Semság Tibor: Nemzedéki narratívák megjelenése Fehér Renátó, Juhász Tibor és Tinkó Máté költészetében (tanulmány)

A tanulmány az ELTE BTK-n megrendezett Tízéves az Apokrif konferencián elhangzott előadás írott változata. A tanulmány először a  Nyom-Követés 3. című kötet részeként jelent meg.

Nyom-követés 3. borító

A Kemény István összegyűjtött verseit tartalmazó Állástalan táncosnő c. kötet fülszövegében k. kabai lóránt a következő kijelentésekkel méltatja a költőelődöt: „Mindannyian Kemény István zakójából bújtunk elő”; „alig tudjuk kivonni magunkat hatása alól”; ill. „Legalább két, de inkább három költőgenerációt érintett meg a munkássága, amelynek minden korszaka revelatív” (Kemény 2011). Furcsának tűnhet, hogy éppen egy fülszövegbeli laudációt idézek meg a Kemény-líra jelenkori fontosságának bemutatására, de a nevezett paratextuális műfajnak ebben az esetben kiemelkedő szerepe van. Kemény gyakran írja az újonnan induló fiatal költők verseskönyveinek fülszövegét (mint például Bödecs Lászlóét), ezzel is erősítve a költőnemzedékek közötti kapcsolatokat (Bödecs 2015). Ha pedig a fenti fülszöveg írójának költészetét szeretnénk elhelyezni a magyar irodalom időbeli, jelen esetben nemzedéki palettáján, akkor azt valahová a legújabbak (mint például az Apokrif-folyóirat köré csoportosuló költők) és Kemény István generációjának munkássága közé tehetjük; ügyelve arra, hogy ez a besorolás inkább a pályakezdés idejét, ill. az adott poétika jellegzetességeit kell, hogy szem előtt tartsa, mintsem a szerző életkorát, ugyanis egy-egy szerző más életkorú nemzedékhez is tartozhat a poétikai tendenciát figyelembe véve (Benedek 2016, 247). Ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy k. kabai némelyik kötetének is Kemény volt a fülszövegírója. Látható, hogy a fülszöveg műfaja ez esetben a költőgenerációk keresztútjaként funkcionál. 

Nem véletlen, hogy éppen Kemény István költőfigurája kerül ebbe a – mondhatni – apaszerepbe. A költő (és generációja) számára valamiért különösen fontos a nemzedéki perspektíva megléte (Fekete 2012, 157). A korai líra rejtélyességével kapcsolatba hozták a generációs tudást, mint ami közelebb vihet a nehezen felfejthető költeményekhez (Fekete 2012, 159). Alighanem a 90-es évek vége felé kezdődik el a költő pályáján az a változás, amelynek következtében egyre több nyíltan vallomásos, számvető verset olvashatunk, s ez a folyamat a 2001-es Hideg című emblematikus kötetben kulminál (Kemény 2001), majd folytatódik a 2006-os Élőbeszédben is (Kemény 2006). Ennek az érett korszaknak az eddigieknél is fontosabb elemévé válik a nemzedéki introspekció, a családtematika, és a már említett nyíltság összefügg Kemény régivágású képviseleti beszédmódjával (Fekete 2012, 162–164). Tehát Kemény mint a későbbi költőgenerációkra tudatosan odafigyelő figura; és a Kemény-oeuvre mint a nemzedéki élményekre, a generációs különbségekre és a közelmúlt történelmi kontextusaira érzékeny poétika vonzó mintát jelenthet a fiatal lírikusok számára, amikor azok a saját nemzedéki problematikájuk lírai megjelenítésén dolgoznak.

Ez a dolgozat részben ennek a kapcsolódásnak próbál utánajárni a címben felsorolt apokrifes költők és Kemény lírájának összehasonlításával, részben pedig a költőelődtől elszakadva próbálja értelmezni a fiatal szerzők nemzedéki önmegjelenítését néhány szöveghely felhasználásával.

Fehér Renátó Garázsmenet c. kötetének nyitóverse, a Határsáv (Fehér 2014, 7) a Keresztény és közép (Kemény 2011, 357–360) parafrázisának tekinthető. Az első, ami feltűnő a két vers összevetésekor az a későbbi költemény rövidsége. Talán a hangvételben tapasztalható különbségek miatt. Fehér verse is a jellegzetes élőbeszédszerű modalitásban íródott meg, de mégsem annyira dramatizált ez a beszéd, s nem is annyira ironikus, mint Keményé (Fekete 2016, 199–216). Fehér költeménye az elődre építve már megengedheti, hogy sokkal direktebb legyen, a korábbi vers tematikai csomópontjait megtartva sokkal kevesebb információt közölve vezeti be a kötetét. Direktség alatt a hangsúlyosan jelen lévő E/1-ű beszélőt, és az általa tett performatív kijelentéseket kell érteni, amik ars poeticaként működve előrevetítik a kötet problematikáját („én vagyok az első, aki belekérdez/ a megszakíthatatlannak hitt történetekbe”, valamint „Én válaszul/ megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet.” Fehér 2014, 7). Kemény versében a paródia tárgyává tett család, vagy inkább családtípus díszletező jellemzése történik meg, ahol a dramatizált beszédmódnak megfelelően az olvasóhoz (nézőhöz) való odafordulásokat találhatunk (Pl. „De nehogy valami tragikus, nagy nép/ öntelt osztályát képzeld ám el,” Kemény 2011, 359). A család(típus) jellemzésére használt „hideg” szó, vagy a „hideg az egész család” mondatának folytonos ismételgetése, valamint egyéb szövegrészek (pl. „mindenre gondol”) nyomatékosító céllal való megismétlése is a dramatikus megszólalás részét képezik, ugyanakkor redundánssá teszik a szöveget (Uo., 357–360).

További fontos különbségként figyelembe kell venni, hogy a Fehér-versben a lírai én szakítópróba elé állítja a családot („Én válaszul megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet” Fehér 2014, 7), míg Kemény versében meg sem jelenik a nyílt színen. Itt egy olyan hang szól, aki az olvasóra értett mondataival (pl. „Kihajtasz rajta: húsz év, elfonnyadsz rajta: hatvan” Kemény 2011, 360) nemhogy egyfajta kilépést performálna, hanem éppen ellenkezőleg, mintegy bevonja a potenciális olvasót a saját körébe, ami ennek a családnak a miliője. Mintha ebben a korábbi versben minden gúny ellenére is ott bujkálna valamiféle szimpátia a megrajzolt család (és egyben osztálytudat) iránt. Olyan szövegrészekben érhetjük tetten ezt a szimpátiát, amik a közösséget mint az egyént óvó, de be is záró csoportosulást láttatják: „Szabadulni tőle csak gúnnyal lehet./ Együvé tartozás a többi.”; vagy „Veled is meg van áldva és/ nélküled is, te jó gyerek. […] Ott lesz a végén és képvisel” (Uo., 359–360). A Határsávban kérdésessé válik, hogy „ott lesz-e a végén” (Fehér 2014, 7), hogy a vers beszélője a család(történet) része marad-e egyáltalán („Mert nem lehet úgy élni, hogy jól van, ami van,” Uo.). Ennek oka abban a viszonyban keresendő, amit a lírai szubjektum az osztálytudaton keresztül megképződő kollektív, másrészt intim-családi történetekkel ápol („Vasutasok és pedagógusok szerelme”; „örökségnek jobbra vezérlő kudarc”; Csak kioktató, kisemberi dac…” Uo.). Ő az, aki problémává teszi a nemzedékről nemzedékre öröklődő történetek automatizmusát, méghozzá azzal, hogy nem csupán passzív befogadó kíván lenni („…aki belekérdez a megszakíthatatlannak hitt történetekbe […] aki kíváncsi az apró részletekre…” Uo.). Másfelől finoman jelzi a nyelvi különállását („Én olyan mondatokon szoktam a beszédhez,/ amiket lánykéréseken mondani kell” Uo.). Akár még egy olyan értelmezést is meg lehet kockáztatni, hogy a Határsáv énje a hasonulás és az elkülönböződés játékán keresztül a Kemény-lírával, ill. a költőapa irodalmi generációjával kívánna leszámolni ezekben a sorokban. A vers első szakaszában található intertextusok – „Mindegyikük jó katolikus:/ sehol egy öngyilkos, se megesett lány, se alkoholista” (Uo.) – és a többi szatirikus megjegyzés jelentik a hasonlóságot, míg az elkülönböződést az a szakítás jelenti, amiről már szó esett.

A kötetnyitó vers utáni folytatást figyelembe véve úgy tűnik, hogy ez a több értelemben is felfogható szakítás vagy elszakadás nem igazán sikerül. Az egész könyvet meghatározza a nemzedéki problémakör, a lírai én figyelmének középpontjában áll a megelőző generációkkal, sőt a jövőbeliekkel való foglalkozás is („csak egy régi hátlapszöveggé lennék. Majd nem érti az unokádCsak szilveszter Fehér 2014, 23). Szénási Zoltán Az átképzett tanár c. verset tekinti ebben a vonatkozásban kulcsdarabnak. 

Ülök kádban, fotelben, teraszon,/ kicsoszogok a piacra, átfestem a régi játszóteret./ Az emlékezéshez szervezem a napokat,/ mert családdá minket a történetek tettek./ Ezeket, sajátok híján, újramesélem,/ apám leveleiből, nagyapám naplóiból,/ hozzájuk öregszem, ahogyan később kéne tenni,/ és elalszom magam mellett./ Így tanulom és tanítom meg/ (mint az átképzett tanár,/ egy leckével a diákok előtt),/ hogyan kell felnőtté, szülővé, apró öreggé válni./ De az újak már átfogalmazzák a szabályokat:/ a hunyó lesz a hős, a keresés győzelem. (Fehér 2014, 11)

„A családhoz való viszonyt a Garázsmenet több versében – a szubjektum integritását is megbontó (»elalszom magam mellett«), centrifugális erőként ható – elszakadás vágya alakítja, itt viszont a leválás képtelenségével szembesülhetünk” (Szénási 2015, 374–375). Ebben a versben is van egy utalás a későbbi nemzedékekre, s az „újakra” adott reflexió eléggé negatív kicsengésű. Ezzel a költői én az idősebb generációk berögzült szólamához, a „bezzeg régen” mentalitásához hasonlatos gesztust tesz, csakhogy itt egy a családról leválni szándékozó fiatal bizalmatlansága nyilvánul meg. Ha az eddig idézett versrészleteket, mind az eljövendő generációkra tett utalásokat, mind az Átképzett tanár utolsó sora előtti részeket összeolvassuk az olyan szövegrészekkel, mint a „Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani,/ és sérelem sincs bennem semmi örökölt.” (Ká-európai ismerős Fehér 2014, 56) vagy a „Te mégis többet érsz: a jelen állás szerint/ nekem még kölyköm se lesz, aki kihasználhat” (Anyajegy Uo., 19). két-két sora, akkor kirajzolódik, hogy egy olyan félelemről van itt szó, ami a valóban csak erre a nemzedékre vonatkozó történetek hiányával fenyeget. A rendszerváltás előttről megörökölt családtörténetek, ill. történettöredékek kulturális hulladékként kerülnek át a poszt-szovjet érába, s láthatóan problémákat gerjesztenek. A szubjektum egy köztes pozíció foglyává válik, az Átképzett tanárban egy egyszerre fiatal és öreg figurát látunk, akit a nem személyesen rá vonatkozó, de mégis általa birtokolt örökség terhe kvázi elöregít, miközben – ahogy a többi idézetben is megmutatkozik – nem vet túl sok bizalmat a jövőbe.

Valami nagyon hasonló idegenséggel szembesül Juhász Tibor hosszúversének figurája is. A Kitartóban egy fiatal proletaroid értelmiségi szívós munkával próbál bekerülni a nyilván nem véletlenül ezzel a névvel jelzett kocsma közösségébe, a „siker” elmarad, végül kénytelen elfogadni, hogy nem tartozhat hozzájuk. A teljes befogadást az jelentené, ha kapna a pult alatti házi pálinkából, ami ennélfogva a két világ határát szimbolizálja. A vers végén hangzik el a kötet egyik legemblematikusabb mondata: „Új voltam itt, fiatal, velük ellentétben, akikkel a történelem esett meg” (Juhász 2015, 69). Habár a vers komoly hangvételű, mégis kissé ironikus hatást kelt, hogy a költemény hőse „lefelé törekszik”. A kötet egyik recenzensének meglátása szerint azért nem lehetséges ez a határátlépés – még a személyes identitás megtagadásának árán sem –, mert „nem az emberek, hanem a tér hordozza az identitást”, illetve „A város állapota és múltja szabályozza ezt a kollektivitást, a hiányzó tapasztalatok pótlására egyszerűen nincs mód” (Bihary 2016). Itt az eddigi nyomvonalat követve az válik érdekessé, hogy míg a Fehér-poétikában tapasztalt probléma a saját történetek hiányával ezeknek a szimulálására, valamint magának a problémának a kibeszélésére késztette az ént; addig itt nem annyira a történetek konstruálásán van a hangsúly, hanem a közös élményeken alapuló odatartozáson, és a kocsma – mint valami térbeli apapótlék – általi beavatódáson. A szimulálás viszont közös vonás, a Juhász-versben megjelenő fiatal mindent próbál úgy csinálni, ahogy az ottani férfiak teszik. Vigh Levente ezt az utolsó ciklust úgy kezeli, mint ahol a „személyes és személytelen megszólalásoknak az összetalálkozása […] történik meg” (Vigh 2015), ami érthető a könyv második részének váltása, és az egész működésmódjának fényében, azonban a jelen dolgozat nézőpontjából rá lehet kérdezni arra, hogy a Kitartóban valóban személyes vonatkozásról beszélhetünk-e. Az eddigiek ismeretében úgy is értelmezhetjük a költeményt, mint ha a beilleszkedni kívánó fiatalember egy színház díszletei között mozogna, de sohasem kapna igazából szerepet, csak a próbákra engednék be. Ott van-e igazából? Vagy csak ebben a térben jár-kel? Innen nézve éppen, hogy a személyes viszony kialakításának lehetetlenségéről szól a vers, legalábbis, ami ezt a szociális teret illeti, s még mindig inkább a második ciklus (Ez nem az a környék) anyaversei nevezhetők személyesnek (Melegebb öl; A csörömpölés után; és Példaérték  Juhász 2015, 25–27).

Tehát az eddigiek szerint a vers a történelem utáni nemzedék történelembe való visszalépésének kísérletéről tesz tanúbizonyságot, méghozzá szociográfiai hangoltsággal. A versben megnyilvánuló szubjektum pozíciója felől nézve interpretálhatjuk úgy a sikertelen határátlépést, mint ami azért nem járhat sikerrel, mert akkor az egyszerre proletár és értelmiségi figura elvesztené az értelmiségivé válás képességét, az írást, az irodalomba való belépés jogát, miközben a többiek „Egy szájhagyományban élő rendszer igazolványait sokszorosították” s számukra az írás azt jelentette, hogy „az acélgyár öltözőszekrényeibe karcolták napjaik striguláit” (Juhász 2015, 68). Nem véletlen, hogy itt is megjelenik egy irodalmi apakép, vagyis inkább nagyapa, Kassák Lajos, aki egyesíti magában a munkás és az író szerepeit, ezért mintát jelent a költőfigura számára; de a történeti avantgárdra jellemző lelkes aktivizmus hiánya miatt diszkrepancia lép fel – akár ezt is érthetjük a szakítás gesztusaként: „Mikor felszabadulásra vágytam, azt akartam hallani, amit Kassák, amitől kettéhasadnak a falak, de csak a hamar elhaló visszhang válaszolt a gyárak kongó belsejéből” (Uo., 64).

Érdekes, hogy a könyv szociográfiához való közelíthetősége milyen irodalomelméleti problémákat generál, ahogy azt Bereti Gábor recenziójában olvashatjuk (Bereti 2017). A recenzens mintha számon kérné a juhászi lírapoétikán, hogy miért nem válik valószerűbbé, a történelemábrázolás hagyományába illeszthetőbbé, annak ellenére, hogy egyébként pontosan ismeri fel a kötet működési mechanizmusait. Az iromány vége felé azt olvashatjuk, hogy a „líra teljes eszköztárát képes mozgósítani az ábrázolás, esetünkben a közösség egzisztenciális és szociális állapotának minél érzékletesebb megjelenítése érdekében”, nem sokkal később a következő megállapításokkal találkozunk: 

A fikcióban zajló történés ideje elkülönül, valószínűleg az élményszerűség hiánya miatt, önmaga történetiségétől, előzményei, azok a fogódzók, amelyek ismerete segíthetné az összehasonlító értelmezést, s amelyek fellelhetők a valóságban, alig érzékelhetőek, ezért a narráció kvázi-valósága jóval inkább képszerűnek, mint folyamatszerűnek hat. S ez hátráltatja az adottnak tekinthető igazságon túli értelem megnyílását. (Bereti 2017)

Ezután pedig a szerző a generációs szempontból sem mellékes Az erkölcsök miatt és a Jó lesz a száraz is című versekből (Juhász 2015, 23; 27–28) idéz olyan részleteket, amik „a történetet történelemmé segítő” irányjelzőknek bizonyulnak (Bereti 2017). Számomra úgy tűnik, hogy a kritikus itt végső soron prózapoétikai elvárásokat támaszt a lírakötettel szemben. Ráadásul ezek az elvárások a realista elbeszélés szociográfiai irányultságú hagyományára emlékeztetnek, talán ez volt a számonkérés irodalmi mintája, talán nem, de nem lenne meglepő, mivel a Kádár-korszak magyar irodalmában ez a műfaj nem volt mentes a fikció és a valóság viszonyára vonatkozó problémáktól (Böhm 2012, 171–179), amiket a szóban forgó könyvkritika is érint. Vajon, ha több lenne azokból a „fogódzókból”, amikről Bereti ír, akkor nem félő, hogy a sajátos atmoszférájukat vesztenék el a versszövegek? S az imént idézett észrevétel („fikcióban zajló történés ideje elkülönül, valószínűleg az élményszerűség hiánya miatt, önmaga történetiségétől…” Bereti 2017) nem annak a felismerése lenne, amit korábban fejtegettünk a Kitartó című verssel kapcsolatban, csupán másfajta modalitásban? Véleményem szerint a tárgyalt generációs szakadék és idegenség szempontjából nézve nagyon is érthetővé válik, hogy miért teremti meg ez a költészet a nevezett elkülönülést. Persze egyáltalán nem arról van szó, hogy ezt a verselést ne „kísértené” a prózává válás jövőbeni lehetősége, mint ahogy azt a kötet fülszövege mutatja: „célja, hogy egy sajátos, narratív hangot alakítson ki, mellyel karaktereket bemutatva és történéseket elmesélve olyan problémákkal tud foglalkozni, melyek személyessége sokakat érinthet” (Juhász 2015). Emellett pedig a szociográfiai vonalra visszatérve, Smid Róbert rövidkritikája is érinti a témát, és ezt az irányultságot negatívan értékeli: „amikor az általa megfogalmazott koncepció félremegy, úgy tűnik, mintha valamifajta társadalmi feladatvállalást, tanulságot kísérelne meg kierőszakolni saját magából a kötet” (Smid 2015).

Találhatunk olyan verset a költőtől Az Apokrif hasábjain, a Bérházak geometriája címűt (Juhász 2014, 10–11), ami a kötetbeliekhez képest valamivel direktebben és erőteljesebben társadalomkritikus hangvételű. Talán emiatt nem került be a könyvbe. A lírai alany királyi többesben szólal meg egy egész nemzedék nevében, illetve a munkáscsaládból származó bölcsészek sorsát vetíti elénk különböző változatokban. Amellett, hogy a kamaszkor és az elhúzódó felnőtté válás korszakának tipikus eseményeit karikírozza, az utolsó részben a(z ön)sorsrontó vagy -javító bölcsész képét úgy alkotja meg, hogy az miközben szociális perspektívából a líraiság elvesztését jelenti, a csillagbámulás közhelyével az addig narratív kijelentésekkel operáló szöveg leglíraibb részét is adja egyúttal: „Aztán visszamenekültünk az egyetemre, / ahol Kerouac oldalas mondatainak vágyait / elemeztük és cáfoltuk meg. És mikor ezzel is / megvoltunk, egy vállalati parkolóból / felnéztünk és nagyobb rendben láttuk / égni a bérházak geometriáját / körülöttünk, mint a csillagokat felettünk” (Juhász 2014, 11).

Tinkó Máté költészete jócskán eltér az eddig vizsgált két korpusztól. Egyrészt a debütáló kötete (Tinkó 2014) sokkal több verset tartalmaz, mint a korábbi szerzők könyvei, másrészt retorikailag sokkal bőbeszédűbb. Az asszociatív gondolatfutamok, széttartó tematikájú verstömbök, gyakran be nem fejezett, vagy éppen túlbonyolított mondatok versvilága ez. Az imént felsorolt jegyek némileg Tandori „fecsegő” poétikájára emlékeztetnek. A gyakran feltételes módban megfogalmazott bonyolult mondatszerkezetek, a direkt pongyola ragozások vagy éppen hiányos tagmondatok eszünkbe juttatják a tanulmány elején citált hibapoétikát, azzal a speciális problémával együtt, hogy a rontott szöveg irodalomkritkai nézőpontból egy veszélyes terep, mivel elképzelhető – különösen egy elsőkötetes költő esetében –, hogy azt pusztán hibának minősíti a recepció, mint ahogy az megtörtént Kemény István A koboldkórus című kötetével (Szabó 1996, 569–581). A kritikát idézi és a hibapoétikára adott reflexiót vitatja: Fekete 2016, 207–208). Ilyen kiélezett kritikával személy szerint nem találkoztam, olyannal viszont igen, amiben a verselés „szétesettsége” és az „önkényesen alkotott szavak” nem függetlenednek attól a ténytől, hogy egy fiatal lírikus debütjéről van szó.

Tinkó versei összegubancolódott fonalakhoz hasonlítanak, készakarva hiányzik belőlük a szigorú rendezettség, konstrukció. Vass Tibor és Rubin Szilárd műveivel mutat rokonságot a kötet anyaga, bár az előbbi sajátos nyelvjátékai nélkül, csupán önkényesen alkotott szavaival követi a neoavantgárd költőt. A szétesettség mögött felfedezhető egyfajta kétségbeesett egységre törekvés, a „dolgok, életek” összefésülésére, erős fényben való áttekintésére. Ám erre még nem érett meg az idő, a szerző még nem dolgozta össze a szálakat. (Csepcsányi 2014; kiemelések tőlem – S. T.)

Úgy látszik, hogy az alapvetően a szövegekre koncentráló receptív olvasásmód sem tud teljesen függetlenedni a költő személyétől és az életkorától, kénytelen valamennyire generációsan olvasni azokat.

Az eddig elemzett két szerzőhöz viszonyítva Tinkó költészete közelebb áll Fehéréhez, mivel itt is kiemelkedő szerepet játszik a történelem, benne a családtörténet (töredékei) és a beszélő ezekhez való viszonya. Azzal a különbséggel, hogy ez a poétika a tárgyalt nemzedéki nézőpontból kevésbé próbál meg valamiféle szilárd álláspontot képviselni (a kötetcím utal erre). A lírai én számára az emlékezet töredékeinek köznyelvi stílusú (leginkább a kedélyes szóval leírható), áradó szólamokban való rögzítése jelenti a legfőbb célt, mintha át akarná menteni az utókor számára a saját és az előző generációktól örökölt emlékeit. S emiatt ennek a költészetnek a tétje abban határozható meg, hogy milyen mennyiségben képes maga és az olvasó számára előállítani ezeket a történettöredékeket (hálózatot alkotva ezzel), s közben a saját kérdéshorizontja felől vallatóra fogni azokat (pl. „Milyen lehet egy saját lakás, fali csempe / törékeny üveg belülről, konyha olajszagban […]” Tengerszintek Tinkó 2014, 87). Lépten-nyomon belebotlunk az anyával, az apával, a kettőjük kapcsolatával vagy a nagyszülőkkel, dédszülőkkel kapcsolatos emlékekbe és velük együtt a közelmúlt történelmi eseményeire való utalásokba. A generációs olvasat felől nézve a történetiségre adott (ön)reflexiók, kiszólások válnak igazán érdekessé, amik közül a Terápia-noteszok-ciklus indító költeménye emelkedik ki a legjobban, némileg ellentmondva a fentebb leírt „iránytalan szándékú írnok” szerepének (Egy MRI-vizsgálat elé Uo., 66). „A történelem majd nem / emlékezik – mennyi éve annak –, / hogy ebben a szobában figyeltem, / ahogy alszol. Én azt mondom: / legyen a történelem / halott, ha nem hiszi létezésed […]” (Uo., 60). A szövegrész a személyes emlékezetet állítja szembe a lírai én számára fontos személyt elhanyagoló, ezért nem-emlékező történelemmel. A második mondat performatív kijelentése pedig meg is tagadja a történelem „jogát” ahhoz, hogy élő legyen, ha ennyire nem veszi figyelembe az egyes embert. Akár a kötet ars poeticájaként is érthetjük ezt a dacos állítást és az utána következő odafordulást: „Történelmem: halott / leszel, képregény leszel, nagy és rossz- / arcú hősökkel, és rejtegeted meztelen / nőidet a lepel mögött” (Uo., 60). Ezek a szövegrészek válaszolnak arra a korábbiakkal kapcsolatban feltehető kérdésre, hogy milyen szándékkal születhet meg ez az emlékgyűjtő költői kísérlet. A történelemmel mint nagy volumenű elbeszéléssel kapcsolatos bizalmatlanság készteti az ént a magántörténelem, a kisember történelmének létrehozására, a szűk családi környezet apró-cseprő eseményeinek költői leltározására. Érdekes, hogy az idézett szövegrészben egy olyan elsősorban vizuális, másodsorban szöveges narratív médiummal azonosítódik a történelem (a képregényről van szó), aminek itt érezhetően a gyakran negatívként értékelt jegyei emelődnek ki („nagy és rosszarcú hősökkel” Uo.), gondolván itt a sematikus eposzi kelléktárra. Egy másik értelmezési lehetőség szerint, az alapján, hogy a lírai alany a birtokának tekinti a történelmet („Történelmem” Uo.) a versrészlet inkább a saját próbálkozásának kudarcáról szól. A személyes vonatkozások utáni keresés közben összehordott és -barkácsolt „múltdarabok” a képregény diszkréten elválasztott képeihez hasonlatosan, tömbszerűen állnak egymás mellett, pontosan úgy, mint a versek a kötetben. Ezek szerint a versrészletben a költői én a saját alkotásmódjára reflektál.

A versek egyik legizgalmasabb tendenciájának tartom azt, hogy a történetalakításra és emlékezésre való reflexió összefonódik a fogantatás, a születés metaforikájával. Az eddig vagy lábjegyzetben vagy a főszövegben idézett költemények közül három, a Nancy-sírgödör, az Egy MRI-vizsgálat elé és a Terápia-noteszok névtelen első verse rendelkezik ezzel a kettősséggel. A sorban második vers egy nagyon komplex módon mutatja be az énnek saját magához, a költői szerepéhez, az írásmódjához, a szülői nemzedékhez és az egész kötetben uralkodó halál és születés tematikához való viszonyát. A vers tere alkalmat szolgáltat arra, hogy a vélhetően valamelyik hozzátartozó betegségével való szembenézés („Öt nap múlva sugarak pásztázzák végig a koponyát / férfiak és nők kiértékelik a kapott eredményeket […] visszafordíthatatlan a sérülés […]” Uo., 66), a szülők boldog pillanatainak felidézése („de erről a köldökről csak anyám jut eszembe / apám hogy kapta föl mint pihét forgatta meg […]” Uo.) és a saját születésének örökölt emlékezete („egymásnak hajtott fejjel sütkéreznek ezer és ezer- / kilencszáznyolcvannyolc szűkös derekán öt nap / múlva még nem tudják majd Istenem hogy élek is” Uo., 67) egymásra íródjon. Azonban az intim viszonyok, avagy a magánemléktár megírása nem mentes az alanyi költővé válás félelmétől, s összefüggésbe hozható a másik elvesztésének félelmével, illetve – a korábbiakra visszatérve – értelmezhetjük úgy ezt a költői eljárásmódot, mint ami magán keresztül próbálná menteni embertársait: „visszafordíthatatlan a sérülés természet ennélfogva / be lehet rendezkedni a következmény logikája szerint / a természetes a félelem a rettegés a cincogás ne félj  / alanyi költő nem leszel […]” (Uo., 66). A folytatásban pedig az alanyiság félelme egy önironikus alakzattá válik azzal, hogy az alany a saját köldökéről arra a lényre asszociál, aki terhesen, tehát feltűnő köldökkel hordozta és később világra hozta őt: „mert aki alanyi költő az menthetetlenül saját / inkább gyönyörűséges köldökét nézze / de erről a köldökről csak anyám jut eszembe […]” (Uo.). Ezután következik a vers azon szakasza, aminek két részletét már idéztem, most lássuk bővebben: „apám hogy kapta föl mint pihét forgatta meg / a Néva a Duna a Körös-holtág fölött iránytalan / szándékú írnoknak ők elixír a késztetés skrupulus / a szolgalélekség mítosz a megfejtéshez összekötni / autóstérképeket folyosókat tisztaszobát / pályaudvaron lépcsőfordulóban állva / szerették magukban a másik embert […]” (Uo.). Tehát ebben a szövegkörnyezetben található a már idézett önreflexió, és a szakaszt olvasva az eddig felvázolt képet azzal egészíthetjük ki, hogy  a személyes viszonyok, jelen esetben a szülőkkel való kapcsolat segíti (valamennyire) a lírai ént az áradó emlékek rendezéséhez. Az „ők elixír” kijelentése után a dikció még a szokásosnál is asszociatívabbá és nominálisabbá válik. 

A köldök motívuma a már elemzett, a (halott) történelemről szóló, cikluskezdő költeményben is megtalálható: „A tükör felületén egy mély értelmű köldök, / alatta gyermekígéret fordul” (Uo., 60). A Nancy-sírgödör című versben a múlt összeállításának lehetőségét (lásd föntebb) egy abortusz emléke hiúsítja meg: „De előbb féltékenység, elnagyolt harag / támad egy veled hasonszőrű ellenében: / bezzeg ő az abortusznál végig melletted / volt, a kezedet is fogta, s mesélt az ég / jóvátételéről” (Uo., 85).

Összegezve az eddigieket, úgy tűnik, hogy a személyes viszonyok, a szűk családi környezet piedesztálra állítása és a „nagybetűs történelem” leértékelése együttjár egy olyan történetfelfogással, ami a generációs tudásra és emlékezetre épít, mert azt látja az emlékezet méltó helyének, s egyúttal a nemzedékek egymást váltó dinamizmusát főként az anya és a hozzá kapcsolható szül(et)és motívumának gyakori megjelenítésén keresztül tiszteli. 

Irodalomjegyzék

Benedek Anna. 2016. Kemény zakója. In Turista és zarándok: esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, szerk. Balajthy Ágnes, Borsik Miklós. 228–252. Budapest: Jak+Prae.hu.

Bereti Gábor. 2017. Juhász Tibor: Ez nem az a környék. Kortárs. http://www.kortarsonline.hu/archivum/2017/07-08/arch-bereti-juhasz.html (Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35)

Bihary Gábor. 2016. Városemberek (Juhász Tibor: Ez nem az a környék. FISZ–Apokrif, 2015; Purosz Leonidasz: A városnak meg kell épülnie. FISZ, 2016), Műút, nov. 26.http://www.muut.hu/?p=22612 (Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35)

Bödecs László. 2015. Semmi zsoltár. Budapest: FISZ. 

Böhm Gábor. 2012. Realizmus és nemzedéki narratíva Tar Sándor prózájában In Nemzedéki narratívák a kultúratudományokban, szerk. Garami András, Mekis D. János, Németh Ákos. 171–179. Budapest: Kijárat Kiadó. 

Csepcsányi Éva. 2014. Az összegubancolódott fonalak versei. Irodalmi Jelen, okt. 27. http://www.irodalmijelen.hu/2014-okt-27-1036/az-osszegubancolodott-fonalak-versei Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35

Fehér Renátó. 2014. Garázsmenet. Budapest: Magvető.

Fekete Richárd. 2012. „Mást mondok én tenéked” – Kemény István és a kortárs magyar líraIn Nemzedéki narratívák a kultúratudományokban, szerk. Garami András, Mekis D. János, Németh Ákos. 157–169. Budapest: Kijárat Kiadó.

Fekete Richárd. 2016. „Tudom, hogy tévedek”: Kemény István verseinek élőbeszédszerűsége és a hiba poétikája. In Turista és zarándok: esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, szerk. Balajthy Ágnes, Borsik Miklós. 199–216. Budapest: Jak+Prae.hu.

Juhász Tibor. 2014. Bérházak geometriája. Apokrif  7 (2): 10–11.

Juhász Tibor. 2015. Ez nem az a környék. Budapest: FISZ.

K. Kabai Lóránt. 2016. Semmi szín. Szeged: Tiszatáj Alapítvány. 

Kemény István. 2001. Hideg: versek 1996-2001. Budapest: Palatinus.

Kemény István. 2006. Élőbeszéd. Budapest: Magvető.

Kemény István. 2011. Állástalan táncosnő: Összegyűjtött versek 1980-2006. Budapest: Magvető.

Nora, Pierre. 1999. Emlékezet és történelem között. Aetas. http://www.aetas.hu/1999_3/99-3-10.htm Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35

Smid Róbert. 2015. Vándorló könyvespolc 3. Szépirodalmi Figyelő, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=339 (Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35)

Szabó Szilárd. 1996. Bevezetés Kemény István módszerébe – Kemény István: A koboldkórus. Jelenkor 39 (6): 569–581.

Szénási Zoltán. 2015. Otthonos otthontalanság (Fehér Renátó: Garázsmenet), Jelenkor 58 (3): 372-376.

Tinkó Máté. 2014. Amíg a dolgok rendeződnek. Budapest: FISZ.

Vigh Levente. 2015. „Rongyértékek, kartonvagyonok” (Juhász Tibor: Ez nem az a környék). Kulter, jún. 10. http://kulter.hu/2015/06/rongyertekek-kartonvagyonok/ (Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35)

NEMZEDÉKI NARRATÍVÁK MEGJELENÉSE FEHÉR RENÁTÓ, JUHÁSZ TIBOR ÉS TINKÓ MÁTÉ KÖLTÉSZETÉBEN

Az Apokrif-folyóirat köré csoportosuló három fiatal költő poétikájában meghatározó szerepet játszik a nemzedékiség problémaköre. Úgy is mint a saját nemzedéki mivoltukra, valamint az őket megelőző generációk irodalmi és történelmi örökségére adott poétikai reflexiók együttese. Mindhármuk költészetére jellemző, hogy a családtörténeteket és a kollektív emlékezetben fennmaradt történeteket nem egymástól elválasztva, s egészleges formákban közölve, hanem töredékes formákban és egymásba fonódva prezentálják. A hagyományos műfaji szemléletben az elbeszélő prózához köthető alakzatok líraformákban való közlése nem független a saját hely keresésének, a saját nemzedéki szerep kialakításának szándékától, s az irodalmi hagyomány kritikájától. A dolgozat a rendszerváltó generáció nagy költőjének, Kemény Istvánnak a hatását méri le Fehér Renátó és kisebb mértékben Tinkó Máté költészetén mint a generációs problematika lírai megjelenítésének átörökítőjét. Emellett a költők releváns műveinek összehasonlító elemzésével kísérli meg feltárni, hogy a három verskorpusz milyen sajátosságokkal, egymáshoz képesti hasonlóságokkal és eltérésekkel rendelkezik a poétikai eljárásmódokat illetően.

Kulcsszavak: nemzedéki narratíva, családtörténet, Apokrif, rendszerváltás, kollektív emlékezet

NARRATIVES OF GENERATION IN THE POETRY OF RENÁTÓ FEHÉR, TIBOR JUHÁSZ AND MÁTÉ TINKÓ

The topic of generation plays a significant role in the poetics of the three poets who are closely related to the journal called Apokrif. They reflect upon their own generation and upon the literal and historical heritage of the older generations. The stories about family and which are derived from the collective memory of the society are not presented here as whole, standalone constructions, but only in fragments. They use the narrative perspective not in fictional prose, rather in poems. This phenomena is intertwined with their intentions to find their own place in literal tradition and being critical about the tradition. The study tries to examine how the poetry of István Kemény – one of the best poets from the generation who changed the system – effected the poetry of Renátó Fehér and in lesser extent of Máté Tinkó. Poetry of István Kemény is entitled with the problematics of generation, which inspired this new generation of poets to write their own poems with similar interest. With the comparative analysis of the relevant poems of the three poets, the study examines what are the specifities, the differences and the similarities among their peotic constructions.

Keywords: narratives of generation, family story, Apokrif, change of system, collective memory 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s