Feketemosó: Matekszakkör

Az elmúlt évben sorra tűntek el életemből vagy én az övékből, azok, akik az aktuális normalitásnak megfelelően képviselik a korszellemet. Akiknek a szemében az empátia gyengeséget, az őszinteség veszélyforrást, a kölcsönös érzelmi függés szánalom és undor kiváltó okát jelenti. Maradtak hát körülöttem mindazok, akik, azt hiszem, afféle szánnivaló lúzernek tűnhetnek. Pancsernek, gyengének. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif blogját.

„Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,

 a balekok kórusáé…”
(Orbán Ottó)

*

 „Mi a faszt érzel? Buzi-e vagy?”
(Sickratman)

Feketemosóimat, nem reprezentatív benyomásaim alapján, úgy hiszem, a kutya nem olvassa. Ez egyéb körülmények közt talán rosszul esne – nem bánom. Sőt. Nem elegáns dolog ilyen műhelytitkokat megosztani, de szerkesztői kollegialitásból szálltam be erre a félévre az utolsó pillanatban, miközben közlésvágyam finoman szólva minimális. Nincs mit mondanom magamról, megkukulva figyelem a világ dolgait (2040-re bekövetkező globális katasztrófától pár napja tiltott köztéri létezésen át), magamról nem igazán tudok mit mondani. Maradnak hát, akiket magam körül látok, zaftos, konkrét részletektől, felismerhető vonásoktól megfosztott, helyenként átfikcionalizált, mégsem hamisított pszichés esettanulmányok, így éltünk, így élünk ezekben a napokban, ennyi. Magam sem feltétlenül olvasnék ilyesmit, más még annyira se, ezért senki sem kárhoztatható. De nincs mit tenni, nehézkes döngéssel, mint a Jurassic Parkban a végítélet dinoszaurusza, közeleg a leadás, valamit mondanom kell, ha másról nem, hát tanúvédelmi programba menekített, megőrizni vágyott identitású közvetlenebb-tágabb környezetemről, s persze, belőlük visszacsillanva, fonák módon magamról is. Ha tetszik, ha nem. Hát, essünk túl rajta.

A történet (nem lesz történet) szereplői (ürügyei) emberek. Első körben nehéz ennél többet mondani róluk. Többé-kevésbé korombeliek, még egy generációnak számítunk. Panorámaszerűen nézek körbe őket figyelve, nem felülről, mint istenkomplexusos, mindent tudni vélő narrátor, s nem is szenvtelenül, mint unott tévékapcsolgató. Ismerősök vagyunk, barátok, hát rálátok valamennyire az életükre, harmincon innen vagy épp túl. Jó emberek, jóra törekvő, jó szándékú emberek. Ebből logikusan következik, hogy nem árt aggódnom értük. Ki mitől, mióta és mennyire, de valamelyest, azt hiszem, boldogtalannak tűnnek. Életük nemcsak nem az, ami pár éve szerették volna, hogy legyen, de mintha egyre távolabb is sodródna mindattól. Barátságaink, ennek fényében, át is értelmeződnek, hogy is mondjam, megváltozik ezeknek az emberi kapcsolatoknak a szerepe és jelentése.

Egyik legkedvesebb barátommal egy év elteltével békültünk ki, helyrehozhatatlannak tűnő szakadást stoppoltunk meg életünkben – írd és mondd, egy, legfeljebb két perc alatt. Félreértés ne essék, konfliktusunk visszamenőleg is súlyosnak tűnik, a kettőnk élete meghatározta, közös kontextusban élet és halál kérdése, s van is benne minden szappanoperaszerű, félreértések, cserbenhagyás, meg nem értés. Szakmaiság is, tehát minden, aminek köszönhetően igazán zamatos, belterjes pletyka lehetne, ha itt a szennyes kiteregetése volna a cél – nem az. Mindezek fényében, itt most csak a valahára megtörtént, voltaképp komikus gyorsasággal lejátszódó békülésünk miértje a fontos, annak szinte szavak nélküli, kétoldali felismerése, hogy bizonyos korban és élethelyzetekben mást jelent a barátság is, többet, lényegesebbet, mint boldog békeidőben. Szükséget, kiszolgáltatottságot, megértésre és empátiára irányuló igényt és azok felvállalását. Ez utóbbiak összessége, nem reprezentatív benyomásaim szerint, pontosan az, amitől tágabb értelemben vett generációm tagjai bármiféle érzelmi relációban a legjobban rettegnek, amit a legmélyebbre igyekeznek rejteni, tagadni, s már esetleges felmerülése is kiből passzívabb, kiből agresszívabb agressziót vált ki.

Ez vált szűkebb-tágabb értelemben vett ismeretségi köröm meghatározó szűrőelvévé, az ehhez való viszonyulás. Az elmúlt évben sorra tűntek el életemből vagy én az övékből, azok, akik az aktuális normalitásnak megfelelően képviselik a korszellemet. Akiknek a szemében az empátia gyengeséget, az őszinteség veszélyforrást, a kölcsönös érzelmi függés szánalom és undor kiváltó okát jelenti. Maradtak hát körülöttem mindazok, akik, azt hiszem, afféle szánnivaló lúzernek tűnhetnek. Pancsernek, gyengének. Ismerjük, ugye, az archetípust, a kedves balekot, aki elé nyugodtan be lehet tolakodni a sorban, akit először használnak ki és hagynak cserben azok, akik jóindulattal találkozva csak lehetőséget szimatolnak, ők azok akiknek amerikai tinivígjátékokban a fejükre kennék az uzsonnáját. Baráti köröm, szeretteim köre mintha egyetlen nagy, szimbolikus matekszakkör lenne, lúzerasztal az ebédlőben.

Ahogy ígértem, nincs nagyon történet. Legfeljebb szemlélődés. Nézem őket, ezeket az embereket, leginkább valami testvériszerű féltéssel, ugyanazzal, amivel ők meg visszanéznek rám, nem kell túlragoznunk a dolgokat, hallgatásunk beszédes, jogos aggodalommal teli. Per pillanat épp két nagyon fontos barátom tartózkodik életvitelszerű tartózkodásra már amúgy sem, jogilag sem különösebben alkalmas országunk határain kívül. Mintha csak egymás pszichés ellentétei lennének. Egyikük afféle szociális aszkéta, aki már maga se tudná (nem is tudja) megmondani, mi volt előbb, a személyiségére épített több tucat biztonsági védővonal, vagy mindig is ilyen volt, visszahúzódó és bizalmatlan, s már-már élvezni is kezdte-e maga választotta érzelmi ingerszegénységét. Ez van, ennyi van, így él, pár havonta, mikor mód van rá, beszélgetünk – a fájdalmasabb alkalmakkor nem is csak felszínes dolgokról. Újabban kezdtem csak megérteni, miért ritkábbak ezek, az igazi és tartalmasabb baráti beszélgetések, úgy nehezebben telnek a közbeeső hónapok. Szemlesütő, önironikus röhögések kíséretében ismerjük be, hogy hiányzunk egymásnak, s fejünkben akár fel is csendülhetne az évről évre kevésbé viccesen ható sickratmani refrén, ami hovatovább bármihez hozzáilleszthető. Szereted a barátaid, buzi-e vagy. Másikuk, mint említettem is, a skála másik végén éli életét, őszinte, elismerő csodálatomtól kísérve, mindenfajta érzelmi biztosítókötelek nélkül légtornászkodtatva, nincs jobb szó, hát ezt használom (buzi-e vagy stb.), tündéri természetét. Nyíltságát, jóindulatát, megértő és segítőkész mivoltát. Nem viccelek, mikor életünkre rácsodálkozva újra meg újra szinte meglepve konstatálom, hogy még egyáltalán él. Élhet.

A kettejük közti pszichés skálán valahol középen lehetek én, vagy talán, ahogy múlik bennem a közlésvággyal együtt, úgy általában a bizalom is (a kettő talán össze is függ, buzi-e vagyok), inkább már talán sehol. Mindenesetre csak ennyit akartam mondani. Lényegében dicsekedni a barátaimmal, szeretteimmel, azzal a pár emberrel, akiké minden maradék bizalmam, mozgósítható szeretetem, jóindulatom, értük való izgulásom. Nincs sok más dicsekednivalóm az életben, de több talán nem is kell. Mi vagyunk a lúzerasztal az ebédlőben, a matekszakkör. Büszkén és vállaltan vakmerő és bátor lúzerek. Vagy hogy is mondtam még az elején? Nehéz ennél többet mondani róluk – mert ez a lényeg. Emberek.