Feketemosó: Lehet, hogy nem akarok gyereket

Nem érkezik közvetlen környezetemből sem explicit nyomás. Nincs klasszikus sóhajtozás vasárnapi ebéd közben, mikor lesz majd dédunoka vagy unoka, nem kötöget a nagymamám kiskardigánokat, csak ennyi jött ki a maradék fonálból, anyám nem dug az orrom alá cikkeket a petesejtek korral romló minőségéről, a barátnőim sem szólnak, hogy most már szüljek menyasszonyt / vőlegényt a gyerekeiknek. – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.

összevissza csapongás

Nem tudom, lesz-e gyerekem. Nem mintha tudnék bármilyen akadályról, vagy ellehetetlenítő körülményről, csak nem tudom, akarok-e, úgy tűnik, nem arrafele megy az élet, és sem arra csinálom, nyilván döntés, hogy nem költözöm egy jó Waldorf ovi mellé, és döntés a meglepetés e költemény-születésnap körül odalenni valakiért, aki biztosan nem akar. Elég jó lenne pedig, ha egyáltalán nem kéne döntést hozni.

Szerencsére olyan alacsony a vérnyomásom, hogy a közepesen erős hányinger kivételével biológiai hatással nincs rám a hozzvilágramégegymagyart, akinek az unokájaismagyarlesz, nem a nevetséges demográfiai kampányról van szó, nem arról, hogy mennyi családbarát munkahelyet, szülészetet, óvodát lehetne teremteni, rendbe hozni a nemzeti demográfiakonzultációra költött forintokból. Nem gondolok arra, hogy ezeknek én nem szülök, a racionalitás olyan nyúlfarknyi hullámokat vet csak az agyamban, hogy nem az a magyarázatom (ha egyáltalán érdekel bárkit), hogy az állam csak addig nem hagy az út szélén, amíg meg nem szülöd azt a mégegymagyart ( vagy elnézve az egészségügy állapotát, amíg be nem indul a szülés, bár gondolom, a terhesgondozásról is tudna egy-két szintén hányingerkeltő dolgot mondani aki már részt vett benne); de szóval nem erről van szó, nem arról, hogy nem akarom szaporítani a hazafiasan nevelt nagycsoportosok garmadáját, nem arról, hogy én aztán nem fogok a gyerekem londoni tandíja miatt az utcára börtönbe menni. Ha nem a Yale-re megy, úgyis agyonverem. A saját vállamon és nyakamon billegő társadalmi nyomást nem érzem, en bloc undorít, hogy van ilyen a szülő- és nemzőképes generáció nyakán. 

Nem érkezik közvetlen környezetemből sem explicit nyomás. Nincs klasszikus sóhajtozás vasárnapi ebéd közben, mikor lesz majd dédunoka vagy unoka, nem kötöget a nagymamám kiskardigánokat, csak ennyi jött ki a maradék fonálból, anyám nem dug az orrom alá cikkeket a petesejtek korral romló minőségéről, a barátnőim sem szólnak, hogy most már szüljek menyasszonyt / vőlegényt a gyerekeiknek.

Ami viszont van, az viszont nagyon érdekel, hogy implicit elvárásnak tekinthető-e, vagy csak annyira természetes az, hogy valaki gyereket akár, hogy amint elkezdesz rá figyelni, kiböki a szemed – és ez, az addig hegyezzük figyelmünk lángsugarát valamire, míg majd okádunk a felháborodástól, megveszekedett genderikvalitis liberálisnak mindig, minden körülmények között maga a mennyország. Majd amikor neked is lesz gyereked. Amikor majd te szülsz. A te gyereked is majd biztos. Az unokáimmal majd. Sőt. Ha lesz gyerekem, nincs az isten, hogy az én gyerekem is. Ha az én gyerekem lenne, én biztos. Mondatok, naponta pár.

Nagyon érdekel, mi lenne, ha egyszer, vagy általában lennék olyan bátor, hogy beleálljak abba, fogalmam sincs, akarok-e gyereket. Ha egyszer azt mondanám egy ilyenre, hogy nekem nem biztos, hogy lesz.

Miért nem?

Nem vagyok abban biztos, hogy akarok.

Miért nem? (Indokok rövid felsorolása részemről, úgy mint nem gondolom, hogy képes vagyok egy ilyen felelősségvállalásra, amíg csak élek, nagyon könnyű elszúrni, hogy majd aztán jól ne legyen boldog, félek, hogy túlságosan hasonlít rám, ijesztő, mi történne a testemmel, nem érzem azt, hogy hiányzik, a bolygó menthetetlen és túlnépesedett, nagyon szeretek aludni, folyton ott lenne, folyton rajtam lenne, és nem tudom elképzelni, hogy ez egy hormonális bigbangtől jólesik, és örömmel vetem alá minden akaratomat és minden igényemet egy másik embernek.)  Még meggondolhatod magad.

Könnyen lehet, hogy ez csak az emberiség és a környezetem érzelmi intelligenciájába vetett hitemet minősíti, de esélytelennek érzem elmagyarázni, hogy pár óráig vagy pár napig vigyázni egy gyerekre,életben tartani, türelmesnek és következetesnek lenni vele, az teljesen más idegállapot, mint nullától huszonnégyig éveken át. Azért mert az egyiket jól csinálom, nem biztos, hogy a másikat is. És itt el lehet valami kutya elásva, ha nem foglalkoznék néha gyerekekkel, talán senki számára nem lenne adekvát a kérdés, hogy és mikor lesz. Eleve nem tudom, mi az illedelmes polgári megfelelője annak, hogy neked meg mi közöd hozzá.

Szóval valahogyan biztos bele lehet állni, hogy talán nem akarom én ezt, és higgyék már el, hogy ez nem tragédia, nem rossz, nem jó, ez van. Lehet, hogy most van ez. De tényleg, fogalmam sincs, és nem tudom, hogy erről tényleg nem lehet-e beszélni, vagy csak én vagyok gyáva nyúl.