol nem érzem kínosan furcsának magam. Pontosan nem is tudom, hogy miért – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.

Egészen meglepő módon, ha persze leszámítjuk, hogy hetekig megdolgoztam érte, és nagyon akartam és készültem rá, de mégis, az életem tudatosságát tekintve, mondhatjuk, hogy meglepő módon, az lett a munkám, amit akartam, és pláne olyan helyen, ahol még amikor csak önkéntes voltam, akkor is jó volt lenni, és mindig vártam, hogy mehessek már megint. 

Csak 5 napot voltam Párizsban, jópár éve már. Felettébb otthon éreztem magam, csak még jobb volt. Ugyanaz a kosz, de mégis ragyogóbb. Ugyanazok az utcaképek, de mégis tisztább fények és színek. Hamar nem kellett térkép sem. Valahogy odaillőnek éreztem magam. Valahogy még a párizsi nők és inkább voltak olyanok, mint én. Életem bókja volt, amikor almát ettem a Szajna-parton és egy idős angol úr mellettem elmentében megjegyezte a feleségének: what a lovely parisienne. Otthon éreztem magam, és nagyon furcsa volt hazajönni, a kopottas mocsokba, a büdösebb körutakra, valahogy idegesítőbb volt az utcán a tömeg is a feszültségével. Nem értettem, hogyan lehet az, hogy egyrészt haza kellett jönnöm, másrészt itt nem lehet annyi minden jó. Igazából nem tudom, mi okozta ezt az odavalóság-érzést. 

Elég kevés olyan felnőtt közösség van, ahol nem érzem kínosan furcsának magam. Pontosan nem is tudom, hogy miért. (Aki csak fél évig is volt kövér gyerek, az valószínűleg elég sokára felejti el, hogy amúgy az nem egy hatodikos tornaóra feszengéséből áll.) Általában aggódtam például, hogy mikor jönnek rá férfiak, hogy ami bűbájosan zabolázhatatlannak látszik rajtam, az valójában a Bakonyból a Balatonra váratlanul és fékezhetetlenül lecsapó vihar. Kicsit tartok a felnőttektől most is, hogy mikor pattannak elém, mint régen látott rokonok, hogy persze csak miután megjegyezték, hogy a szemem az anyámé, aduász kérdéseket húzzanak elő, hogy hogyan is állok a felnőttélet felnőttmérföldköveivel.

Ehhez képest ezen az én itthoni Párizsomban, bátortáboroskodás közben sosem éreztem egy percig sem, hogy magyarázkodnom kell azért, amilyen vagyok, azért, amit éppen gondolok, pláne amit érzek. Szabadság. Igazi szabadság ez, és ez alatt nem azt értem, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem hogy nem kellett elnézést kérnem. Ott tanultam meg, milyen az, amikor a puszta jelenlétem is értékes, és milyen az, amikor ezt meg is mondják nekem. 

Még most is megszokhatatlanul furcsa, hogy miért nem úgy működik a világ, ahogyan ott, és miért nem lehet az érdemei szerint elismerni bárkit, és meg kell tanulni minden egyes hazajövetelkor, hogy a visszajelzések nem konstruktív kritikát és elismerést foglalnak főleg magukba. Amikor először jöttem haza, egyenesen sokkoló volt felismerni, hogy mennyi mérgezett, passzív-agresszív mondat vesz körül, sokkal rohasztóbbaknak tűntek, mint egyébként. Már nem az lett a döbbenetes, hogy idegenek milyen szépen beszélnek velem, hogy örülnek annak, hogy velem tölthetnek időt, hanem bántóan szembetűnő volt, hogy az, aki szívének elvileg kedves vagyok, az meg mit próbál ócskán játszmázni és szkanderezni a szavaival. Hogy aztán jól fellökjön és elszaladjon, hogy bibibe, ő nyert.

Személyiségfejlődésileg fontos helyem, és kaptam én tőle annyit, mint amennyit adtam. Nagyon vágytam arra, hogy itt dolgozzak, és nagyon féltem is tőle. Mindig ilyen az, amit nagyon akarok. Elképesztő szorongás, hogy félrekalibráltam magam, és attól még mert vágyom rá, nem biztos, hogy nekem való, akkor meg talán biztonságosabb neki sem futni. Aztán meg félre kell söpörni a csehovhősnősködést, nem mindig másra vágyakozni, mint ami éppen. Valamiért ugyanis elég nehéz felismerni, hogy ami van, az jó. Sőt, az a jó. Ezzel valami célba érést kéne beismerni, a célról pedig azt tanultuk, hogy végleges állapot. Miközben a jó papok meg a lifelonglearning, meg folyamatos fejlődés, meg elégedj meg azzal, ami van, de azért legyen visionboardod, legyél büszke magadra, de azért az a narancsbőr nem kéne. Elég nehéz kiigazodni azon, hogy most kell azt akarnom, hogy mindig legyenek új céljaim, vagy ne. Nem értem. 

Egy olyan munkakörnyezetben telnek a mindennapjaim, ahol olyan ügyért dolgozom, amit fontosnak tartom, olyan munkát végzek, amit szeretek, és azt hiszem, jó is vagyok benne. Ezt akartam. Most jó. Akkor nem kell azon gondolkodnom, hogy hogyan és milyen Nobel-díjra fogok szert tenni. Ugyanakkor ezek a tökjó mindennapok, így hogy most már tényleg mindennapok, nem csak 15 egy évben, még jobban felhívják a figyelmet arra, hogy vannak olyan valóságok, amikre nem ez az őszinte és támogató közeg a jellemző. És nem arról beszélek, hogy mindig mindenkire mosolyogni kellene a metrón és mindenkivel szót érteni. Az fura lenne. De azt most már talán látom, hogy nem okvetlenül kell ezen az attitűdkülönbségen állandóan kétségbeesni, és nem muszáj meghalni, amiért nem lehet ez az igazi valóság – mert a bölcsészek között talán egyedülálló módon, de azt hiszem, igenis van általában olyan, hogy igazi valóság meg csorbíthatatlan tények –, hanem valahogyan lehet néha annak is örülni, hogy nekem viszont van olyan valóságom, ahol nem vagyok kerülendően zavaros, sőt, talán még fontos is a létezésem.