„Barabás lábujja megmozdult” (könyvkritika)

Tar Sándor, Szürke galamb, Magvető, Budapest, 2018

Tar Sándor: Szürke galamb
Tar Sándor: Szürke galamb

„Bűnösök vagyunk. Valahol, valamikor mindenki gyorsan hajtott, vagy egyéb galádság nyomja a lelkét, jobb a békesség, különben nincs bocsánat.” (287) Így elmélkedik Malvin őrmester, vagy eredeti nevén Sági Éva egy olyan örökérvényű állításon, amit a regény végeredményben mégiscsak felülír és megkérdőjelez.

Tar Sándor Szürke Galamb című regénye 1996-ban jelent meg először, eredetileg a Beszélőben meghirdetett magyar krimi pályázatra íródott, melyet Bán Zoltán András és Mosonyi Aliz hirdetett meg, ugyanis kíváncsiak voltak, hogy lehetséges-e magyar krimit írni. Míg első kiadásának alcíme éppen ezért Bűnregény volt – melyet egyébként Bán Zoltán András vezetett be –, a legutóbbi, harmadik kiadásban ez a műfaji megjelölés már nem szerepel.

A mű középpontjában a bűn, az áldozat és a gyilkos közötti kapcsolat, valamint az emberi természetből adódó feloldozási vágy, „belénk kódolt” viselkedési normái állnak, mindezt olyan közegben megjelenítve, ahol szügyig gázolhatunk a vérben, alkoholban, korrupcióban, pedofíliában, a mentális és „valós” nyomorban élők ösztönei által uralt világban. Tar az eseményeket humorral, groteszk képekkel és brutalitással sűríti – mint például egy autósüldözés közben kitépett gége, vagy az aszott hullák között dolgozó kövér, alkoholista boncmester, akinek igazából mindegy, hogy élőt vagy halottat kell felvágnia, lényeg, hogy végezze a dolgát.
Éppen emiatt is nehéz eldönteni, hogy milyen műfajú regénnyel van dolgunk, hiszen ugyanúgy megvannak benne a krimire jellemző vonások (sőt még egy utalás is Marguerite Duras Oroszlánszáj című, lélektanilag hasonló kérdéseket boncolgató regényére), mint a szociográfia műfaji sajátosságai. Tulajdonképpen mondhatnánk hungaronoirnak, hiszen Tar Sándor a hiteles társadalom- és korrajzainak köszönhetően a gyilkosságokat és az embertelenséget emberközelivé, ezáltal egészen szimpatikussá, vagy legalábbis ismerőssé teszi a számunkra.

A rendszerváltás utáni Magyarországon fehér Ladák, Lotto cipők, Sárga Templomok, Diesel nadrágok és óriás Coca Cola-hirdetések között néhányan új személyazonosságot vesznek fel, üldözik az egykori besúgókat, az átlagember tanácstalanul végzi a dolgát, az évtizedek óta tartó vegetálásban bűnöst keresnek és vádolnak, végre eljött a cselekvés ideje – és embernek farkasává – vagy épp galambjává válik az üldözött.

Ebben az anarchiában próbál meg a rendőrség nyomokra jutni. A nyomozó rendőrök, Borbán ezredes, Csiszár őrnagy, Molnár hadnagy és Malvin őrmester jellemében gyakran keverednek a bűntől megcsömörlött, alkoholista balek és az angolszász krimikre jellemző „szuperképességű” nyomozók sajátosságai – ilyen például Csiszár hajszája, aki elrohan, miután kétszer átment rajta az autó, és majdnem letépte a fél karját.

A nyomozást és a hétköznapi életet az sem könnyíti meg, hogy egyfolytában „szól a rádió”, egy olyan hírforrás (jelen esetben az OST-WEST rádió), melynek információval kellene szolgálnia, de válogatás nélkül ontja a híreket függetlenül attól, hogy igazak-e vagy sem. Ráadásul mindenki dúdol magában valamit – Goda Albert például felesége kedvenc Annie Lennox-számát, a No more I love you’s-t, Szűcs István énektanár pedig arról énekel, hogy „sok száz búzakalász érik, táncol ragyogó fény a karján… és itt az következik, hogy jó föld hazánk, szép dús a mezeje, épül a gyá-áááár stb., de ez már nem megy. Valami mást kell énekelni helyette.” (19). Már más idők járnak, csak épp nem tudja, milyenek és hogyan váljon a részükké.

A regény négy fejezetből áll, Vasárnapból, Hétfőből, Keddből és Szerdából. Ez különösebben nincs hatással a történésekre, a felépítés szabálytalansága főként abból ered, hogy a cselekmények nem egy fő gerinc mentén épülnek fel és bontakoznak ki, hanem rövidebb, jelenetszerű részek felvillanásával válnak szerteágazóbbá, egyre bővítve a cselekményt. Ezek feltűnően élesen, ugyanakkor a hangnemnek köszönhetően mégis feltűnésmentesen váltják egymást, az elbeszélő ugyanolyan hangnemben beszél egy csonkításról, mint az időjárásról, és míg az olvasó gondolatban még csak a könyv elején feltűnő Szabados család születésnapi ebédjén felszolgált rántott húsnál tart, addig lányuk, Adél – akit egyébként mindenki annyira utál, hogy az már látszik – rég elvérzett és meghalt, ki tudja miért és mitől.

Az E/3-as elbeszélő gyakran belebújik a szereplők gondolataiba – hol egy áldozat, hol az elkövető, hol pedig egy távoli szemtanú, kritikus kívülálló szemszögén keresztül láthatjuk az eseményeket. A perspektívaváltások miatt egyrészt nyitottá válnak a cselekmények, néhol összefolynak a párbeszédek és a mondatok. Emiatt sokszor nem lehetünk biztosak abban, hogy mi a valóság és mi a képzelet, gondolat vagy éppen álom – gyakran ez válik valósággá, mint a bealtatózott Olga esetében, aki éber álomban agyonszúrja férjét, mi pedig egyre gyanakvóbbak leszünk. Az emberek álmaikat és vágyaikat a gyilkosságokban valósítják meg, mert másban nem lehet, vagy nem tudják, ez az egyetlen kiút a földi pokolból, esetleg nyugtatóktól vegetálnak.

A regényben felmerülő nevek meglehetősen beszédesek, ahogyan ezt a mű elején már az ezredes is megfogalmazza „a bűn világában minden csupa jelkép, metafora” (55). Már maga a cím is egy jelkép, egy olyan világban, ahol „a pokol a földön van” vajon mi mást választana gyilkolóeszközéül egy ember, mint a béke szimbólumának is tartott galambot? Egy név tehát utalhat az ember külsejére, mint a Néger becenevet viselő kreol bőrű lelencgyerek, vagy személyiségre, mint Lázár (becenevein Mocsok, Sárga, Penge vagy Rács) és emberei, a „lázárok”, vagyis Pepsi, Roma és Cigi esetében, akiket a Galambos öl meg, a Rókaképűt pedig Sólyom ezredes repíti ki egy emeletes ház ablakán.

Az előbbi „börtönnevekhez” hasonlóan az átlagos neveknek is hasonló jelentése van, mint Avar Béla vagy Talpas Józsi (Tapsi Hapsi), esetleg fejezhet ki rangot, mint Borbán Ezredes (Bor ezredes, Latyi, lólelkű) vagy épp Malvin őrmester, aki néha úgy van jelen, mint nő, máskor meg Sági Évaként. Habár szép számmal vannak tipikus női és férfi karakterek – akiknek egyébként tényleg szaguk van, ahogyan Bodor Ádám írja az előszóban – az embereket egy bizonyos pont után már csak tetteik határozzák meg, hiába keressük a másikban a „jellegzetességeket” egy karakter egy ízben mégis nyilatkozhat meg úgy, mint nő, férfi, ezredes vagy éppen állat.

Tar igencsak szűkmarkúan, de találóan bánik a lírai leírásokkal, két valódi szépség létezik az elbeszélő számára. Az egyik az éjszaka nehéz vaksága, mikor nem látjuk sem magunkat, sem környezetünket, annyik vagyunk csak, mint gondolkodó ösztönlények: „Lent a bejáratnál sötét volt, hideg, fentebb pedig már olyanná lett az éjszaka, mint egy átjárható, súlyos, fekete bársony, ilyenkor fénypontokat, villanásokat produkál az ember szeme, ami nem valóság, csak káprázat.” (114). A másik az értelem megnyilvánulása, mint a Hajnal utcai nyomortelepen élő kisfiú jellemzésében, akinek „széles szája volt, pisze orra, kissé előreugró homloka alatt szinte eltűnt a szeme, csak néha csillant meg, mint a víz a kútban, ha rávilágít a fény.” (79) Vagy a végén az önmagával szembesülő ember, aki egy fényes gombbal váltja meg magát bűnei alól? „Nagy, vörös, kétlyukú gomb volt, […] fura rajzolatokat vésett bele az idő, és a nap felé tartva mintha megtelt volna fénnyel, később világított. Mint az értelem, gondolta Molnár, vagy mint az élet.” (370)

A helyszínek egyre behatárolhatóbbakká válnak, habár Debrecen szó szerint soha nincs nevén nevezve, pontos helyrajzi adatokat kapunk róla (például második legnagyobb magyar város), a szimbolikus helyszínek, az utcanevek, mint a Határ úton lévő Vigyorgó kocsma, de a Hajnal úton található földalatti nyomortelepi lakásokról is egyre több információval szolgál a mű. Ugyan így a karakterekről is csak a regény második felében kapunk több információt, kezdik levetkőzni szerepeiket, múltjuk, jelenük és külsejük lesz. Egyre nagyobb részét ismerjük meg a városnak, így jutunk el a húszemeletes toronyházban lakó házmesterig is, aki fent ül félhomályos szobájában, alatta a város és az egykor börtönviselt ember annak tudatában szemléli a világot, hogy természetfeletti jelet kapott attól, aki egykor feloldozást nyert bűnei alól az emberek által – a városi múzeumban egy szent képen Jézus halott volt, viszont „Barabás lábujja megmozdult” (187), de csak őneki.  

A cselekmény előrehaladtával egyre hosszabbá és összefüggőbbé válnak a részek, a regény mozgatórugóját alkotó jelenetek kezdenek egységes történetté összeállni, a többi pedig általában folytatás nélküli halálesetet ábrázol, melyek mégis megtörik, és a rádió híreihez hasonlóan zavarossá teszik a cselekményt. Így csak a néhol felbukkanó jelmondatok, korábban jelentéktelennek hitt mozzanatok segítségével igazodhatunk el, melyek közelebb visznek a megoldáshoz, mint a „Megunta? Hívjon! Keressen!” jelmondat, vagy Borbán ezredes szokása, a vasrúd ütögetése.

Az embereket két dolog köti össze, a hasonlóság és ezáltal a sebezhetőség felismerése a másikban, hiszen a becsület itt gyakorlatilag kölcsönös elnézés az abnormális jelenségek, a brutalitás fölött – bizalom az ember önnön és a másik lelki nyomorában, egy ilyen világban a legtisztább viszony csak gyilkos és áldozat között állhat fenn.

A krimi egy megnyugtató műfaj abból a szempontból, hogy megkívánja a megoldást, a szálak elvarrását, és a karakterekből adódó sorsok beteljesedését. Tar regénye minden, csak nem megnyugtató, ezeknek az elvárásoknak is csak részben felel meg, hiszen a végkifejlet hordoz magában némi feloldást, mint Malvin és Molnár esetében, akik a városon kívül eső kis bódéban meglátják egymásban magukat, majd szó szerint családot alapítanak, a bűnös pedig felismeri önmagában az üldözőt és az üldözöttet – spiclit és Apostolt – először a tükörbe lő, majd elvágja saját torkát.

Mégis a társadalmi regény jelleget erősíti a mű végén az az erkölcsileg felvetülő gondolat, melyet a részeg Molnár tesz föl: mi van, ha nincsenek is ott a szürke galambok és egyszerűen csak a levegőbe csapkod a faléccel? Egy olyan világban, ahol Apostolokat üldöznek a „Szabad Döntnökök” vajon lehet-e morálisan különbséget tenni halál és halál között?

A regény felépítéséből és tartalmából adódóan is feszegeti a határainkat, a jóérzésünket és magunkkal szemben táplált elnéző rokonszenvünket, hiszen ahogyan Malvin őrmester a börtönpszichózisról olvasott ismeretein merengve kimondja: „…az emberi lélek sajátos védekezési mechanizmusa folytán hamarosan azt fogja fel normálisnak, ami attól a legnagyobb mértékben eltér”. (314-315) Talán egy kicsit mindenki így olvassa ezt a regényt.

Mi van akkor, ha nem is kellenek galambok? Hiszen a regényben a gyilkosságok és azok indítékai még mindig eltörpülnek a „valósághoz” képest, ami pont azok között az emberek között esett meg, akik egész életükben a bűn ellen harcoltak és tetteseket hajszoltak. De vajon melyik esik jobban az embernek egy saját maga által létrehozott börtönpokolban? A békesség vagy a megváltás?

Taródi Luca

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s