Feketemosó: Anita

 feketemoso-uj-kozepes– Úristen! – kiáltott fel Anita, és úgy érezte, menten szívrohamot kap, úgy összeszorította valami a mellkasát, és hangos zokogásban tört ki. – Akkor nem csak én hallom! – Az égre nézett, és rettenetesen hálás volt. – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos
Szalay Álmos

1.

A patkányfogó eltűnése után csak nehezen tért magához a város – éveknek tűntek, míg a homokot és a forróságot elfújta a szél. A Gubacsi úton bóklászó villamosok megtalálták régi síneiket, és a Körúton is megindult lassan a forgalom. Bizonytalanul barátkozni kezdtünk, és hamarosan munkába álltunk. Újra kinyitottak a kávézók, cirkuszok, könyvesboltok, de mindenekelőtt a Planetárium. Megnyitása, mint ventillátor egy forró napon, megnyugvást hozott a város lakóinak; fellélegeztünk. De nyugtalanság és félelem osont a sötét utcákon, parkokban, aluljárókban; kerteink alatt – éppen úgy, mint egykor a patkányfogó tette. Ebben a zavaros időszakban találtam rá egy naplóra valahol a Faludi utca és a Szobor utca környékén. A szöveg még a patkányfogó érkezése előtt született, a Régi Világban, ami iránt, – hiába csak fél éve ért véget – egyre elhatalmasodó nosztalgiát éreztem. Feltett szándékom lett, hogy mindenáron megtaláljam a napló szerzőjét, találkozzam vele, lássam, hallhassam, beszélhessek hozzá; füstté lett régi életünk utolsó krónikásához. Kábulva olvastam eseménytelen, szürke hétköznapjait, melynek oly sok részlete volt ismerős: a reggeli munkába járás, a bevásárlás, a kutyasétáltatás, az edzés, a fogyókúra, jobb-rosszabb randevúk, felejthető éjszakák, és rövid, reménytelen kapcsolatok beláthatatlan sora. Mindez számomra értékes volt, mert arra emlékeztetett, hogy valaha rendes életünk volt. De soha nem tárnám mások elé! Történt azonban valami a napló szerzőjével, váratlanul és ijesztő gyorsasággal, ami, – mint a naplóból kiderül, – csak az első lépés volt az úton, melynek végén eljutottunk ide: a romok és káosz közé. A patkányfogó, a mindent betemető homok, a forróság, az állandó kábulat – tehát minden, egy madárral kezdődött.

2.

Anita őrült volt. Egy ideig ezzel ő maga is tisztában volt, megőrülésének folyamatát izgalommal és rémülettel vegyes kíváncsisággal követte. Erről szóló naplójának utolsó bejegyzése: „Nem vagyok őrült.”

A „mi világunk” és az „ő világa” között egy rétestészta vékonyságú hártya feszült, ami egy korai naplóbejegyzése szerint „rendkívül törékeny, finom és vázlatszerű”. Ő maga átlátott ezen a hártyán, és úgy vélte, egyhangú életének legizgalmasabb pillanata 2017 karácsonya után pár nappal jött el. Ekkor történt ugyanis, hogy benyitva fürdőszobája ajtaján, a mindig fényesre sikált vécé, csap és tusoló helyett buja ligetet talált, benne vonzóan, de ízlésesen kialakított földutat, amit két-három méteres közönként (később lemérte, és pontosan közli: 2,75 m) gyermekmagasságú, neoromán stílusú bronz lámpák szegélyeztek. Legelőször sikítva vágta be az ajtót, és egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Mint írja, még azt sem figyelte meg, hogy milyen napszak volt odaát. Másnap reggel újra a régi, tiszta fürdőszobáját látta viszont, s az elkövetkező hetekben úgyszintén nem történt változás. Ennek ellenére valami repedést érzékelt, idézem, a „lelke vakolatán”.

Január közepén aztán, a késő délutáni órákban, alighogy megérkezett a munkahelyéről, egy madár repült be a szobájába. Nem galamb, veréb, vagy hasonló nagyvárosi madár volt, hanem egy színes, egzotikus kismadár. Finoman, mint egy szélfútta levél, a televízió tetején landolt, és nekiállt tollászkodni. Anita visszafojtott lélegzettel nézte a madarat. Nem merte megzavarni, megpiszkálni, nehogy magára haragítsa. Gyomorszorító félelmet érzett: pontosan tudta, ha bárkit áthívna, – nem mintha lett volna bárki, akit áthívhatott volna, – nem látná a madarat. Amint azzal is tisztában volt, hogy ha kinyitná neki az ablakot és elhessegetné, kisvártatva újra találkozna vele.

A madár egy olyan helyről repült át hozzá, ami a munkahelyéről, az utcáról, a sarki kisboltból ismert emberek számára nem valóság. De az a világ szemmel láthatóan mégis létezik, hiszen itt csipog, a délutáni Híradó fölött 4-5 centivel, megemeli-leengedi a szárnyait, és élénk érdeklődéssel figyeli Anita nappaliját. Meg tudná érinteni is, ha akarná? – és mintha a színes egzotikus kismadár hallotta volna a gondolatát, odarepült hozzá, és rászállt Anita kezére, hogy érezze: igen, meg tudná érinteni. Percekbe tellett, mire reszketése csillapodott, légzése megnyugodott.

Később rájött, hogy ezután következő gondolata volt megőrülésének drámai fontossággal bíró állomása: úgy döntött, megeteti a madarat. Ősszel sok-sok salátát csinált magának, és ezekbe rendszerint különféle csírákat is kevert, így rengeteg ilyen-olyan magocskája volt egy ikeás fonott kosárban. Nagyon óvatosan, kezén a madárral, kiment a konyhájába, és egy kis tálkára kiszórt öt-hat fajta magot. A madárka néhányat magához vett és elrepült velük a fürdőszoba felé. Anita utána sietett, de a fürdőszoba ugyanaz volt, mint előtte: fürdőszoba.

A madár néhány naponta visszatért. Mire jött a tavasz, már mindennapos vendég volt Anitánál. Tudta, hogy a madár nem létezik, éppen annyira nem, amennyire a fürdőszobája helyén nyíló kert vagy park vagy mifene sem létezett. De megszerette a madarat, és nevet is adott neki (Mimi – a csipogása után), vett madáretetőt, benne friss magkeverékkel (napraforgómaggal, kesudióval, pisztáciával, kölessel – órákat tudott ezzel foglalatoskodni), és persze vízzel. Egyszer feljött hozzá a főbérlője, valami félreértett számlaügyben, és igazán elámult a látványon.

 – Madáretetőt tart a lakásban?…

Anita elpirult, leblokkolt, majd valami magyarázatféle született a makogásából:

 – Egy kedves barátomnak… a munkahelyemre viszem, és gondoltam… kipróbálom itthon, hogy… majd ott is össze tudjam állítani.

 – Hát ez nagyon kedves magától.

Később ugyanez a főbérlő elmondta mindenkinek, hogy ő már akkor tudta, hogy a bérlője fejéből néhány fogaskerék messze gurult, mivelhogy madáretetőt tartott a nappaliban. De ez hazugság volt a részéről, mert akkor valóban megnyugtatta a válasz, még ha a fejének egy hátsó zugában megszólalt is a riasztó.

Mimi a tavasz végeztével másodmagával tért vissza. A másik madár szakasztott olyan volt, mint az első látogató, csak neki kék bojtocskák nőttek a szemei közé. Nagyon különös, gondolta Anita. Vagyis írta a naplójába. „Meg kéne tudnom, milyen fajtájúak, akkor talán azt is tudnám, hova vezet a fürdőszobám ajtaja. Talán nem egy egészen másik világba, csak mondjuk Dél-Amerikába vagy Afrikába…” A második madarat hamarosan követte a harmadik, aztán a negyedik, és így tovább. Olyan iramban, hogy Anita már lemondott róla, hogy neveket adjon nekik.

Nyár lett, immár fél év telt el a karácsony utáni fürdőszobai jelenés óta. Éjfél körül Anita arra ébredt, hogy a feje fölött valami kaparászik. És szuszog. Közvetlenül a fal mögött. Felkelt és értetlenül bámulta a falat, mintha attól tartana, hogy az a valami áttöri és… mondjuk ki világosan: miszlikbe tépi. A kaparászás hirtelen abbamaradt, mintha a fal mögötti valami érzékelte volna, hogy Anita őt nézi. A fürdőszoba ajtaja sem úgy működött, ahogy egy fürdőszoba ajtónak működnie kell. Gyakran beragadt, a kilincs se mozdult, és ilyenkor hiába feszegette percekig, az ajtó… vagy inkább a fürdőszoba… „Istenem, olyan borzalmasan eszelősen hangzik, de ha egyszer így van: ellenáll! A saját fürdőszobám ellenáll!” Csak újra azt a furcsa hangot hallotta: ciripelést, levelek, lombok susogását. Aztán az ajtó hirtelen felengedett – és újra a fürdőszobát látta maga előtt. Olykor egy-egy levél vagy furcsa bogár megjelent a lakásban.

„Nevetséges ez az egész. Nevetséges módon megy el az eszem. Ha nem rólam szólna, csak nevetnék az egészen. Mennyire szánalmas. Bárcsak lenne vége mindennek, bárcsak emlékeznék arra, mi történt karácsony előtt. Mi történt karácsony előtt? Eldöntöttem: ha nem változik semmi, megölöm magam. Talán hirtelen a döntés, talán elmehetnék pszichiáterhez, és szedhetnék egész életemben gyógyszereket, de nem. Az már nem én lennék. Nem az a valaki lennék, akire már egyre kevésbé emlékszem.” Ezt már nyár végén írta, szeptember elején.

És a dolgok valóban nem változtak. Legalábbis nem jó irányba.

A fal mögül mindenféle hangok jöttek, állatok, eső, vihar, szél, közeli és távoli hangok. Úgy érezte, a fal, ami a lakását határolja, egyre vékonyodik körülötte, és az a másik világ, amiből már egy seregnyi madár látogatta, egyre közelebb húzódik hozzá. A fürdőszoba olykor már egész napokra használhatatlanná vált. A zöld bujaság a kis úttal, ha el is tűnt, nem teljesen. Néha földes maradt a padló, és söpörhetett, porszívózhatott és moshatott fel a jelenés után. Máskor különös, színes bogarakat látott a csapban, vagy éppen a csilláron himbálózni. Olykor meg futónövények keresték a napfényt. A vécé mögül, a tusoló fölötti szellőzőből nyúltak ki a kis kacsok, de olykor a csempék mögül tört magának utat egy-egy inda. Gondosan kitépkedte az ijesztő gyorsasággal születő növényzetet, a helyüket beglettelte. De hiába, egy kis idő múlva kijött máshol. Például a nappaliban. Szörnyen kellemetlen volt az egész.

Ősszel véletlenül felbukkant az öccse, aki sokadik, ezúttal távol-keleti kalandtúrájáról tért haza pár hétre. A repülőtérről hívta fel Anitát, lelkesen hadarva:

 – Csak egy-két nap, aztán képzeld, megismertem egy csajt, ecuadori képzeld, Mikaelának hívják, szóval aztán nála fogok lakni, és megyünk együtt a családjához…

 – Azta – próbált őszinte ámulatot csempészni a hangjába, de tartott tőle, hogy csak a jeges félelem ütközik ki rajta.

 – Biztos nem gond? – kérdezte a fiú elbizonytalanodva.

 – Dehogyis. – Anita fogkrém-reklám mosolyt villantott, csak úgy, magának. – Tesók vagyunk, nem igaz?

 – De igen! Akkor hívlak majd, ha buszra szálltam.

Nem is a rendetlenség miatt szorult össze a gyomra, mert az nem volt, régóta nem volt se kosz, se rendetlenség. A lakás mindig ugyanúgy nézett ki: mintha egy katalógusból tépték volna ki. Az öccse este tíz után érkezett meg, és egy nap múlva már menekülőre is fogta. A legrosszabb az volt, hogy Anitának kérdeznie sem kellett, anélkül is tudta, hiszen látta a fiún: nővére fura viselkedését látva megijedt. A falakból jövő hangok, a mindenfelé bekúszó növények, a különös bogarak, a hol megjelenő, hol nyom nélkül eltűnő madarak… – nem lehetett nem észrevenni őket. Amikor egy valódi puma rohant neki a nappali falának, és még sokáig visszhangzott dühödt morgása, a fiú nem tudta megállni, hogy ne tegye föl azt a kérdést, amit senki sem szeretne feltenni egyetlen rokonának sem:

 – Te… hallasz valamit?

Anita ijedten pillantott fel, és megrázta a fejét.

 – Mit kéne hallanom?

 – A falból. Hallod?… – De ez csak tréfa volt, egy szegény bolond ember megtréfálása.

 – Úristen! – kiáltott fel Anita, és úgy érezte, menten szívrohamot kap, úgy összeszorította valami a mellkasát, és hangos zokogásban tört ki. – Akkor nem csak én hallom! – Az égre nézett, és rettenetesen hálás volt.

 – Anita, én semmit sem hallok.

És akkor egy mély, nagyon mély és hideg résben zuhant megállíthatatlanul, míg végül az öccséből csak egy icipici, fejingató fejecske maradt, ami azt mondja neki:

 – Segítséget kell kérned. Hallucinálsz.

Miután a fiú elment, a falak még jobban elvékonyodtak. Éjszaka már alig tudott aludni az állatok és az időjárás keltette hangzavar miatt. Egyik éjszaka pisilni ment ki, de kicsit megszédült és nekidőlt a nappalija falának, és a fal… mint egy rosszul felállított paraván, megingott. Kling… klang… Óvatosan megtámasztotta, s a lengés lassan lecsillapodott. Egy állat sétált arra és megszaglászta a falat. Érzi a szagát. Mintha az egész erdő érezné a szagát… Könnyek potyogtak a szeméből, és csak a vécében vette észre, hogy már rég bevizelt.

Ezekben az időkben néha a táskájában is ott felejtett a vadon egy-egy levelet és bogarat. Rettentő kihívás volt, hogy ne sikoltson fel, amikor előkerültek papírjai, tamponjai vagy a tárcája alól. De a legrosszabb november 12-én történt. A fürdőszobaajtó előtt állt, ami megint beragadt. A francba, gondolta Anita a naplója tanúsága szerint, megint takaríthatok mindent. De akkor fémek csörgését hallotta meg. És a rögtön utána következő dörömböléstől nekiesett az előszobatükörnek. Bemenekült a nappaliba, onnan figyelte a fürdőszobaajtó további sorsát. Dörömbölés. Dörömbölés. Dörömbölés. Ki fog törni az ajtó a helyéből. Ha így megy tovább, ki fog törni!

Anita, aki ekkor már egy éve játszotta a normális élet színjátékát önmaga és a külvilág számára, és egyre inkább egy hevenyészett viskóban érezte magát, ami a dzsungel kellős közepén áll, nos, végképp és visszavonhatatlanul elfáradt. A nappali és az előszoba között a földön fekve, zokogás és öklendezés közepette ömlöttek a könnyei és olyasmiket motyogott, hogy „nem bírom”, „ne”, „elég” – és aznap azt írta utolsó előtti naplóbejegyzésében, hogy „ha létezik összeomlás, a mai az volt”. Figyelemreméltó, hogy agyának egy egyre szűkülő területe még képes volt reflektálni önmagára. Odacsúszott a fürdőszobaajtóhoz, amit már alig tartott bármi is a helyén, és a földön fekve hagyta; jöjjön, aminek jönnie kell.

És jött, aminek jönnie kell: az ajtó kiszakadt a helyéről, de ahelyett, hogy rázuhant volna Anitára, beszippantotta az erdő. Egy festett arcú harcos, lándzsákkal és veszélyesnek látszó más szúró- és öklelőfegyverekkel állt előtte. Anita felnézett rá, de a könnyein át alig látta. A rémület megbénította és megnémította.

A harcos karjaiba vette, és elvitte magával.

A következő néhány napban nem született egyetlen bejegyzés sem. Aztán egy szerdai napon az utolsó mondat:

„Nem vagyok őrült.”

4 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s