Köztes terek

Tárlat: Orbán Előd – Deserted Workshop, Parthenón-fríz Terem, Budapest ///

Orbán Előd enigmatikus installációja a klasszikus művészeti eljárásokat idéző mívességgel, allegorikus eszközökkel vet számot az önmagunkban, kapcsolatainkban és a világhoz fűződő viszonyunkban végbemenő paradigmaváltással. A Deserted Workshop koncepciózusan elrendezett objektegyüttesként olyan jövőbeli víziót tár elénk, amelyben a jelen konstrukciói még léteznek, de az ember hiánya miatt már csak hiábavalóságuknak lehetünk szemlélői. Mi is csak látogatók vagyunk ebben a világban, testetlen tanúk, akik nem érezzük magunkat a felépített valósághoz tartozónak. A kiállítótér ajtaja bezárul, és egy köztes térben lebegünk, ahol egyszerre a külvilágtól és a művektől is el vagyunk választva. A falon túli szomszédos terem műhelyéből ugyan a munka zaja beszűrődik, de ez a benti térben magára hagyott önműködő munkaeszközök zajával párosulva, egy múltbéli visszhang formájában, véletlenszerű szimfóniát komponálva tölti be a kiállítóteret. Árnyékvilágba kerültünk, ahol az antropocén korszak vészterhes jövőképei uralkodnak egy életforma folytathatatlanságával terhelten. Az installáció tere egyfajta „munkaterületként” sárga és fekete sávos jelzőszalaggal van elhatárolva előlünk: Orbán Előd teátrális helyzetet teremtve megtiltja a belépést. Minden cselekmény előre megtervezett, az improvizációnak nincs helye. Ez akár érvényes lehet bármilyen kiállítási szituációra, de a Deserted Workshop egy előre megkoreografált bonyolult szimbólumokkal operáló installáció, melynek elemei egyenként is megállják a helyüket, így viszont egymást felerősítve – a munkaállomás mezőiben belülről kifelé haladva – összetett narratívák születnek. Az egymással párhuzamosan futó jelenetek szereplői egyszerű munkaeszközök, amelyek a hétköznapiságukból kilépve, az egymásra rakódó jelentésrétegekből fakadóan drámai összhatást eredményeznek.

Orbán Előd: Deserted Workshop, installáció, 2019, fotó: Oláh Gergely Máté

Munka és művészet fogalmai erősen összefonódnak, hiszen az ember a ma ismert magasművészet berkeibe is a verejtékes munka által nyert bejutást. Nem elhatározásból, hanem parancsoló szükségből fakadt, hogy az emberek a munka révén eljutottak a képzőművészet alkotásaihoz. A fejlődés bizonyos korszakaiban mind újabb és újabb eszközt kellett létrehozni, hogy felgyorsuljanak a munkafolyamatok, vagy az életkörülmények kedvezőbbé váljanak. Aztán a használati tárgyakból megszülettek az első agyagból formált alakok, amelyek már nem láttak el semmiféle funkciót, pusztán az öröm érzését keltették az emberben. De ami a legfontosabb, hogy minden tárgynak a létrehozásánál ott volt a nélkülözhetetlen munkáskéz.

A barkácsolás, a bricolage mint művészetmetafora révén szintén eljutunk munka és művészet kérdésköréhez. A bricolage művelete által olyan rögtönzött vagy összehordott struktúrák kerülnek elénk, amelyek sajátos módon reagálnak a világra. A bricoleur (barkácsoló) a látványt különféle elemekből állítja össze, így a megfelelő kontextusban ezek az elemek jelentéshordozó halmazokká sűrűsödnek. A fogalmat Claude Lévi-Strauss francia etnológus emelte át a kritikai kultúrakutatás fogalomtárába. A szimbólumalkotás egyetemes, az írást nem ismerő emberek fogalmaik megragadására szükségszerűen objektumokat társítanak. Lévi-Strauss a bricolage-t a tárgyak és az eszközök szabad felhasználásán és átértelmezésén alapuló kulturális kreativitásként határozza meg, az európai civilizáció absztrakt tudományos gondolkodásával szemben. Ez a fajta fragmentált látvány posztmodern sajátosság, ahol a nagy igazságok voltaképpen nyelvi játékokként érvényesülnek. A gyűjtés, a rendszerezés, az összefüggések keresése maga is kreatív folyamattá válik, amiben az asszociativitásnak döntő szerepe van.[1]

Orbán Előd párhuzamos jeleneteket felvonultató alternatív valóságmodellje egy letűnt kor artefaktumait idézve, sejtelmes perspektívából figyelmeztet minket egy aggasztó és veszélyesen közelgő technológiai kifutásra. A műegyüttes „talált tárgyakkal” és márványból minuciózusan kimunkált hiperreál tárgymásolatokkal dolgozik, melyek főként – ahogyan maga a művész összegzi – az egyén és a társadalom konfliktusait az individuális és kollektív határok helyzetét vizsgálja. Határsértésnél szó szerint ingoványos területre jutnánk, hiszen a csempéről a fekete habszivacsra érkezés akár bizonytalan lépések sorozatát is eredményezhetné. A mű központi – térbeli és koncepcióbeli – eleme egyaránt a kompresszor. A manométerekkel és időzítővel felszerelt sűrített levegőt termelő tartály itt létfenntartó szervként működik, ami bizonyos időközönként „életet lehel” a bal és a jobb oldalon elhelyezett pisztolyokba. A bal oldali mező létbizonytalansággal és egzisztenciális problémákkal terhes. Ebben találjuk a felfüggesztve magatehetetlenül himbálódzó márványpisztolyt (Floating AIR), ami néha a tetszhalott állapoton felülkerekedve egy hosszú és halk szisszenéssel még egy próbát tesz jelen állapotának felülírására. Az alatta elfekvő csomagolóanyagokkal teli kartondoboz az eszköz származására utalva bölcsőként aposztrofálódik, ahová visszatérve a zuhanás értelmében végső nyugalomra is lelhetne a tárgy, ám az effajta köztes létben az utolsó lehelet végtelenre elnyújtott ismétlődése nem teremt erre lehetőséget. A mellette függő Feedback Cycles II. csöveinek láncszerű egymásba fonódása erős kötelékre utal. A két különböző cső önmagába csatlakozik, kapcsolódási pontjaik márvánnyá szilárdultak. Ezek a pontok egy látszólag stabil, ugyanakkor törékeny, könnyen megszakítható állapotra utalnak, így ez a típusú csatlakozás egy sokkal emberibb kapcsolatot sejtet, mint amire a cím irányul.

Orbán Előd: Deserted Workshop, installáció, 2019, fotó: Oláh Gergely Máté

A jobb oldali mezőben elsőre hasonló típusú munkák lebegnek, azonban itt már a kapcsolatok felszínessége vagy éppen teljes hiánya a jellemző. A Pointless Connections csövei hiába kígyóznak, az idő elteltével egyre bonyolultabb a bejárt út, ami végül egy kibogozhatatlan csomóvá duzzad. Párja a Feedback Cycles IV. (v.2.)-ben hasonlóképpen veszíti érvényét a kapcsolatfelvétel. Látszólag ugyan megtörténik, de nem jön létre kontaktus, a körök egymástól távolságtartóan függve alkotják meg a gömbformát. Az önmagukba csatlakozó csövek egyfajta örök körforgást jelző uroboroszok, ám ebben az értelemben ez a körforgás nem egy folyamatos megújulást, hanem egy meddő állapotot eredményez. Az információ, ami örökké kering a végtelenben, akár a hálóra feltöltött fotó, amely szüntelenül a visszajelzés örömét várja, ám a virtuális lájkok a való életben csak a röpke kielégülés érzetét hozzák magukkal. Aztán kezdődik minden elölről, hogy egy pillanatnyi élményt hajszolva végül minden ugyanazon a ponton fusson át, egy látszólag minőségi kapcsolat imitálásaként. Nincs lehetőség a kilépésre, a márványcsatlakozók egymásba fordulnak, a kör bezárul és a tömlőbilincs mélyen a műanyagba vág. A körökből gömbforma képződik, ami ugyan dimenziónyeréssel jár, viszont az információátvitel gyorsulása láthatóan a zsugorodás veszélyét is előrevetíti.

A kommunikációs eszközök szülte virtuális jelenlétre és az egyre kisebbé zsugorodó világra a 20. század második felének jelentős gondolkodója, Paul Virilio is felhívta már a figyelmet: „A távjelenlét hihetetlen forradalmat jelent. A szellem, a kísértet megjelenését. Egy távolságban ható lény megjelenését. Ez alapjaiban rengeti meg a filozófiát. A jelenlét kérdése az alany és a tárgy kérdéskörének alapvető része. A távjelenlét problémája viszont az átjutásra, a feedbackre, az interakcióra, az adás azonnaliságára helyezi a hangsúlyt az adott cselekvés esetében – azaz nem csak egy kép vagy egy hang, hanem egy cselekvés átviteléről, távcselekvésről van már szó.”[2] Virilio a tér- és időbeli dezorientációról is szót ejt, ami a valódi környezet módszeres leépítésével jár. A súlytalan és időtlen helyzet következtében a környező világ centruma a testbe helyeződik, ami egy ego-centrált térberendezést vetít előre.[3] Az elmélet nem a futurológiai vízió, amely egy valószínűsíthető állapotot jelez. A folyamat drasztikus kimeneteleit éppen a saját szemünkkel láthatjuk: egy új értékrend felállását, egy új paradigma szerinti világlátás kialakulását, ami tartalmazza az önmagunkhoz, életidőnkhöz, a többi emberhez, a közös világunkhoz való viszonyulás megváltozását.

Eközben a levegőtartalékok elfogynak, és egy „reboot” folytán a kompresszor berregő hangja újrateremti a mikrokozmosz elindításához szükséges energiákat. Úgy látszik az újraindulás sem hozta el a megújulás reményét, a szituáció ismerős és változatlan marad. A körülhatárolt térben az idő csapdájába estek a szereplők, akik egy olyan tartam foglyaivá váltak, ami mindig ugyanazt a posztapokaliptikus pillanatot szüli meg. A két mező ugyanabból a forrásból táplálkozik, de úgy tűnik, mégis eltérő világok születtek. Az egyik mezőben egy érzékeny és bizonytalan világ, ahol a kötelékek jól átláthatóak, de sérülékenyek, a másik mezőben pedig kapcsolatok szétzilálódott kusza halmazát, felületes mivoltát tapasztaljuk.

Orbán Előd: Deserted Workshop, installáció, 2019, fotó: Oláh Gergely Máté

A sárga-fekete sávok a terem két sarkában a falra futnak fel, mintegy kijáratszerű keretben végződve, ezáltal két végállomást is kijelölve. Ezekben a „vészkijáratokban” láthatóak a márványból megmunkált ruhaneműk. Az egyik oldalon a kézre ölthető kesztyű, mint az emberi szellem ideáit konstruáló, fizikai kivitelezés funkcióit ellátó „munkaeszköz” jelenik meg – ennek ellenpólusaként a másik oldalon pedig a virtualitás foglyául esett súlytalan test alakul át egy robusztus munkásruhát formáló márványtömbbé. Mindkét térben megjelenik a kijárat felé vezető út, ez az irány azonban határsértéssel és az eszméink átformálásával jár. Hátra kell hagynunk valamit, hogy azután egy új minőségben kiteljesedhessünk. A metszéspontokban levetett munkaruházat és a kijáratokban megmunkált nemes anyaggá transzformálódott ruhaneműk, a technológia által körbezárt világból való kilépéssel kecsegtetnek. Virilio kísértetei újra saját testi mivoltukban tapasztalhatják meg a tér- és időbeli orientáció fizikai valóságából adódó súlyos mértékét. Az installáció egy jól felépített komplex narratívával árnyaltan, de gondolatait nem túlbeszélve ad számot az ember technológiai befolyásoltságáról ebben a ciklikusan újra meg újra bezáródó téridőcsapdában, ahol a megannyi pesszimizmus ellenére mindig ott a lehetőség a kilépésre. Az exit feliratot jelző piktogramot viszont már nekünk kell megtalálni.

 

Kazi Roland

_________________________

[1] Pacsika Rudolf: Láncolatok. Barkácsolt asszociációs hidak episztémék között. (DLA-értekezés), Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskola, 2016, 8., 27.

[2] Monory M. András – Tillmann J. A.: [Beszélgetés Paul Virilióval.] In: Monory M. András – Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések, Budapest, Kijárat, 1998.

[3] Tillmann J. A.: „Az együttlétezők rendje”. Orientálódás átrendeződő térben. In: Régi-Új Magyar Építőművészet – Utóirat /Post Scriptum, 2005/6.

________________________

 

Orbán Előd Deserted Workshop című tárlata március 12-e és 23-a között volt látható a budapesti Epreskertben, a Parthenón-fríz Teremben.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s