Már a nulladik napon, amikor hidegben, szemerkélő esőben a legkorábban kelő fesztiválozókkal tömött busszal megérkeztem Bánkra, világossá vált, hogy nem egy magyar fesztiválon vagyok. Érzékeltetendő: a jegyekért való sorban állás alatt természetesen minden társaság zenét hallgatott hordozható hangszórókon, csak nem Lil Pumpot, hanem például Mink Mussel Creeket. Miután a némi várakozás és idegenekkel zenéről beszélgetés után magamhoz vettem a jegyem és a repapír műsorfüzetet, volt alkalmam bejárni, felfedezni Bánkot, a faluban és környékén szétszórt helyszíneket, majd sikeresen lesátraztam az Auróra színpad mögött húsz méterre. Szerencsére nem bántam meg.
Nyoma sem volt ugyanis a megszokott ún. fesztiválkultúrának: a hangosítás sehol nem volt torzításig húzva, mindenütt az adott tér betöltésére volt optimalizálva. Ez persze nem volna nagy ügy, ha nem most találkoztam volna a jelenséggel fesztiválon először. És az általánosan emelkedett hangulat ellenére sem esett át senki a sátramon éjszakánként, és ugyan fél négyig tartottak a koncertek a mellettem lévő színpadon, még aludni is tudtam. Mert hát korrekt hangosítás.
A koncerthelyszínek szétszórtságának köszönhetően a fesztiválok megszokott tömegnyomora a legritkábban volt tapasztalható: napközben mintha alig szállingózott volna néhány ember, a koncerteken viszont mindig tisztes közönség verődött össze, hozzájárulva az élményhez, de nem zavarva a nap nagyobbik részét. Az éjjel felgyűlő szemét pedig reggelre felszívódott. A szervezés egészéről elmondható, hogy úgy volt meglehetősen profi, hogy nem tette sterillé a fesztivál légkörét: korosztálytól függetlenül ideális körülményeket teremtett minden látogató számára.
A zenei lineup aligha volt kifogásolható: az olyan jól bejáratott alternatív zenekaroktól, mint a hiperkarma vagy a Szabó Benedek és a Galaxisok, a legújabb trap niche előadókig, mint gyuris vagy az AVANT GANG, mindenki fellelhető volt, aki ma Magyarországon érdekes zenét csinál. Személyesen a legmaradandóbb koncertélményem talán az EPMK x Kapitány Máté buli volt, ahol remekül egészítette ki egymást Kapitány Máté lazasága, már-már rnb-s dallamossága és PMK Csani őrülete és raptechnikája. Annak ellenére hoztak egészen egyedülálló energiát a Mocsárba, hogy az a nevéhez hűen, nagyjából lábszárközépig süllyesztett magába közönséget és előadót egyaránt. A viszonylag kicsi színpadok, szűkebb helyszínek minden esetben közvetlenebb kapcsolatot eredményeztek előadó és közönség között, inkább klubkoncertélmények voltak, mintsem fesztiválhaknik. Különösen jót tett ez a Black Bartók sötét blueszenéjének, de minden koncertet személyes élménnyé tett. A legnagyobb meglepetés talán Krúbi jobb keze, DJ Meghajtó váratlan trombitaszólója volt, ami még a SCHMUCK elmaradásáért is kárpótolt. A víztükörnek háttal és a szabadtéri színház nézőterével szemközt felállított Tószínpad előtti zenehallgatás a sajátos akusztikai körülmények miatt eredendően érdekes élménynek ígérkezett, az általam addig nem hallott Ricsárdgír zenekar színpadi jelenléte viszont egészen egyedülállóvá tette: a trash és a gimis garázsbandák legszebb hagyományaiból építkező zene- és szövegvilág, a közönséggel való kontaktus éppúgy sugárzott humort és komolytalanságot, mint kendőzetlen érzelmeket. Nehéz lett volna nem a hatása alá kerülni. Mindemellett több színpadra ki sem tértem, számtalan további lehetőség nyílt még elveszni, a legkülönlegesebb és legbizarrabb talán a Méh névre keresztelt (és aszerint dizájnolt) techno-bugyor volt. Habár a fesztivál területéhez képest elég sok színpad volt, ezeket úgy állították fel, hogy a párhuzamosan futó koncertek nem zavarták egymást: hiába volt a Méh és a Mocsár egymástól harminc méterre, két teljesen különböző, saját atmoszférát tudtak teremteni.
Sokat elárul a Bánkitó közönségéről, hogy a civil programokon sem csak azok szervezői lézengtek, valós érdeklődés látszott a civil szféra ügyei iránt. Itt a Tarisznya Táborok Alapítvány eseményét kell kiemelnem, amely képes volt kora délelőtt a másnapos belpesti fesztiválozókat elgondolkodtatni a saját szociális státusuk jelentőségén, annak a társadalom más rétegeihez való viszonyán, egy ideálisan funkcionáló település, közösség működésén – mindezt könnyeden, humorral.
A Bánkitó Fesztivál saját oldalán is kiemeli, hogy amennyire könnyűzenei fesztivál, annyira szeretne kortárs színházi szemle is lenni. Ez meg is valósult: Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György Magyar akác című politikai kvázistandupjától a K2 Antigonéjáig terjedő skálán válogathatott a színházi érdeklődésű fesztiváljáró. Noha csak a Magyar akácot volt alkalmam látni, örömmel hallottam, hogy az esti színházjegyek döntő többsége rendszerint még délelőtt elfogy, a legtöbb előadás teltházas tehát – a párhuzamosan futó, szintén kiváló könnyűzenei program ellenére. A színházi sátor tere eleve nagyon közvetlen élmény létrehozására volt berendezve: sötétített és hangszigetelt volt, ugyanakkor a hagyományos színházzal ellentétben nem volt szigorúan elválasztva nézőtér és színtér. A párnákon ücsörgő nézők már e térbeli proximitás miatt sem maradhattak kívül a színészek auráján. Összevetve talán ez a közvetlenség, családiasság, elkerülhetetlen bevontság volt a legmeghatározóbb élményem a Bánkitón – a színházban és azon kívül egyaránt
És ha mindezek mellett mégis unatkozott volna az egyszeri fesztiválozó, ott volt maga a tó (hegyek közti, mély tavacska ellenére meglepően meleg vizével, tízméterenként felállított, egy-egy társaság számára könnyen kisajátítható stégjeivel), és egyáltalán: a fesztivál földrajzi elhelyezkedése. Túlzás nélkül állítható, hogy minden tekintetben Magyarország egyik legszebb helye: ha átemelnénk mondjuk a francia Alpokba, aligha lógna ki. Külön élmény volt, hogy a helyiekkel beszélgetve is az világlott ki, hogy szívesen látják a rendezvényt Bánkon. Összességében tehát a Bánkitó Fesztivál lehetőség, hogy Nógrád megyében Európában érezd magad, mert tartalmazza mindazt, amit egy fesztiválban szeretsz, és minimalizálja mindazt, amit nem.
Kondor Tamás
