Nádas Péter, Párhuzamos olvasókönyv, Budapest, Jelenkor, 2017.
Valójában még mindig nem tudom eldönteni, lehet/illik-e a Párhuzamos történetek említése nélkül (láthatóan nem), Bazsányi Sándor nagymonográfiájának vonatkozó részeinek vizsgálata és az első, karcsúbb kiadással való összehasonlítás nélkül írni Nádas Péter (Csordás Gábor szerkesztette) Párhuzamos olvasókönyv című munkájának második, 2017-es, jelentősen bővített kiadásáról. Mindenesetre, amennyire csak lehetséges, ezen leszek, annak ellenére, hogy a kiadvány hátsóborítóján az olvasható, hogy „[a]ki olvasta a Párhuzamos történeteket, minden bizonnyal örömmel böngészi a regényben elbeszélt események hitelességét megalapozó, az ábrázolt korszakok levegőjét érzékeltető, a szerzőt a mű megírásában segítő dokumentumokat […].” A kötet ezek alapján kevéssé számít olyan olvasókra, akik nem olvasták Nádas nagyregényét; a könyvek összetartozásának egyértelműségét, azt, hogy az előzetes tudás elvárt, az olvasókönyv alcíme is jelzi: Nádas Péter regényének forrásai, amely tehát nem is pontosítja, melyik regényről is van szó – szemben a borító hátsó oldalával. Az arról idézett első mondat azt is felveti, egyáltalán olvasóknak szól-e a kísérőkiadvány, elvégre a befogadás módjaként a böngészést nevezi meg. Ha a Párhuzamos olvasókönyv olyan értelemben nem is ad teljes olvasmányélményt, mint egy (vagy „a”) regény, a benne elérhető ismeretanyag gazdagsága feltétlen izgalmas kérdésekkel, jelenségekkel szembesíti a befogadót.
A művek szétválasztását nehezíti, hogy az olvasókönyv maga tartalmaz terjedelmes és ennek megfelelően igen részletes elemzéseket a 2005-ben megjelent nagyregényről, továbbá interjúkat a szerzővel (amelyek közül Németh Gáboré a regény egyik bemutatóján elhangzott beszélgetés szerkesztett változata, Darabos Enikőé pedig egy szokatlan hangvételű beszélgetés), esszét a német fordító tollából. Az első kiadást felépítő (és a másodikban is szereplő) szövegek elemzését az arról születő recepció elvégezte (egy e szempontból alapos szöveg például László Emeséé), a 2017-es másodikban tapasztalható eltéréseket pedig ennek egyik recenzense, Murzsa Tímea már sorra vette. Azt gondolom, ismétlések nélkül lenne érdemes beszélnem erről a könyvről, számolva így akár azzal is, hogy mindennek megvalósításához a személyességet is nagyobb mértékben kell talán vállalnom.
Az olvasókönyvből a 149. oldal számomra a legkedvesebb, amelyen két fénykép látható: fölül Valoskuva Iffland felvétele a finn Alvar Aaltoról, alul pedig Hugo Erfurth képe Moholy-Nagy Lászlóról. A két, egymás művészeti gondolkodására kölcsönösen ható (többek között) ipari formatervező Finnországban találkozott is egymással, a könyv kontextusában azonban kapcsolatuk annyi, hogy a róluk készített fényképek megtalálhatók Nádas Péter íróasztalán. Az Állandó kísérők: Képek Nádas Péter íróasztalán című rész az első, amely nincs közvetlen kapcsolatban a Párhuzamos történetek című nagyregénnyel, mert az igaz ugyan, hogy azt ezt megelőző két fejezet is képeket tartalmaz, de a kötet második része, a Képek a Párhuzamos történetekhez már címében is jelzi a szoros kapcsolatot a másik művel, az ezt követő harmadik, az Írás közben: levelek, vázlatok, képek és források című pedig az ahhoz kapcsolódó háttérkutatást fedi fel. Az olvasókönyvben a képeknek fontos szerep jut, egyáltalán nem csak kiegészítő vagy illusztratív funkciójuk van. Az imént említett második részben, amelyben a Párhuzamos történetekhez fűződő szorosabb kapcsolat a fejezet címében is jelezve van, a képek minden esetben megelőzik a regényből hozzájuk tartozó idézetet. Több szöveges, eredetileg kézzel írt dokumentum, kéziratlap másolata is megtalálható a kötetben, ezek, mivel igen nehezen olvashatók, a legtöbb esetben ugyancsak képként érvényesülnek. A fotómásolatok közül több is Nádas Péter saját felvétele.
A képek mellett közölt levelezésrészletek, vázlatok, esszék, dokumentumok mind arról tanúskodnak, hogy Nádas műve esetében a regényírás nagyon komoly kutatómunkával járt, sőt, a Párhuzamos olvasókönyv azt a józan ésszel – és némi írói-kutatói rutinnal – könnyen belátható tényt is láthatóvá teszi, hogy egy ilyen volumenű munka során sok megszerzett információ végül nem is hasznosul a tényleges írás során. Mindezt Nádas maga is egyértelművé teszi egyik esszéjében: „Őrületes dolgoknak mentem utána, olyan adatoknak, amelyek ismeretére valószínűleg soha nem lesz szükségem.” (181.) A Párhuzamos olvasókönyv nem kísérő- és/vagy kiegészítő kiadvány abban az értelemben, hogy a Párhuzamos történetek című regény elemzéséhez nyújtana segítséget, vagy teljes mértékben csak annak keretei között lenne értelmezhető a benne fellelhető ismeretanyag. Ha így lenne, aligha kerülhetett volna egymás mellé a 149. oldalon, egy a nagyregény közvetlen kontextusától elváló fejezetben Alvar Aalto és Moholy-Nagy. A Darabos Enikőnek adott interjúban Nádas azt mondta, a kötettel a cél „[n]em a regény szerkezetét leírni, hanem a nyersanyagok viszonyrendszerét.” (209.)
Noha találkozásuk időpontja nem egyértelmű, az a fennmaradt dokumentumok alapján kétségtelen, hogy Alvar Aalto vendégszeretetét élvezve Finnországban Moholy-Nagy László fotográfusként a finn épületek és építészet iránt tanúsított különös érdeklődést. Christina Viragh, a Párhuzamos történetek német fordítójának kötetnyitó szövegében azt írja, „[a]z építészethez nem értek, Nádas viszont igen, amint az a regény számos építészeti fejtegetéséből ki is derül. Az is az élet háromdimenziós leírásához tartozik: hogy hogyan és hol élnek az emberek”. (15.) Radics Viktória esszéjében olvasható, hogy „[a] forma nem leplezi a repedéseket, réseket, […] az elbeszélő egy ponton túl tehetetlen, nem tölti ki az üres helyeket, melyeket azonban nagyon látni”, (259.) s a Párhuzamos olvasókönyv kapcsán könnyű is lenne olyan olcsó építészeti metaforákkal operáló mondatokat írni, mint például, hogy az abban kapott információhalom laza habarcsként tölti ki a Párhuzamos történetek építőelemei közti szűkebb-tágabb réseket. Ehelyett azonban az építészeti párhuzamot inkább az olvasókönyv szerkezetében vélném megragadhatónak. A kiadvány sokkal inkább jellemezhető az egyébként szintén a regényről megfogalmazott megállapítással, miszerint „[a]z összekapcsolás: ez igazán a könyv kulcsszava”. (10.) Nem is csak az olyan emberek együtt szerepeltetésére kell gondolni, mint Alvar Aalto és Moholy-Nagy László, és főleg nemcsak az olvasókönyv és a regény szoros kapcsolatára, de a korábban már említett, kép és szöveg közti izgalmas, nem egymást illusztráló, sokkal inkább értelmező viszonyra, valamint a történelmi dokumentumok és a szépirodalom kapcsolatát megmutató szövegrészekre is.
Az Írás közben: levelek, vázlatok, képek és források című fejezetben olvashatók közül több dokumentum is a Harmadik Birodalom orvosi ügyeiről, kísérleteiről szól. Az Eva Mozes Kor, az auschwitzi náci kísérletek túlélői szövetségesének elnöke engedélyével közölt 2001-ben tartott beszéde egyszerre megdöbbentően érdekes és elborzasztó, ám az itt felvetett gondolatmenetet követve, önálló értékei mellett kiemelendő a hozzákapcsolt kivonat Gyömrői Edit Egy koncentrációs tábort túlélt fiatal lány analízise című tanulmányából, valamint Nádas hasonló tárgyú, kéziratos jegyzete. A Párhuzamos olvasókönyv számtalan ehhez hasonló összekapcsolást rejt, oldalain olyan emberek között jön létre kapcsolat, akik más kontextusban aligha kerülnének ilyen módon egymás mellé. Ahogy Radics Viktória „valóságos kis térképet [írt-rajzolt] mag[ának]” a Párhuzamos történetek olvasása után az abban felfejteni próbált kapcsolódási pontok mentén, úgy erre a műveletre az olvasókönyv is igencsak alkalmas lenne. Az efféle közelítéseket támogathatják a szinte már divatosnak mondható hálózatelmélet kínálta szempontok is, ám Nádas műveinek kevéssé állnak jól a kézenfekvő és rendelkezésre álló, pusztán alkalmazásra váró elméletek. Épp a Párhuzamos történetek is azon művek közül való, amelyek valamelyest azért feszegették a magyar irodalmi befogadás meglehetősen merev kereteit. Nádas Péter művei épp nagyságuk és sokoldalúságuk, sokrétűségük révén ösztönöznek arra, hogy a vizsgálódó a saját értelmezését próbálja érvényesíteni.
A közép-finnországi városban, Jyväskyläben található Alvar Aalto Múzeumnak az egyik falára tizenegy, a formatervező által kialakított széket rögzítettek. Az építészet mellett a széktervezés volt a finn designer másik fő profilja. Nádas Péter olvasókönyvében ezzel szemben az asztal kap kiemelt figyelmet, mégpedig a Németh Gábor vezette beszélgetés során. „Asztal – ez egy őrületes absztrakció. Asztal nincs. Asztalon mindenki valami mást ért, a saját asztalát, a saját tapasztalatait összegzi így a szóban. S akkor vajon van-e asztal? […] Vajon milyen szót használjak, ha azt akarom, hogy a saját asztalom kerüljön a képbe és ne mások asztala.” (191.) Nádas további fejtegetései során arra jut, hogy bármiképp írja is le, bármilyen részletesen az ő asztalát, az olvasónak kiszolgáltatva az absztrakciónál nem lehet tovább jutni. A Párhuzamos történetek, de a Párhuzamos olvasókönyv is több kiadást, értelmezést megélt már, s ezek sora vélhetően még fog is folytatódni. Az olvasókönyv kínálta rendkívül gazdag információhalomban bízvást mindenki találhat olyan szívéhez közel álló vagy közel kerülő nyomot, amelyen elindulva élvezettel forgatja azt – megkockáztatom, talán még úgyis, ha a Nádas-regényt nem olvasta. Az ilyen sokrétű művek épp gazdagságuk révén mentik fel az olvasót az „egy helyes értelmezés” felkutatása alól, és biztatják sokkal inkább a személyes kapcsolódások felfedezésére. A Párhuzamos olvasókönyvről beszélve én sem tehetettem mást, így lehet ez a szöveg (ez a kritika?) „az én asztalom”.
Szarvas Melinda
Apokrif Online 