
Császár tanár úr, azért innen kinézve könnyű elképzelni a Kulturkampf létjogát! – Gál Soma írja a Feketemosót.

Gyöngyi, ha lehet, még izgatottabb volt nála. Nem feszülten, hanem szinte szökellve tartott a Madách téri cím felé. Ő jóval idegesebb volt. Mégiscsak Császár Pálhoz tartanak vacsorára.
Egy szemináriumon ismerkedtek meg a múlt félévben. A diákja volt, és minden héten csak a szerda délutánra várt. Sokszor eszében sem volt a tárgyalandó novella, várt, hogy három óra körül folyamatosan az ajtót figyelve mikor látja meg a belépő Gyöngyi alakját. Mert őt figyelni kellett, bár sosem várta el a világtól, hogy minden szem rá szegeződjön, mégis muszáj volt mindenkinek, férfinek és nőnek őt néznie, amikor belépett valahová.
Császár professzort is az egyetemen ismerte meg. Az első félévben mindenhova cipelte magával a tankönyvet, amit írt. Persze ha meglátta a folyosón közeledni tiszteletet parancsoló alakját (annak ellenére, hogy egy kicsit kacsázott), megpróbálta eldugni a háta mögé vagy a táskájába, hogy ne tűnjön akkora strébernek. A professzor talán meg sem jegyezte őt akkor, de a későbbiekben a mentorává nőtte ki magát. Nagyban neki köszönhette, hogy felvették a tanszékre a doktori után, a legfiatalabb oktatóként. Persze rengeteg olyan hang sziszegett a kinevezés idején, hogy ez bizony politikai húzás, csak a protekció vagy a kenőpénz juttatta ehhez az álláshoz. Neki viszont szeme sem rebbent ezekre a vádakra, mert emlékezett, hogy Császár Pál hány alkalommal íratta vele újra és újra a doktori disszertációjának fejezeteit, és hogy mennyire szigorúan bírált minden egyes publikációját, legyen szó tanulmányról vagy kritikáról.
Most már a kockafák mellett sétáltak Gyöngyivel. A bal kezében kitudja milyen fajtájú, félédes vörösbor, a lényeg, hogy 1500 forintos kategória. Jobb kezének ujjai a lány tenyerébe fonódtak. Utóbbival sokkal nehezebb dolga volt, mint a palack borral, mert egyre nehezebben tudta visszatartani a szökkenéseit. Gyere már, kacagta, nagyon szerette volna már megismerni a neves tanszékvezetőt, a sok egyetemi kézikönyv szerzőjét, a szerelme második apafiguráját.
A Madách térre érve a színház bejárta mellett csöngettek fel az 54-es számhoz, tessék kérem, recsegett ki a kaputelefonból. Jónapot, tanárúr, szólt bele, közben kicsit megköszörülve a torkát. Áh, azonnal nyitom, jöjjenek csak, ötödik emelet! A liftben rá kellett szólnia Gyöngyire, hogy itt már talán ne ugráljon.
Aztán belépve az ajtón szembe találták magukat a grandiózus előszoba-folyosón Császár Pállal és feleségével. Úgy álltak egymás mellett, a másik válla felé enyhén megdőlve, mint a középkori ikonokon József és Mária, csak a vibráló glóriafény hiányzott alakjuk körül. Mégis mindketten (sőt, mindhárman) áhítattal bámulták Gyöngyit, aki haját hátradobva lépett oda vendéglátóikhoz, hogy két-két puszival köszöntse őket. A tanszékvezetővel kezet is fogott. Neki közben a tüdejébe fagyott a levegő, mert nagyon jól tudta, milyen határozott és erős szorítással mutatkozik be ez a törékenynek tűnő, gyönyörű lány. Jöjjenek beljebb, invitálta őket még mindig Gyöngyire szegezve csodáló tekintetét, felesége szintén nem bírta levenni a szemét a lányról, miközben kihátrált a konyhának vélt helyiségbe.
A lakás sem hazudtolta meg az előszoba szokatlan méreteit. Csak a nappali lehetett vagy 80 négyzetméter. Négy falából hármat könyvespolcok borítottak, padlótól plafonig tele a professzor személyes könyvtárával, több ezer kötettel. A negyedik fal szinte teljesen üveg volt. Egy erkélyre nyílt, ahonnan tovább gördítette a nézelődő tekintetét a Deák tér háztetői, majd a festői Duna felé. A főváros a legszebb arcát mutatta innen.
Gyöngyit is rögtön lenyűgözte, megbabonázva, résnyire nyitott ajkakkal ámult percekig az ablak előtt. Teljesen váratlan volt, mikor csodálat apró sóhajain kívül hangok is kiszaladtak belőle.
– Császár tanár úr, azért innen kinézve könnyű elképzelni a Kulturkampf létjogát!
Kész. Vége volt. Császár Pál apró mosollyal nézte a lányt, aki még mindig a Duna látképét csodálta. Ő meg arra gondolt, hogy ez a pillanat az ő teljes végzete.