Szerencse vagy sem, a függőség egyik jellemzője, hogy az ilyen megtorpanások csak pillanatlagosak. Ugyanolyan reflexszerűen mozdult jobb kezének csuklója és ujjai, mint amikor a harci mozdulatokat próbálta felidézni – Gál Soma írja a Feketemosót.
Talán fél éve nem lépett be. Talán egy hónapja. Ez olyan mindegy, Á. sem emlékszik egyáltalán. A képernyőjén váltakozó háttérképek sokszor emlékeztették, néha abból eszmélt, hogy hosszú ideje bámulja, ahogy egy percenként új pixelcsomag kerül a szeme elé. Nosztalgia ezekbe a révedezésekbe csak ritkán került.
Most a töltőcsíkot nézte percek óta, ahogy jobbra araszolt a célja felé. 2 mb/sec. Ez az ára a törlésnek, hogy most nem léphet azonnal a csatatérre. Újra kell építeni az egész programot. Tovább figyelte a pixelenként építkező csíkot, és hirtelen elkezdett apró téglákat látni benne, amik nem egy horizontális vonalon, hanem vertikálisan is épülnek egymásra, majd a szélrózsa minden irányában, és megpróbálta elképzelni, hogy ezekből a fehér pontokból hogyan alakulnak ki a kellemesen ismert karakterei. Először a robotninját próbálta meg felidézni, és nagy vonalakban persze meg is volt, de nem érezte egésznek, pláne nem pontosnak az alakot a fejében. Furcsa. Tisztán emlékszik a képességeire, ahogy rásimítja bal tenyerét a Q-W-E-R billentyűkre sorban felidézi, először elhajítja a shurikeneket, a kardjával visszaver minden támadást, majd elképzelhetetlen sebességgel, csak egy zöld villanást hagyva maga után kettészeli ellenfelét, néha a teljesen ellenséges csapatot. Jobb kezének mutató- és középső ujja ösztönösen lekövette ezt a visszaemlékezést. De a karakter képe továbbra is homályos maradt.
És ez így folytatódott, a lándzsás angyal aranypáncélban, a halál angyala feketében és szakadt köpennyel, a bivalyerős ork roppant tülkökkel a vállán, a dobóbaltás troll, a robotpácélba bújt tinédzserlány: mindegyikből hiányzott valami. Egyre több fehér kocka került a képernyőre, és egyre nagyobb lett a hiány. Egyre inkább kétségbeesett, elkeseredetten próbált olyan szereplőt találni, akiből mindenre tisztán emlékszik, csak egyre rosszabb lett a helyzet, már a képességek is el-elmaradoztak, míg oda nem jutott, hogy érezte, kimaradtak még néhányan, de sehogy sem tudta felidézni még a nevüket sem.
98. 99. 100%
A gomb az „Update” feliratról „Play”-re váltott. Amikor elkezdte a telepítést, azt ezért a feliratért tette, és hogy rákattintva újra a megszokott világba lépjen. Képtelen volt odahúzni a kurzort, nem szerette volna megmozdítani a kezét. Jobban esett volna, ha száz százalékosan biztos a játék világában, de legalábbis egy karakterben. Arra lett volna szüksége, hogy biztos emlékeket találjon, ehhez képest a Nexus kapujában csak tovább bámult, az izgalmas építkezés helyett most egy szimpla „Play” gombot.
Szerencse vagy sem, a függőség egyik jellemzője, hogy az ilyen megtorpanások csak pillanatlagosak. Ugyanolyan reflexszerűen mozdult jobb kezének csuklója és ujjai, mint amikor a harci mozdulatokat próbálta felidézni, és máris egy újabb töltőképernyőt nézett, villámok cikáztak, megjelentek a hősök, akiknek annyiszor a bőrébe bújt, és kellemes meleg ömlött végig a testén, a arcától egészen a lábujjaiig. És a szereplők mellett most eszébe jutottak a másik csapattársai. Az emberek, akik hozzá hasonlóan belebújtak ezeknek a karaktereknek a bőrébe a monitor mögül. Foxi, chr7s, Marwar, AduAsz, Associative, OrchidX, Nytam, Alex, Benedek, Sarkany03. És megint sokan mások, akik nem jutnak eszébe. A felsoroltak voltak azok, akiknek a neve mellett most is épp zöld pont jelent meg.
chr7s írt rá elsőként. „Na mi a helyzet, havercsótány, túlélted végül az atomrobbanást??” AduAsz így köszöntötte: „na mivan, ezt is lehet még látni errefelé?” „Gyere voicechatre” folytatta chr7s. Marwar azt írta „good to see you again, Greymane, how are you?! 😊 (Marwar Hollandiából játszik) OrchiX ennyivel jelentkezett: „vagy?”
Ismét megfagyott a keze, képtelen volt bármelyik felugró üzenetablakra is rákattintani. Elszorult a torka, és a melegség helyett most szorongás és szégyen kezdett szétfolyni a testén. Azzal szabott gátat az egésznek, hogy eljátszva, mintha süket, vak vagy éppenséggel hülye lenne, mindenkit válasz nélkül hagyva csapat nélkül kattintott rá másodszor is a „Play” gombra.
Apokrif Online 