A kékszimfóniának előbb-utóbb olyan szaga lett, mint egy bácsinak, akinek a szájában örökre kormos volt az élet íze, és akire megbocsáthatatlanul és ijesztően hasonlítok és hasonlítani akarok.
A világ legszomorúbb reggele volt, amikor apánk már nem dohányzott többé. – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.
Az egyik nővérem próbált kékszimfóniát szerezni apánk temetésére, de sehol sem talált. Nem csak a karcos rohadás íze, nem csak a minden ruhánkba beleivódott salétromszagú füst járt kéz a kézben a kékszimfóniával, amit folyton lopkodtunk tőle kamaszkorunkban, aminek a szagát az összes cigaretta közül felismerem. (Becsukott szemmel, naná.) Ha ez megvan, akkor megvolt az otthon. A slejm kedvéért megszakított tagmondat, a gyufasercintés miatt félbehagyott szó. A hova mész, nem fejeztem be, csak hozok egy kartont.
A kékszimfóniának tökéletességszaga volt. Beleszippantva minden léc kilencszáznyolcvan centivel magasabbra huppant, és biztos volt, hogy valamit meglehetősen elrontottam. A perfekcionizmus szemcséi eltömítik a pórusaimat, elég fullasztóak. Világos, hogy amíg nem vagyok hibátlanul a bármiben, addig nemhogy nem érdemes, tilos, felesleges, arcátlan belefogni, nemhogy a bármibe, hanem a valamibe, az egyetlenbe, amiben palléroznom kell magam. És csak abban. Tökéletesre. A javító szándék mindig megvolt, nem létezett olyan, amit ne tudott volna pontosan apánk, mit kell csinálnom, hogy elég jó legyen, vagy miért végtelenül hibás, amit gondolok, mert ő valami megkérdőjelezhetetlen, bénító és áttörhetetlen autoritás.
A kékszimfóniának kérlelhetetlenül sértettszaga volt. Sértett, amiért ellentmondok, amiért nem leszek közgazdász, amiért megkérdőjelezem, hogy úgy kell-e étkezni, mintha bármikor megérkezhetne az angol királynő, amiért nem maradok csöndben, amikor úgy lenne kényelmes, amiért nem hallgatok rá. Pedig jobban tudja. Lásd tökéletességszag.
A kékszimfóniának félelemszaga volt, mint a megfanyarodott tánclépés. Azé a félelemé, hogy a gyereke ugyanúgy hibásan létezik majd, mint ő, elkerülhetetlenül, mert túlságosan olyan, mint ő.
A kékszimfóniának előbb-utóbb olyan szaga lett, mint egy bácsinak, akinek a szájában örökre kormos volt az élet íze, és akire megbocsáthatatlanul és ijesztően hasonlítok és hasonlítani akarok.
A világ legszomorúbb reggele volt, amikor apánk már nem dohányzott többé. Hogy valami, ami a része volt, s az otthon szaga is, már nincs. Nem lesz. Kiégetett terítő, kiégetett pulóver, kiégetett fotelhuzat, kiégetett minden, kiégetett mindenvilágaszemeinkben. A kékszimfónia nemtalálása nem lehet puszta véletlen, egészen biztos, hogy apánkkal együtt szűnt meg. A füst természete már csak ilyen.
Apokrif Online 