Feketemosó: Anita elhagyja a várost

feketemoso_2018

Vannak ügyek, amik olyanok, mint az ital. És van úgy, hogy az ember nem tudja lerakni az ügyet. Az én utolsó, rohadt szemét esetem is pontosan ilyen volt: amikor megkeresett az a rákos pornószínésznő, hogy találjam meg neki az emberét. – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:

  1. A patkányfogó
  2. Anita

    Szalay Álmos
    Szalay Álmos

1.

A nyomozó feljegyzései

Vannak ügyek, amik olyanok, mint az ital. És van úgy, hogy az ember nem tudja lerakni az ügyet. Az én utolsó, rohadt szemét esetem is pontosan ilyen volt: amikor megkeresett az a rákos pornószínésznő, hogy találjam meg neki az emberét. Az embere meg nekivezette a gépet a Sziklás-hegységnek. Egészen odáig elvezette azt a rohadt gépet. Merthogy a nő oda akart elmenni vele, csakhát ugye a rák. Puff neki. Én meg ott álltam egy befejezetlen (újra ez a szó) üggyel. Tizenhárom évvel ezelőtt történt. Az ügy szereplői elhaláloztak, de az aktát nem tudtam lezárni, pedig istenemre, jobban tettem volna. Félkészen, abbahagyva, megszüntetve, csak lezárni végre. Újabb és újabb emberek bukkantak fel, és végül majdnem mindegyikről kiderült, hogy fent ültek azon a gépen. Azt hittem, már megőrültem, hogy ilyen egyáltalán létezik, hogy ez megtörténhet a valóságban is, hogy igazán ott van mindenki, az egész rohadt kompánia. Kivéve két embert, őket viszont azóta sem találom.

Rohadt egy nap volt. 

Olyan kemény tél, hogy Budapesten, a saját lakásomban is befagyott volna a seggem, nem hogy ezen a korai hajnali órán, a Sziklás-hegységben. Sok kegyetlenséget láttam, amit emberi testekkel elkövettek, és nem hittem, hogy mutat még nekem újat ez a műfaj. De az, amivel ott, azon a számomra névtelen dimbes-dombos területen szembesültem, messze túlszárnyalt mindent, amit addig láttam, beleértve a rémálmaimat is.

A fákon, a fák alatt, a bokrokon a szélrózsa minden irányába kicsavart testek, de inkább csak a darabjai lógtak, mintha műanyag szemeteszsákok darabkáit fújta volna szét a szél. Ezekbe piros zászlócskákat tűztek a vizsgálatisok. Ahogy az orrom előtt heverő ujjakba, térdekbe, hajcsomókba, és más meghatározhatatlan eredetű, elfeketedett emberi szövetdarabkákba szintén. A ruhák, cipők, mobilok és más, szétszóródott tárgyak, amik az utasokhoz tartoztak, zöld zászlócskákat kaptak. A repülőgépekhez tartozó darabkák kéket. És voltak a fehér zászlók. Azoknak a holmiknak fenntartva, amik meghatározhatatlan eredetűek voltak. A völgyben (amiről később kiderült, hogy nem volt még ott múlt éjszaka, csak hát a gép egyenesen, orral csapódott a földbe) tonnányi véres húsmassza keveredett a pilótafülke ablakainak megolvadt darabkáival. Rettenetes látvány volt. Ami viszont felkavarta a gyomromat, és még ma is rám jön tőle a hányinger, ha csak rágondolok, az odaégett sült hús szaga, ami talán száz kilométert is utazhatott a levegőben, míg végre szétoszlott.

Ahogy álltam ott, ostobán, jegyzettömbbel a kezemben, rajta egyetlen szó (lezuhantak, vagy valami ilyesmi), felfigyeltem valakire a tűzoltók, mentősök és katasztrófa-szakértők és sárga kabátos légibalesetesek tömegén át. Egy nagyon vékony kis nőre, aki lenge fekete ruhát viselt, mintha éppen csak kisétált volna a lakásából egy bögre kakaóval a kezében, és hopp, az ott nem egy repülő?… Egy tűzoltóautó meg egy mentő között ült a földön, leterített pokrócon, és reszketett. Ő is kiszúrt engem. Odamentem hozzá, és angolul kérdeztem, hogy mit keres itt, szemtanúja volt-e mindennek? Szinte hátrahőköltem, mikor megszólalt – magyarul; mondott valamit, hogy tud angolul, de most nincs abban az állapotban, és hogy ő magyar, satöbbi, satöbbi… Mondom neki, nyugi, én is az vagyok, kicsi a világ, és gondoltam magamban, hogy tényleg, milyen kicsi. Csak mondta és mondta és mondta, mint aki már évek óta nem beszélte meg senkivel ügyes-bajos dolgait. De nem értettem egy szavát sem. Hogy a fürdőszobájában kezdődött az egész, és hogy minden az ő hibája, és nem bánt jól a madarakkal, és ezért, szóval őmiatta zuhant le a gép. Hogy érti ezt?

 – Én indítottam el az események láncolatát, az egész körtáncot! Mert rosszul bántam azokkal a madarakkal, istenem…

Nyilvánvalóan semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Akárhogy is keveredett ide a világ végére, belerokkant abba, amit látott.

– Hol lakik?

– A Madarász Viktor utcában.

– Itt lakik valakinél?

– Nem, nem lakom itt, én a Madarász Viktor utca 24-ben lakom, és minden ott kezdődött, a fürdőszobámban! A második emeleten.

Ezt a baromságot, gondoltam. A második emeleten. Világos. Csak éppen leugrott ketchupért, közben meg, ha már ott járt, bekukkantott a több ezer kilométerre fekvő Sziklás-hegység helikopterrel megközelíthető lankáira. Pont oda, ahol pont akkor egy utasszállító lezuhant. Kezelhettem volna az esetét úgy, mintha egy utas lett volna. Elvégre magyarok is utaztak a gépen… De a gép maximális sebességgel orra csapódott a földbe. Lehetetlen, hogy bárki is túlélte volna. Rejtély volt, hogy került ide ez a nő.

– Hogy került ide?

– A fürdőszobámból hoztak ide… – és megint jött a fürdőszobás sztorival.

Megkérdeztem az egyik környékén sertepertélő tűzoltóst, hogy került ide ez a nő. Azt mondta, nem messze a robbanás helyszínétől feküdt az oldalán magzatpózban, és nyögött.

– Hogy mit csinált?!

– Nyögött. Úgyhogy idehoztuk a mentősökhöz. Ellátták valamennyire.

– Értem.

Néztem messziről ezt a hazámlányát, és miközben biztos voltam benne, hogy vagy összeomlott a trauma hatására, vagy komplett őrült, köze van a történethez, ami idevezetett engem is. Őt is idevezette valami vagy valaki. De ki? Visszamentem hozzá, mert nem akartam elveszteni az egyetlen embert, aki legalább azt hiszi, hogy köze van az ügyemhez, és talán tényleg köze van hozzá.

– Van itt bárki, aki hazakísérné? – Tudtam, hogy nincs.

Ingatta a fejét, mintha azt mondaná, hogy igen, ez már csak egy ilyen világ, ilyen világ…

– Maradjon itt, amíg szétnézek. Utána együtt visszamegyünk Budapestre.

Fél órával később visszajöttem hozzá, de már csak a hűlt helyét találtam. Megszökött. 

2.

Anita elhagyja a várost

Anita zavartan kóválygott a következő napokban. Ami az elmúlt hónapokat illeti, igazán nem lehet meglepődni a kóválygáson. Sok minden történt vele. Kezdve a madarakkal, amik lassan ellepték a lakását, majd a dzsungellel, ami benőtt mindent, és végül ez a szörnyű baleset, amit látnia kellett. Rengeteg emberrel találkozott, rengetegen akartak vele beszélni odaátról. Némelyikük rendkívül ijesztően nézett ki. Voltak újságírók, fehér köpenyes emberek, rendőrök és voltak rémisztő állapotban tengődő szerencsétlenül megégett, szétroncsolt arcú emberek is. Tehetetlenül mászkáltak a Madarász Viktor utcában, Anita lakása körül. Csak álltak ott az erkélye és a hálószobája ablakai alatt, és fürkészték őt. Néha hosszú percekig farkasszemet nézett velük – de mindig ők győztek. Ha percek múlva visszanézett rájuk, még mindig ott álltak, és bámulták őt. Volt egy nő, egyetlenegy, aki feljutott a lakásába is. A fürdőszobában állt a tükörrel szemben, és a haját fésülte, amiből csimbókokban lógott a vér és még valami. Anita majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátta. A nő szájából nyöszörgő hang szivárgott, miközben halkan mesélte az életét. Később odaült Anita ágyára, és egész éjjel némán bámult ki az ablakon.

– Köszönöm, hogy meghallgatott – mondta napfelkelte előtt szelíden, és kisétált az ajtón, mikor kelt fel a nap.

Az utca, ahol Anita élt, sötét, régi velencei utcákká és árkádos sikátorokká változott. Kezdetben nem merte megnézni, mi folyik odakint, de egy nap lement tejért és kenyéréért (a kávézásról még nem volt hajlandó lemondani), de a kisbolt, amit úgy szeretett, eltűnt, és eltűnt a jól ismert utca, a megállók, eltűnt Budapest is. Nehéz volt tudomásul venni, de aligha volt más választása. Fogalma sem volt, honnan szerezhetne élelmet. Másnap elmerészkedett az utca végéig, közben forgott a gyomra az idegességtől, hogy mi lesz, ha eltűnik a háza is, ami még őrizte eredeti formáját ebben a régies világban, aztán már hazamenni se lesz hova. Az utca végén újabb nagy terek nyíltak – de vajon hol kapni itt egy pár kiflit meg felvágottat? Odafordult egy kellemes külsejű férfihoz, lehetett talán ötvenéves: rizsporos parókáján széles karimájú kalap egyensúlyozott. Anita nem tudott olaszul, ezért szinte megszédült a döbbenettől, mikor kicsúszott a száján:

– Dov’è il mercato, signore?1

És az úr válaszolt is készségesen:

– Cara signora, alla fine della piazza, lá, riesci a vederlo?2

– Molto carino! Grazie!3

Kezdett beletörődni, hogy ez már nem lesz sokkal-sokkal jobb. Tehát megöli magát. Gondolta igazán érzelmek nélkül, mintegy vállvonogatva, kicsit lustán és teljesen nyugodtan. Az erkélyén ült akkor, lelátva a tizennyolcadik századi Velence kicsit büdös, de lényegében színes forgatagára, kicsit ingatta is a fejét közben, milyen képtelen őrültség, ami történik vele, hiszen a Madarász Viktor utcában lakik, nem messze a Duna Plázától, és ilyen butaságokat lát. Egy karneváli maszkokkal kereskedő árus pavilonját bámulta, mikor egészen véletlenül eszébe jutott egy régi-régi szerelme, Karásznai András. Akkor még ő is teljesen normális volt, nem tudott téren és időn át utazni, nem repültek be hozzá egzotikus madarak, és nem látta az erkélyéről a III. Károly Emánuel király uralkodása alatti, már nem rokokó, de még nem is klasszicista Velence utcáit. Akkoriban az erkélyükön Andrással szeretkezett a sötét éjszakában, és külön izgalmas volt, hogy megláthatják őket. Lassan és kimérten szeretkeztek, néha olyan lassan, hogy percekre elnyomta őket az álom, csak a ringás maradt, mintha egyetlen ingává változtak volna. Miért is lett vége? A mérnök-informatikus alighanem gyereket akart, családot, ő pedig nem érezte még készen magát ekkora vállalkozásra. Hogy ő – te jó ég! – anya legyen. Hiszen a teste, ez a törékeny kehely sem most, sem máskor nem fog készen állni a természet ily brutális beavatkozására. Talán emiatt. De az is lehet, hogy elunták egymást. Ki tudja. Öt éve volt, vagy még régebben. A sajgó, gyulladásos emlék tompult, elheveredett feje belsejének rétjein, és Andrásból kellemes, tavaszi emlék lett.

Jó volt erre visszagondolni most, a pokol mélyén. Az egész andrásos éveket (két év, nem több), csak azért kapta, hogy legyen mire gondolnia ezekben a végső napokban? Hogy talán még egy nagyon kicsit húzzák ki őt a végzett karmaiból, amibe már amúgy is önként menne, futna, csak legyen vége, legyen végre vége.

A valóságot akarja. Ott ül az erkélyén, régi ruhákba öltözött embereket bámul, akik bevásárolnak, olaszul kiabálnak, énekelnek, várakoznak, találkoznak, és ő a valóságot akarja. A Madarász utcát, a távolban a Duna Pláza világító fényeivel, a moziból késő este hazaszivárgó emberekkel, akik metrópótlóra és éjszakai buszokra várakoznak. Olyasmikre, amik ebben a régi világban nem is léteznek. Vagy legalábbis egyre kevésbé. Itt ott még felbukkanni látta egy-egy metróépítékezés romjait.

Mi lehet most Andrással? Fél éve, amikor még egész jól volt, ránézett a Facebook-oldalára és valami Enikő nevű nővel volt együtt. Illettek egymáshoz. Az is olyan szabályos, kosztümös nő volt, rendben tartott hajjal, sminkkel, mint ő egykor, de az alakja már kezdte elveszteni a gravitációval vívott csatát. Nem tudta, csak érezte, hogy András boldog az új életében. Nincs benne sok izgalom, nincs szeretkezés az erkélyen, nincsenek drámák, nincsenek meggondolatlan éjszakai vonatozások, de bizonytalanság sincs. Én szép, unalmas hercegem, gondolta Anita, és becsomagolta óvatosan az Andrást ábrázoló kis porcelán nippet, s eltette egy fiók mélyére. 

Kopogás.

Anita hátrafordult, és lakása ajtaját nézte.

– Ki az?

Válasz helyett újabb kopogás. Megint egy hulla biztosan – egy jól nevelt hulla.

 – Nem fogadok vendégeket – motyogta maga elé, és kibámult az erkélyén. Vörös, göndör loboncú velencei lány fogadott csókkal egy parókás velencei férfit. Mindkettőjük cipőjére selyem masnit kötöttek. A lány kezében friss virág, amit a férfi hozott neki. Vajon meghallanák, ha kiabálna nekik? Hogy segítség? Vagy elégetnék, mert boszorkánynak hinnék? Nem, ez már nem az a kor, amikor ilyesmik történnek. De bizonyára ferde szemmel néznének rá. És vajon hova mennek a virágos találkozó után? Moziba nem mehetnek. Talán sétálnak valamelyik parkban? Vagy rögtön szeretkezni kezdenek a férfi lakásán?

Ilyeneken morfondírozott, és lassan elnyomta az álom, és álmában a kopogás esővé változott.

1 Merre van a piac, uram?

2 Kedves asszonyom, a tér végén, ott, látja?

3 Nagyon kedves! Köszönöm!

3 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s