Feketemosó: A családom tagadja a diskurzust a sírig

Feketemosó logó

Az én családom is apolitikus. Nem azért, mert nem foglalkozunk vele, hanem mert jobb a békesség, minek bolygatni, a felek képtelenek megérteni egymás álláspontját. És mint minden szőnyegalásöprésnek, előbb-utóbb ennek is meg kell inni a levét. – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.

Nagy Éva
Nagy Éva

Imádom a nagyszüleimet. Rettenetesen szerencsés vagyok, hogy vannak, és láthatok olyan szeretetet, ami köztük van, ami 4 év udvarlás és 63 év házasság után is kamaszosan csillantja meg a szemüket, és ami annyira túlcsorduló, hogy mindenkire jut, aki mellett csak elsétálnak, még mindig egymás kezét fogva. Mégis kerültem a velük való találkozást áprilisban, nehogy megkérdezzem: ugye most már nem? Nem tudom, hogy hol van a bölcs konfliktuskerülés és a sunnyogás határa, de valami fontostól fosztódom így meg, és ők is. Felnőtt, érveket ütköztető diskurzustól, amiben nem csak az apró unokájuk lehetnék.

Azt szeretném, önző módon, hogy örökké éljenek. De eljátszottam a gondolattal, megkérem őket, hogy most már szavazzanak az én életemre, az ellen a rendszer ellen, ami nem jó nekem, mert nekem kell benne tovább élnem. Nagyon szívesen el is mondtam volna, hogy miért. Eljátszottam a gondolattal, aztán elszégyelltem magam, számomra nincsen modortalanabb és kétségbe ejtőbb, mint emlékeztetni valakit arra, hogy talán egyszer, ha csak addigra nem megy ki a divatból, meg fog halni. 

Zsigerből jövő, megingathatatlan hitükről mindig az a Babits jut eszembe, hogy katolikus vagyok, tehát egyetemes. Nem tudom elképzelni, hogy lett volna olyan, amit és akinek ne tudtak volna megbocsátani – akkor is, ha józan eszükkel nem akartak. 2015 augusztusa óta kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit gondolnak a kormány menekült-retorikájáról, de nem hozom szóba, nem csak mert igazán felesleges ezen veszekedni, hanem mert rettenetesen fájna, ha leesnének a szememben a pihe-puha piedesztálról. Nem akarok szembesülni azzal, hogy ha elhiszik, helyesnek tartják, egyetértenek. Nem szeretném, ha a meghitt szeretet két szobrától, sőt szoborpárjától kellene hallanom, hogy beszopják ezt a gyűlölködő figyelemelterelést.

Évek óta a haragom betelt poharával megyek hozzájuk. A taóval végképp túlcsordult, pedig nemhogy kis hal, ívásra váró kis ikra sem vagyok színházilag. Eddig, ha pár szót mondtam is a Mamáéknak, finomkodtam, jólneveltkedtem, de legutóbb úgy mentem oda, hogy lesben álltam, ki kérdezi meg, mi újság, játszom-e valami újat, próbálok-e valami újat, vártam, hogy lecsaphassak. És lecsaptam, az első adandó alkalommal, s miután kiderült, az előadóművészeti tao megszüntetéséről, nem olvastak az újságban, nem hallottak a híradóban, elmondtam szikáran, hogy elvették, kvázi visszamenőleg elvették, színházak vannak bajban, társulatok szűnhetnek meg, előadások kerülnek le a repertoárról, bemutatók maradnak el, és senki sem tudja mi lesz, a párt elvette, és nincs arra konkrétum, hogyan pótolják. Mama sóhajtott és nem nézett a szemembe, amíg beszéltem.

Érdekel, más hogyan csinálja, hogyan nem veszi el a családjától az utolsó pár évnyi őszinteséget a (kacérkodom azzal, hogy politikát kéne mondanom, de a politika nem jelenti okvetlenül a megosztó, pökhendi, ellenségképgyártó retorikát, így:) a kormány.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s