Öt könyv 2018-ból

Az Apokrif Online-on összegyűjtöttünk öt fontos könyvet a tavalyi év terméséből.

Wirth Imre, Ő volt a rejtélyes állat,Scolar L!ve, 2018.

Wirth Imre rövidke kötete mindenképpen helyet érdemel a listán, már csak azért is, mert véleményem szerint nem kapott annyi figyelmet, amennyit megérdemelt volna. A szerző a nagy visszatérők közé tartozik – 1994-ben jelet meg a legutóbbi (egyben első) kötete, a Történetek az eszkimóháborúból –, és ezt a visszatérést többek között Kemény István is üdvözli, aki szerint a könyv „2018 egyik költészeti szenzációja” volt.  Az Ő volt a rejtélyes állat remekül működteti a posztmodern számos jegyét: tele van intertextuális utalásokkal, átírásokkal, reflektál az identitás keresésére, megfoghatatlanságára, az emlékezés aktusára, a nagy történetek felbomlására. Külön kiemelendőek a kötet azon versei, melyek az előbb említett fogalmakat a történelmi, kollektív narratívákkal együtt bolygatják meg: Wirth Imre Martinovics Ignác kivégzését (AZ A FEKETE RUHÁS PAP), a trianoni békeszerződést (A VERSAILLES-I KIS-TRIANON-kastély), a zsidók Dunába lövetését (MOST MINDENBEN) írja meg. Mindezt úgy teszi azonban, hogy nem a közös emlékezet bevett frázisait, történeteit használja, hanem látszólag mellékes dolgok megfigyelésével, leírásával tudja megragadni az események tragikumát, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy Pilinszky János Istent keresi verseiben. Nagyon erős szövegek egy rövidke kötetben. (M. T.)

Tolnai Ottó, Szeméremékszerek – A két steril pohár, Jelenkor Kiadó, 2018.

Ahogy múlt évben is felkerült Tolnai Ottó legújabb kötete az Apokrif Online listájára, úgy most is helyet kapott (bár akkor B. Kiss Mátyás írt róla). De számomra is a kortárs irodalom egyik legösszetéveszthetetlenebb alakjáról van szó, akinek magánmitológiája, sajátos imaginárius múzeuma, amit könyveivel, löszbabáival, művészetével teremt, végtelenül vonzó. A Szeméremékszerek első kötete, A két steril pohár is ezen a markáns hangon szólal meg. Sok rétegnyi festéket tartalmazó kép, melynek vászna az azúrkék halinaszövetből készült. Mert ez Tolnai Ottó, és Tolnai Ottó Palicsának története. Azonban ennek a történetnek van egy nagyon fontos, aktuálpolitikai szála is: a határhelyzet újbóli megélése. A Magyarország körül felhúzott kerítés mellett, amely kísértetiesen hasonlít a vasfüggönyre, mintegy a háttérben, sokszor „tájelemként” feltűnnek a menekültek. Tolnai saját, vajdasági magyarként megélt határélményeit, emlékeit hozzárendeli egy nagyon friss és nagyon mai tapasztaláshoz. De azzal, hogy egymás mellé rakja a történeteket, még nem ad hozzájuk egyértelmű értelmezést – az már az olvasó dolga, hogy mit olvas ki belőlük. (M. T.)

Kemény István, Lúdbőr, Magvető Kiadó, 2018.

Kemény István Lúdbőr című esszékötete fontos volt nekem ebben az évben. Az esszé az egyik legnehezebb műfaj, nagyon kevesen tudják elkerülni, hogy ne legyen didaktikusak. Kemény azonban jó szókratészi tanítvány, így igyekszik saját gondolatmenetét is a legkritikusabban szemlélni, ez pedig nagyon üdítő. A feldolgozott témák számosak: „költők, versek, irodalom, művészet; történelem, politika, jövőkép, kivándorlás; szabadság, egyenlőség, fantasy, sci-fi; Magyarország, Európa; Zrínyi Miklós, Rejtő Jenő és egyéb összetartozó dolgok.” Nagyon sok szöveg reflektál a közélet kérdéseire, a magyar történelem alakulására, s az értelmiség helyzetére annak sodrában. Már a kötet jól kiválasztott címlapján is sűrűsödik ez a koncentrátum: Bartis Attila fotóján – 1989 októberéből! – a Parlament lépcsőjén négy fiatal ül: Kun Árpád, Szirmay Ágnes, Kemény István és Poós Zoltán. A könyv első szövege (Egy szép délután) ennek a képnek a történetét meséli el. A Lúdbőr az illúzió és valóság kettősét boncolgatja, például: milyen képzelték a rendszerváltást, és mit tapasztaltak meg belőle? Vagy a művészet vízére evezve: milyennek képzelték a modernséget, és valójában milyen? S hol van/hol volt a művész, az értelmiségi szerepe abban a folyamatban, amikor az illúzió valósággá válik? Fontos kérdések egy fontos kötetben. (M. T.)

Legát Tibor, Közlekedik a főváros, Scolar, 2018.

Nehéz lenne elképzelni igazi várostörténetet közlekedéstörténet nélkül, elég csak arra gondolunk, miként alapozta meg Pest, Buda és Óbuda, majd az egyesült Budapest fejlődését a dunai hajózás vagy a helyi érdekeltségű (értsd majd: HÉV)/elővárosi vasúti közlekedés kialakulása s fejlődése. Legát Tibor új könyve a 2008-as kiadás bővített, 2018-ig futó gyűjteménye, külön fejezetekben mutatja be a troli, a busz, a HÉV, a metró, valamint az omnibusztól a CAF-ig terjedő budapesti villamos történetét a főváros utóbbi hetven évére fókuszálva. (A könyv „történeti elődje” a Közlekedik a székesfőváros, szintén ajánlott olvasmány) Legát ügyelt arra, hogy gyűjteménye olvasmányos maradjon, a könyv fejezeteinek törzsanyagát anekdoták, korabeli újságcikkek, hírek és legendák, valamint a képdokumentációk egészítik ki. Nagy ívű történet arról, hogyan lett magánügyből stratégia a városi közlekedés, hogy miért pont sárga a budapesti villamos, milyenek voltak a „beszkártos idők”, mikor még nem létezett BKV, sem BKK. Miért stuka a Stuka, bengáli a bengáli. Hogyan alakul az a történet, amely onnan indul, hogy pár módosabb polgár szórakozni jár „ki” Terézvárosból a Városligetbe (jól ismerjük ezt Krúdytól ugye), és ezért omnibuszokat fognak, és ott fejeződik be, hogy Budapest mára a régió egyik legfejlettebb, legsűrűbb közlekedési hálózatával rendelkező városa. Mint minden érzékeny történeti munka, a Közlekedik a főváros is sűrűbbé teszi az időt; ami „éppen van”, azt évtizedes folyamatok, visszaesések, alkuk és sikerek historikus sorában láttatja, ünnepli a várost, hogy sikerült, sikerül élnie, fennmaradnia és mozognia. És még fájóbbá teszi, hogy még mindig vannak olyan belvárosi autópályák, mint a Rákóczi vagy az Üllői út, ahol egykor (a metrók megépítése előtti időkben) villamosok jártak, gazdag üzletek és sétáló tömegek uralták az utcaképet. A Petőfi-összes és a Biblia mellé odatetetném a polcra minden háztartásban. (M. D.)

Takács Zsuzsa, A Vak Remény, Magvető, 2018.

Akinél reménykedtem, hogy még életében megjelenik összes verse, az Takács Zsuzsa. (És Rakovszky: talán nemsokára). A 608 oldalas monstre-ban benne is van minden, a Némajátéktól az új A Vak Reményig. Nekem hamisíthatatlanul klasszikus költészet, a hagyomány, amelyből jobban látszik korunk, a „modern melankólia”, a villamosok és a kapualjak elnyűtt alakjai, akik láttán születik valami, amit nagyon erősen őriz ez a költészet: a részvét. Ez az ethosz az, ami nem túlzás, segíthet élni olvasójának, ha van lelkünk ugyan. Részvét, tartás, még az összeesni igyekvő alapokból sok minden, és emiatt ha úgy fordul, öngyűlölet, vád, bűntudat: „Elfogott az undor. Hebegett valamit. Szégyelltem / magamat.” És később: „Ott éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél.” (A zöld dzseki) Maga a Vak Remény is csak ebben az ethoszban létezhet, egy alapját vesztett felépítményben hiába az erkölcs és a megmaradás allegóriája, olvashatatlan lenne. Takács Zsuzsa költészete tehát őriz még valamit, ezért nőhet nagyra benne a Vak Remény, a Gonosz és a Bukott Angyal, mert még van jelentőségük. Nem mindennapi, hogy egy „nagy vers” kiszabaduljon az irodalmi élet berkeiből és a közbeszédben forgolódjék, de Takács Zsuzsa verse erre is képes volt. (M. D.)

Murzsa Tímea, Mizsur Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s