Ugyanaz, még mindig – tudósítás a 11. Ördögkatlan Fesztiválról

Idén is megrendezték az Ördögkatlan Fesztivált, amelyről most már biztosan állítom: a kedvenc hazai fesztiválom, és valószínűleg ez nem is nagyon fog változni. Nem fog, mert az ember pontosan tudja, mire számíthat. A Katlan egyik alapköve az állandóság, amely egész egyszerűen az autentikusságból fakad: ez nem egy nagy zenei fesztivál pontosan kiszámított arculattal és programmal a közönség igényeinek megfelelően, hanem Bérczes László és Kiss Móni szerelemgyermeke. Ennek megfelelően a helyszínek, a programok, az árak, a résztvevő emberek, az egész hangulat mind egyetlen nagy vízió részei.

ordogkatlan.hu – Képek a Sztalker Csoporttól
ordogkatlan.hu – Képek a Sztalker Csoporttól

 

A fesztivál mintája alapvetően a Művészetek Völgye, annak személyesebb és puritánabb változata a cél, sokszor hallani idősebbektől, hogy olyan a Katlan, mint amilyen a Völgy volt eleinte. Ez a modell pedig már önmagában megkülönbözteti a hazai nagy zenei fesztiváloktól, még ha teljesen egyedivé nem is teszi. Épp ezért, mint a Völgy, a Katlan sem szokott zenei fesztiválként hivatkozni magára, sokkal inkább összművészetiként definiálja magát. Habár ez a meghatározás teljesen igaz a sokszínű programoknak köszönhetően, de azért az emberek jó része, főleg a fiatalok, leginkább a koncertek miatt jön le, és maga a fesztivál is úgy van kiépítve, hogy egyfajta hibrid legyen az összművészeti találkozó benyomást és a zenei jelleget is megtartva.

A fesztivál alapterületét négy falu adja, ezek között vannak elszórva különböző udvarokban, pincészetekben, focipályákon, vagy éppen egy strandon a helyszínekek. Talán a hibrid jelleg épp a fesztivál tereinek működésében figyelhető meg a legjobban. A nagyharsányi vagy kisharsányi focipálya-színpad egy tipikus zenei fesztivál képét nyújtja: nagyszínpad fényekkel, előtte füves tér, oldalt lehúzósabb étel-ital bódék és padok, tömeg és szemét, illetve Nagyharsányban még kopasz beengedő arcokkal is lehet találkozni, ha valaki esetleg hiányolná őket. Ez a tér a tipikus nagykoncertélménynek van kitalálva, és úgy is működik, amivel egyébként nincs semmi baj, a szervezők is pontosan tudják ezt, itt nem véletlen, hogy csak este vannak koncertek.

A helyszínek másik véglete a Vylyan terasz és a beremendi strand. A Vylyan terasz egy szőlős domb tetején álló, nagy, előkelőnek megálmodott borászat. Borászatokat ezrével találni a fesztiválon és környékén, hisz a Villányi-borvidéken járunk, és meglepően olcsó borok is nagyon finomak tudnak lenni. A Vylyan terasz mindezektől abban különbözik, hogy egy nagy borászat erősen kiépített területe, amit a fesztivál érezhetően megtesz a „magas kultúra” helyszínének. Itt vannak az irodalmi és szociológiai beszélgetések, a „komolyabb” koncertek, jazz triók, de még a slam poetrynak is a borászat adott teret. Sajnos a magas kultúrának ára van. Mármint szó szerint: a Vylyan teraszon egy pohár fröccs annyi, mint Nagyharsányon egy liter, és a kaják is a lehúzós street food vonalon mozognak: szép, de drága és kevés. E helyszínen az átlagéletkor is érezhetően magasabb, valamint este itt már nincsenek események, a Vylyan terasz célja a napközbeni időtöltés finom borokkal, szép helyszínen, elegánsabbnak nevezhető programokkal. A beremendi strand szintén a napközben időtöltésre van, de ahogy a neve is mutatja, itt strandolni lehet. Igazából ez nem egy direkt fesztiválhelyszín, pontosabban nem a fesztivál miatt létezik, hanem egész évben nyitva van, csupán ha már itt van, az Ördögkatlan kihasználja helyszínként, ami a nagy melegre való tekintettel egyáltalán nem rossz ötlet. Van röpi, lábtengó, forró lángos („le van szarva Kádár János”), hideg sör. Sajnos idén már nem volt féláras karszalaggal, de legalább több fellépő lett szervezve a helyszínre, különösen a Kale Lulugyi nevű cigányzenekar passzolt a medenceszéli miliőhöz.  A maradék állandó helyszínek nagy része a felvázolt két szélső pont között mozog: alapvetően bulizós koncertekre is kialakított, de az egész napos nyugodt időtöltésnek és változatos programoknak is jók. Ezek közül talán az Árokpart bárt érdemes kiemelni. Ez egy fesztiválos bódésorból és egy kis színpadból áll, és ami különlegessé teszi, hogy a nagyharsányi színpadtól oda és visszafelé menet tökéletesen útba esik, és a kisebb, ismeretlenebb zenekaroknak biztosít fellépési lehetőséget, azoknak, akik nem férnek fel a nagyszínpadra, de határozottan egy könnyűzenei előadással érkeztek.

A Katlan legjellemzőbb vonása az állandóság, ez a helyszínleosztás sem idén alakult ki, jó ideje így van már. Egyetlen igazi átalakuláson a Kovács udvar ment át, de az hernyóból pillangóvá. Én két éve láttam először, amikor a strand felé stoppolva ott kötöttem ki véletlenül. Akkor még nem nagyon voltak programok ott, de már akkor úgy nézett ki a hely, mintha egy Wes Anderson-filmből lépett volna ki, leginkább a Holdfény Királyságból. Akkor azt mondta a tulaj, a kovács (?), hogy szeretné felfutatni a helyet és igazi fesztiválhelyszínné tenni. Ez mostanra sikerült is. Ki lett alakítva a kis kerti tó felett egy színpad, programok végig, valamint kitelepült egy kocsma, egy lepénykészítő, egy könyvárus és a hírhedt pécsi Szabadkikötő (romkocsma? kulturális tér?) is itt állította fel a standját. A Kovács udvar fejlődésének példáján is látszik, hogy az Ördögkatlan nem egészen úgy működik, mint a Völgy. Nagyon hasonló helyszínstruktúrával rendelkezik, de valahogy maguk a helyszínek mindig emberközelibbek és helyiek érdekeivel szervesebben együttműködőbben vannak létrehozva. Legyen az a Vylyan terasz, a beremendi strand, vagy akár a Kovács udvar.

A programokról kimerítően beszámolni gyakorlatilag lehetetlen, hisz annyi minden és mindenféle történik ebben az egy hétben, hogy nyolc cikkíró se tudna mindenen ott lenni. Ezért megpróbálok néhány, számomra jellemzőbb dolgot kiemelni, hátha visszaadja az idei hangulatot. Sajnos a fesztivál nyitóeseménye elég felemásra sikerült, és ennek a programnak a rossz szájíze mintha vissza-visszatért volna. A fesztivál nyitánya a Csík zenekar hegedűsének 50. szülinapja alkalmából megrendezett baráti hakni volt, a Szabó Attila 50!. Azt hiszem, értem a koncepciót, nyissuk meg a fesztivált egy nagy közös zenéléssel, de a végeredmény vállalhatatlan lett. Egy blőd gálaműsor, ahol jobb-rosszabb zenészek és Szabó Attila családtagjai váltogatták egymást, változatos könnyűzenei számokat játszva, gyakran hegedűvel vagy bármi mással kísérve. A mélypont az volt, amikor eljátszották Roy és Ádám Az otthon itt van című számát (Magyar Vándor), amit Szabó Attila giccses hegedűjátékkal kísért. Sajnos a haknikból idén bőven kijutott, voltak vállalhatóbbak, mint mondjuk a PASO koncertje, ami végig tudta micsoda és nem is szégyellte, és voltak kifejezetten kínosak, mint szerdán a Like a rolling stone című koncert.

Szerencsére a fesztivál nem csak csalódáskeltő nagykoncertekből és olcsó gálaműsorokból állt. Rögtön a nyitónapon fellépett a fesztivál díszvendége, Snétberger Ferenc, aki Magyarország elsőszámú jazzgitárosa, világhírű zenész, és hozta a tanítványait is. Ez szintén gálaműsor volt, szerencsére most a jó értelemben. A Snétberger-tanítványok és a nála tanult triók váltották egymást, volt vonósnégyes, zongora-hegedű duó, brazil jazz, latinos jazz, Snétberger-dalok, jazz standard, még opera is. Elképesztően tehetséges zenészek vonultak fel, amit talán hangsúlyoznék, hogy az énekesnők kiemelkedően jók voltak (brazil jazz, opera), főleg az opera lepett meg, gyönyörű és feltűnően affektálásmentes volt a művésznő előadása. Másnap a Vylyan teraszon ismét lehetett látni Snétberger Ferencet, de már a saját zenekarával, a Snétberger trióval. Természetesen jó volt a koncert, de úgy éreztem, a zenészek nem igazán érzik jól magukat egy ilyen külső színpadon felemás hangosítással, és nem játszanak szívvel-lélekkel, illetve a fiával (beugró dobos) sem volt tökéletes az összhang. Nem volt azért hakni, de valami hiányzott.

35971797193_b536ab76e4_z
ordogkatlan.hu – Vargha Márk

Idén a Magvető Kiadó és több színházi társulat is díszvendég volt. A Magvető Kiadó természetesen a Vylyan teraszon telepedett meg, és elég sok költőt, írott lehozott Villányba. A mindennapi betevő magvetős irodalmi program alapvetően irodalmi beszélgetéseket jelentett művészekkel, felolvasásokkal kísérve. Jó volt élőben látni és hallgatni az írókat, de azért ezek a beszélgetések legtöbbször kicsit laposra sikerültek. Általában a felállás az volt, hogy az író felolvas, vagy beszél arról, amit felolvasott, és ezzel semmi gond sincs, pont erre lenne kíváncsi a közönség, a bajok ott kezdődnek, hogy valamiért szükségét érezték, hogy az adott szerkesztő interjúszerűen irányítsa a beszélgetést. Nehéz műfaj ez, és amelyik napon én ott voltam, nem sikerült túlságosan érdekfeszítőre hangolni a társalgást, jobb lett volna, ha végig csak az író beszélt volna. Akkor néztem fel az égre (plafon helyett) leginkább, amikor a szerkesztő megkérdezte, miért írnak a költők szerepverseket. Költő legyen a talpán, aki erre a triviális és céltalan kérdésre érdekes választ tud adni.

Sajnos a díszvendég társulatok színházi előadásaira nem sikerült eljutni, és aki járt már a katlanban az tudja, hogy nincs ebben semmi meglepő. Sok helyen le volt már írva, és igazából nincs is jó megoldás: a Katlanon csak akkor jutsz el előadásokra, ha két-három órát sorban állsz sorszámért, vagy az előadás előtt, hátha beférsz. Viszont sikerült sorszámot szereznem a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium diákjainak előadására, A mezők fehér lovagjára. Az előadás maga nagyon szórakoztató volt, egy orosz népmesei elemekből építkező darab tánccal, bábokkal, zenével, énekkel, színészettel, groteszk humorral.  Elképesztően kreatív megoldások voltak kihozva a limitált lehetőségekből, a színészek mindennel játszottak: fényekkel, hangokkal, bábokkal, a saját testükkel.  Mindössze két csalódás ért: egyrészt a történet tényleg egy egyszerű népmese, amit az előadás emel fel, másrészt a számtalan kiszólás, utalás arra, hogy most egy darabot látunk, azaz „fourth wall breaking” nekem sok és üres volt. Tudom, hogy darabot látunk, és önmagában azzal, hogy felhívjuk a narráció létére a figyelmet, az égvilágon semmit nem érünk el, nem éreztem annyira indokoltnak.

A fesztivál két számomra legjobb élménye egymás mellett kiemeli az Ördögkatlan változatos programlehetőségeinek igazi erejét. Az egyik az éves beremendi szabadtéri nagykoncert, Haydn Teremtés című oratóriumával a műsoron, a másik az Árokpart bárban játszó halál; orgazmus. Az előbbi meglehetősen hangulatos, komolyzenei koncertektől szokatlan hangulatú volt: a csillagos ég alatt, szúnyogoktól rágva, szénabálákon ülve hallgathattam a mögöttem lévő templom harangozásával kezdődő koncertet. Az elejétől a végégig profi és hiba nélküli koncert volt méghozzá magyarul, ami remek ötlet, mivel a darab lényege a szöveg és zene egymást magyarázó és színező jellege, így ez németül, ha nem is élvezhetetlen, de teljesen érthetetlen lett volna.    Az utóbbi koncert, a halál; orgazmus, ennek az élménynek viszont a tökéletes inverze volt. Személyes kedvenc számom a koncertről a Seggbekúr az Úr című volt, ez talán jól elhelyezi a bandát, annak, aki nem ismerte. Nagyon szórakoztató koncertet adtak, énekes, dobos szétcsapva félmeztelenül, a lábdob egyfolytában előre csúszott, amit a basszeros elé ültetésével, majd egy ilyen roados dobozzal, míg végül az énekes lábával oldottak meg. A koncert közepén elment a villany (!), Pintér Gergő (az énekes) szerint azért, mert le akarják keverni őket. Persze nem lehet, fények, hangosítás luxus, a dobnak sötétben is van hangja, szóval folytatják tovább, amíg vissza nem jön az áram. A kétmaroknyi közönség végigtombolta az egészet, sokszor felmáztak a színpadra is, illetve majdnem minden számot kívülről fújtak, ami jól jött, amikor nem volt hangosítás. Én is végigugráltam volna, ha a délelőtti katlanfutástól nem lettem volna teljesen lesérülve, de oldalról ülve is élvezhető volt a színpadon látható őrület. E két koncert párba állításánál nem lehet jobban illusztrálni mitől is van ereje egy ilyen jellegű fesztiválnak, és miért éri meg lemenni. Természetesen megvannak a fesztivál problémái, de mindezek sokszor az erejét is adják. Számomra a puritán hangulat és a szervezők személyes ízlése mentén belőtt „összművészeti” jelleg pont elég okot ad, hogy minden évben lejöjjek. Jövőre is így fogok tenni.

Kőszeghy Ferenc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s