A fertőzés veszélye (színházkritika)

Apa lánya – Háy János monodrámája, Budapest bábszínház

Ők, a falon túliak. Az idegenek. Veszélyt jelentenek ránk és egyre közelebb jönnek. Elveszik a munkánkat, az életterünket, a lányt, aki tetszik, meg az utolsó doboz tejet a boltban, mikor már épp a kezünkben lenne. Ezért el kell pusztulniuk.

Az Apa lányát Hoffer Károly rendezte, akit Irena Sendler története inspirált. Ahhoz viszont, hogy hatással legyen ránk az előadás, nincs szükségünk a háttérsztori ismeretére. A Háy János által írt történet ugyanis olyan tökéletes érzékenységgel ragadja meg és teszi abszolúttá a karakter esszenciáját, hogy már-már méltatlan lenne nevet adni annak, amit látunk. Az ápolónő a színpadon nem egy túlerotizált Florence Nightingale, de nem is egy szürkére égett egészségügyi alkalmazott. A Pallai Mara által megformált nő az a mindenkori hős, akit futószalagon kéne gyártani, és minél hamarabb kereskedelmi forgalomba hozni. 

Pallai Mara az Apa lányában (fotó: Budapest Bábszínház)

Hoffer monodrámája úgy boncolgatja az unalomig ismételt témákat, hogy elkerüli a holokausztművekre jellemző sémákat. Elutasítja a kosztümös filmek virágnyelvét, és a belőlük áradó biztonságos távolságot. Az ismeretlentől való bénító félelmet és a saját felelősség folyamatos hárítását állítja középpontba, melyek nászából születik az egyik legelterjedtebb megküzdési mód, a bűnbakképzés. Arctalan idegenek hibáztatása a saját vélt vagy valós nyomorunkért. Egy hibás működési mód, ami háborúkat robbant ki, és amire rendszerek épülnek. Passzivitással mi magunk is bűnösökké válunk.

A látvány szegényes, csak tovább fokozza a reménytelenséget. Üres cella, székkel. Presser Gábor egyszerű, de ijesztően megkapó dallamai nem hozzák meg számunkra a nyugalmat és a feloldozást.  Az Apa lánya nem azért van, hogy bármit is megkönnyítsen. Sosem szűnik a kényszer, hogy gondolkodjunk és érezzünk át minden egyes másodpercet. Nem lehet elfordulni és mással foglalkozni, egy ilyen kis dobozba zárva elkerülhetetlen a fertőzés. 

Az ápolónő elkábított idegen gyermekeket csempészett koporsókba zárva, hogy megmentse őket a biztos haláltól. Sajnos, így is voltak olyanok, akik már nem élték meg a fedél leemelésének pillanatát. A nő egyszer lebukott, hiába ugattak hangosan a kutyák a bedobozolt, nyöszörgő gyerekek fölött. A bűnös kihallgatása a párbeszéd illúzióját kelti, de Pallai Mara valójában csak a falhoz beszél. A kérdések válaszok nélkül is ugyanabban a repetitíven agresszív folyamban peregnek tovább, az egyetlen visszacsatolás a fogvatartott szavaira a fizikai erőszak intenzitásának emelkedése. Nehéz hibáztatni a kihallgatót, hiszen nem tesz mást, csak minden áron saját, nehezen fenntartható világképét védelmezi. Kötelessége gyűlölni a másokat, mert az ő létezésük jelenti a legnagyobb veszélyt arra, amiben hisz. Mert ha kiderülne, hogy a mások egészen véletlenül ugyanolyanok, akkor már semminek nem lenne értelme.

Pallai Mara az Apa lányában (fotó: Budapest Bábszínház)

Az ápolónő vetkőzni kezd mesélés közben. Először a bakancsait veti le, melyeket aztán a színpad peremére helyez. Mintha csak a dunaparti cipők egy párosa került volna a szemünk elé. Mesél, és közben megmosakszik. A falban sok-sok titkos fiók, melyekből szépen lassan ezernyi emlék kerül elő. Az emlékek pedig rétegenként rakódnak a testre, ami megszűnik az előadás puszta eszközének lenni, új értelmezést kap, a múlt kivetülésének felületévé válik. Mert minden, amit átéltünk és átéreztünk, belénk csontosodik, a részünkké válik. Gipsz arcok a térden, a múlt szereplői mint memóriánk által manipulált bábok. Pallai Mara az egész testével meséli el, mi mindent látott, mi történt vele. Saját magányának reflektorfényében, hol állva, hol ülve, gondolatai a mögötte lévő falra vetülnek. Érzelmeit tökéletesen leköveti a cella nyomasztó világítása. Hangszíne és arckifejezése félpercenként változik a felvett személyiség függvényében, önmagával harcol időn és téren keresztül. Nem hibáztat senkit, folyton a saját felelősségét keresi. A helyszín, a szereplő mindvégig ugyanaz, az előadás így sem válik monotonná. Gyors, dinamikus, és függőséget okoz. Szembesít azzal, hogy az idegenség egy relatív fogalom, olykor csak egy földrajzilag létező dolog. Függetlenül attól, hogy a fal melyik oldalán foglalunk épp helyet, ugyanúgy éhezünk, szomorkodunk, megbetegszünk, meg is halunk, és ezeket ráadásul nagyon egyformán is csináljuk.

A nő hősi oldala mellett magánéletét is apránként megismerjük. A férfiakhoz fűződő ambivalens viszonyának egyik komponense az apa iránt érzett rajongás és szeretet, a védelmező istenként való tisztelete. Az orvos, aki saját betegsége idején is az idegenek gyógyításának szentelte minden energiáját, annak ellenére is, hogy azok képtelenek voltak megfizetni szolgáltatásait. Ezzel kijelölve az utat lánya számára. Azonban a mindenható apa is csak ember, aki elkapja tífuszt és meghal. A másik kiugró téma a szerelem, de főleg a félelem az arra való képtelenségtől. A szerelmes férfi és a birtoklás elutasítása. A saját testen egy zakó formájában megjelenő másik mint az én elválaszthatatlan része, az iránta való tagadhatatlan vágyakozás, ami mégis rettegéssel tölti el. Hogyan lehetne másé, ha ő önmagáé szeretne maradni? Le lehet dönteni a szeretetlenség falát? Tényleg kiöli a gyengédséget egy nőből, ha megszűnik pusztán nőnek lenni és hőssé válik? Vagy ez csak maga a háború, ami mindent elpusztít maga körül? Az ember választhat, hogy érezni akar vagy életben maradni.

Pallai Mara az Apa lányában (fotó: Budapest Bábszínház)

A monodráma a valódi empátia létezését és az altruizmus misztikumát vizsgálja. Létezhet-e, hogy saját jólétünket veszélybe sodorva segíteni akarunk másoknak úgy, hogy abból semmi közvetlen hasznunk nem származik? Nem segítjük vele génjeink elterjedését, és anyagilag sem járunk jól. Rá kell jönnünk, hogy érdekünkben áll egy biztonságos és békés világ megteremtése, ahol mindnyájunk számára van hely. Ahhoz, hogy ezt létrehozzuk, nem elég egy destruktív hatalommal szembeszállni. Le kell győznünk az igazságos világba vetett hitünket, a meggyőződést, hogy minden rossznak van valami oka, és aki szenved, az bizonyára meg is érdemli.

A xenofóbia reneszánszában akár veszélyes vállalkozás is lehetne egy ilyen előadás színpadra állítása, de valószínűleg az Apa lánya sem fog eljutni azokhoz, akiknek igazán szüksége lenne rá. Ha vannak ilyen ismerőseink, lepjük meg őket egy-egy jeggyel. 

Gubán Mária

Író: Háy János 
Dramaturg: Gimesi Dóra 
Kísérőzene: Presser Gábor 
Látványtervező/rendező: Hoffer Károly 
Játssza: Pallai Mara 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s