Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: Egy piaci nap (Radnóti Színház)
Van valami ellentmondásos abban, amikor a művészet témája az emlékezet. „Kell a felejtés” mondja az Egy piaci nap egyik főszereplője, és bár az előadás fényében úgy tűnhet, mintha ez a mondat ironikus volna, valójában igaz. A traumák feldolgozása hosszú és fájdalmas folyamat, legyen szó személyes vagy kollektív traumáról. A művészet, különösen a történelemmel foglalkozó művészet pont ezt próbálná segíteni, vagyis a felejtés ellen dolgozik. A németeknél a holokausztra, Amerikában a rabszolgatartásra igyekeznek emlékezni, mi magyarok viszont kevés olyan nemzeti traumáról beszélhetünk, ami tényleg a sajátunk. A legtöbb esetben könnyedén hárítható a felelősség: ezt a nácik csinálták, azt a szovjetek, amazt a Habsburgok, a törökök.
2016-ban viszont az olvasóközönség elé került Závada Pál regénye, ami arról szól, hogy egy évvel a második világháború befejezése után magyarok gyilkolnak magyarokat. A regény igaz történet, az 1946-os kunmadarasi antiszemita pogrom alapján íródott, ami egyébként nem egyedi eset, ugyanebben az évben az ország más részein is történt hasonló. A kollektív emlékezet mégis inkább feledné az egészet, a cikk írásakor Wikipédia bejegyzés sem található a negyvenhatos zsidóüldözésekről – magyarul legalábbis. Angolul igen.
Az egyes szám első személyben megírt prózafolyamot Mohácsi János és Mohácsi István színpadi szituációba helyezte. A múlt a két főszereplőnő beszélgetésén keresztül bomlik ki, kettejük mondatai mentén ugrunk vissza a pogrom idejére, a későbbi bírósági tárgyalásra, egy alkalommal pedig a szereplők fiatalkorára. Mária és Irén között ellentét feszül. Egy időben legjobb barátnők voltak, de házasságaik miatt a falut szétszakító viszály ellenkező oldalára kerültek. Radnay Csilla karaktere a református lelkész Hadnagy Sándorhoz ment feleségül, Martinovics Dorina viszont zsidót játszik, akinek a férje, Hámos Ferenc, egyben hithű kommunista. Mindketten személyes sérelmeik tükrében szemlélik a múltat, eltérően emlékeznek a részletekre, folyton korrigálják, javítgatják egymást. Kapcsolatuk személyessé teszi a tömegjelenetekből összeálló cselekményt, emellett szépen érzékelteti a történelem zavarosságát: a rövid jelenetek, a két nő szüntelen korrigálása és az idősíkok közötti ugrálás miatt a néző ugyanolyan ködösnek érzékeli a történteket, mint a szereplők.
A pogromot feldolgozó idősík, tehát a cselekmény fő szála a holokauszttúlélők visszatérésével kezdődik. A vasútállomáson két férfi ücsörög mozdulatlanul. Csak egy légy zümmögése hallatszik, Schneider Zoltán lecsapja, teljes némaság, vihar előtti csend. Aztán befut a vonat, leszállnak a zsidók, és hirtelen az egész falu az állomáson terem. Magyaráznak, vitatkoznak, ordibálnak. Lassan kiderül, hogy a magyarok szétosztották a zsidók ingóságait. A házakat hajlandók visszaadni, a bútorokat viszont nem, így mindenkiben megmarad a tüske, mindkét fél elégedetlen. Ráadásul tombol a gazdasági válság, egy krumpli több millió pengőbe kerül, nem csoda, hogy hamar elszabadulnak az indulatok. Kunvadas amúgy is olyan hely, ahol mindenki gyűlöl mindenkit, a kommunista a fasisztát, a fasiszta a zsidót, a zsidó a magyart, a magyar pedig mindhármat és önmagát is.
Khell Zsolt díszlete ezt a fojtogató, zsigeri utálatot fejezi ki. A tizenhárom színész és a négy zenész (Kovács Márton, Gyulai Csaba, Móser Ádám, Némedi Árpád) az első perctől kezdve az utolsóig látható, egy pillanatra sem lépnek ki a színpadot körbefogó függöny mögé. A függöny jelenléte egyrészt utalás a kollektív emlékezet felelősséghárító mivoltára, eltakarhatjuk vele a múltat, ha úgy tetszik, de fontosabb a börtönszerű élmény, amit a színpadnak kölcsönöz. Mintha a szereplőkkel együtt a néző is be lenne zárva a véget nem erő gyűlölködésbe. A függönyt zsidóverésre használt eszközök alkotják: láncok, deszkák, fémrudak. Az erőszakos jelenetek alatt a színészek zörgetik, rázzák ezeket, a meglepően explicit antiszemita dalok közben pedig ütik rajtuk a ritmust. A helyszíneket és idősíkokat a tér használata különíti el: Mária és Irén bal elől beszélgetnek, a bíró széke jobboldalt található, hátul pedig az ominózus piaci jelenet kap helyet, amikor a falusiak a tipikus alkoholistát alakító Róbert Gábor vezetésével zaklatni kezdik az árusokat.
A zaklatás tettlegességig fajul, az atrocitásokat viszont nem – az előadásra egyébként jellemző – naturalista módon ábrázolják. A színpad elsötétül, a megvert vagy meggyilkolt leül egy megvilágított székre, és egyfajta meditatív, transzszerű tónusban elszavalja, mit tettek vele. Emlékezetes jelenetek ezek, szépen kiemelkednek a százhúsz percen át pörgő káoszból, a falusi helyszín pedig még több érzelmi töltetet ad nekik. A vidéki miliő megteremtéséért Remete Kriszta jelmeze felel, az indokolatlanul széles gallér Konfár Erik kigombolt ingjén, a kopottas mellény a mellkasán, vagy a földig érő szoknya Sodró Elizán – az ilyen apró részletekből pontosan lehet érezni, milyen közegben járunk. Egészen bizarr azzal a tudattal nézni a kegyetlenségeket, hogy ezek az emberek ismerik egymást, hogy a félénk falusi lányt játszó Józsa Bettina annak a nőnek üvölti: „büdös zsidó”, aki születése óta a szomszédja.
A színészek nagy része több szereplőt alakít. Lovas Rozi az egyik jelenetben üvöltve rázza az öklét a zsidó árusokra, a másikban haldokló férjét siratja, akit fejbe vágtak egy kővel. Az átmenet tökéletes, a jelmez mellett megváltoznak a gesztusok, a hang, a járás. Kelemen József egyszer a magyarok között ismételgeti: „Hú, de rá fogunk erre baszni”, másszor Mária egykori szeretőjeként, Rosenstein Józsiként néz szembe üldözőivel. Az üzenet világos, elkövetőből áldozat lesz, és fordítva, zsidóból magyar, magyarból zsidó. A megoldás egyszerűsége ellenére jól működik, a metafora szép, a színészi játék arányosan színvonalas, nem lehet kiemelni senkit sem negatív, sem pozitív irányba.
Az előadás nagy erénye, hogy kerüli az aktuálpolitikai áthallásokat. Az értelmezés így a konkrét eseményekre irányul, a történet megszólítja a nézőket. A kollektív emlékezetet, ha úgy vesszük. A Mohácsi testvérek mintha arra próbálnának rávenni, hogy lélekben vállaljuk a felelősséget, de legalábbis nézzünk szembe vele. Van erről egy konkrét jelenet, amikor négy kommunista a felhergelt tömeg elől menekül, majd hirtelen előrántják, és a nézőtérre szegezik pisztolyaikat. A ravaszt is meghúzzák, de három fegyver beragad, csak a Hámosi Ferencet játszó Porogi Ádámé sül el.
Ugyanezt, azaz a felelőséghárítás kérdését boncolgatja a bírósági történetszál is. A pogrom felbujtóit kötél általi halálra ítélik, de köztük van Hadnagy Sándor (Pál András) is, az egyetlen falusi, aki ki akart maradni a gyűlölködésből. Végül mindenkit felmentenek. Érzékletes, hogy a falusiak röhögnek, amikor László Zsolt kemenceszökevénynek titulálja az egyik áldozatot, aztán nem sokkal később megszavazzák, hogy száműzzék a zsidókat Kunvadasról, amikor viszont megkérdezik a kisgazdapárt vezetőjét, vajon tényleg el akarja-e üldözni őket a faluból, Gazsó György vállat vont, és azt feleli: „Én? Dehogyis! Csak menjenek el!” Senki se vállalja a felelősséget semmiért. A bűn súlyát szimbolizáló véres kődarab viszont a színpad közepén marad az előadás legvégéig.
Sajnos a vicces, felengedő kiszólások sokat súlytalanítanak a látottakon – ebben egyetértek Pikli Natália kritikájával. A legnagyobb bűnös az ötször-hatszor elismételt „Hú, de rá fogunk erre baszni”, ez a mondat egy idő után egészen kínossá vált, és sajnos a lezárásakor is visszajött, ami önmagában, ettől függetlenül is problémás. Az utolsó jelenetben Mária és Irén elbúcsúznak, ám előtte megbeszélik, hogy Kunvadas előbb-utóbb olyan hely lesz, ahol lehet élni. Nem Kunvadas, javítja Irén Máriát, Magyarország. Azután elismétlik háromszor: Magyarország, Magyarország, Magyarország, közben a nézőket bámulják, mintha nem lenne elég szájbarágós az eddig olyan elegánsan kikerült aktuálpolitika. A legfrusztrálóbb pedig, hogy a harmadik „Magyarország”-ot követő feszült, drámai csendet egy hangos „Hú, de rá fogunk erre baszni” töri meg. A nézők nevetnek, kínjukban. Pedig egy ilyen mélyreható történet végén amúgy sem biztos, hogy kellene.
A befejezés viszont összességében nem rontja el az előadást. Közel sem jut hozzá. Fontosnak gondolom leszögezni, az Egy piaci nap nagy élmény. Napokkal később is eszembe jutnak belőle mondatok, jelenetek. Hetekkel később is eszembe fognak. Márpedig ez jó. Kell az emlékezés.
Biró Zsombor Aurél
| Szereplők: | |
| Martinovics Dorina | |
| Radnay Csilla | |
| Pál András | |
| Porogi Ádám | |
| Lovas Rozi | |
| Sodró Eliza | |
| Gazsó György | |
| Kelemen József | |
| László Zsolt | |
| Schneider Zoltán | |
| Róbert Gábor | |
| Józsa Bettina eh. | |
| Konfár Erik eh. | |
| Némedi Árpád | |
| Közreműködik: | |
| Kovács Márton | hegedű |
| Gyulai Csaba | ütő/gadulka |
| Móser Ádám | tangóharmonika |
| Némedi Árpád | cimbalom |
| Dramaturg: | Mohácsi István |
| Díszlettervező: | Khell Zsolt |
| Világítás: | Baumgartner Sándor |
| Jelmeztervező: | Remete Kriszta |
| Zene: | Kovács Márton |
| Ügyelő: | Kónya József |
| Súgó: | Farkas Erzsébet |
| A rendező munkatársa: | Ari Zsófi |
| RENDEZŐ: | MOHÁCSI JÁNOS |
Apokrif Online 