Kibújás vagy bebújás? A medvék töprengése

Tárlat: Hajdu Zsófia – You can’t be a professional autobiographer, Liget Galéria, Budapest [Küszöb Fesztivál]

Zsófival nehéz beszélgetni, ezt többéves tapasztalattal mondom. Benntartja a gondolatait, de amit most elénk tár, az beszélő festészet: a meg nem írt regény, napi üresjáratok, tervek – mert tervezni muszáj! – a pakolászás, a szivárványos tárgyak, a napsárga falak mind-mind beszélni kezdenek hozzánk.

Mindenből lehet kép. Legyen is mindenből kép! A medvéknek üzenem: akarjuk vagy sem, a festészet mindig kibújás. Ha személyes, akkor megmutatkozás, kitárulkozás. Ha a festmény egy kudarcba fulladt vállalkozásról szól, mint ez itt, akkor ezzel a szerencsétlenséggel rajzol magáról portrét az alkotó. A végeredmény regény helyett ablakra emlékeztető kép, ami keretezi az egész sorozat mögötti elgondolást és érzületet. A reflexió – ha az épp nem is több, mint a saját nyöszörgéseim lejegyzetelése és képpé formálása – pedig mindig kinyitja ezt az ablakot, és friss levegőt ad. Bármi is legyen a téma, a rálátás és egy kompozíció összerendezése elemeli a képet tárgyától. Már nem azt látjuk, hogy valaki itt épphogy csak felülkerekedik napi teendőin, vagy megosztja velünk megoldatlan egzisztenciális dilemmáit, hanem ezek helyett a kép teremtette felszabadító egész-élményt éljük meg.

Ha körbenézünk: ahány kép, annyi rendrakás. Tűecsettel megfestett apró tárgyak, jegyzetlapok, a műterem oldalába állított matrac, fegyelmezetten sorakozó betűk: ezek hozzák létre és mutatják meg az alkotó gondolatainak terét, ugyanakkor egy valós teret is. Van-e gondolat tér nélkül? Lehet-e gondolkodni tér nélkül? Zsófinál a saját szoba nemcsak lehetőséget ad a gondolkodásra, hanem azonos is vele.

Van ennek a szobának és ennek a festői attitűdnek egy különleges szerénysége. Az embernek először a saját bolygóját kell rendbe szednie – mondja Saint-Exupéry –, azután jöhet csak a többi dolog. És előfordul, hogy azt vesszük észre, ezzel az első feladattal el is ment a nap. Vagy az élet.

Miközben írok, rájövök, hogy nem elemző szövegre készültem, hanem arra, hogy megnézhetnénk együtt, mit látunk, ha belépünk Zsófi után a szobába, mert erre hív most minket. Napsütötte szoba ez, egy nagy-nagy játékszőnyeggel és a festő saját mackótársaságával, akik között elmolyolhat. Akik ugyan szavak nélkül is értik egymást, de magányos és közös töprengésükben azért kicsúszik belőlük egy-egy mondat. Hallgatózzunk, mit pusmognak odabent!

– Ez valami ingyenes peep show? A saját szobád körbe-körbe? – kérdezi a tudatlan néző először.

– Pszt! Figyeljetek! – felelik a mackók.

A sarokban pöttöm Szent Katalin morfondírozik magában: Ez az én létezésem is a létezés egy formája – mondja. Körülötte a szőnyeg piros-sárga kockáin filozófusok ülnek. Rosszallóan összenéznek. – Nem vagyok biztos benne, hogy egy másik forma valóban jobb lenne – folytatja a szent. A többiek sajnálkozva felsóhajtanak. Szent Katalin dühbe gurul, fogai közt sziszeg valamit, aztán baba-mikádójából hozzáfog a máglya építéséhez. Azt tervezi ugyanis, hogy holnapután megégeti az összes filozófust. Micsoda hiszti!

– Ez az egész menekülés – mondja a Labus Máté.

– Na de milyen! – mondom én.

– A többiek sem néznek ki boldogabbnak – folytatja Szent Katalin. Továbbra is magában beszél, a többiek szétszélednek. Feszült sercenések a játékszőnyegen.

– Az intertextualitás én vagyok! – kacsint elterelőleg Esterházy.

– Hogy tudnék még apróbb lenni? – kérdezi Tandori és bebújik egy frissen festett „a” betűbe.

– Mindenkiben van egy életregény – mondja Sári.

– But you can’t be a professional autobiographer – ellenkezik Zsófi.

– Arra még azért útközben figyelmeztetlek – teszi hozzá Kertész, a tapasztalt –, hogy viszont önmagunk számára sohasem közvetíthetjük önmagunkat.

– Ajjaj, még ez is! – sóhajt Zsófi, és összegereblyézi az ecseteit. – Akkor inkább igyunk egy fröccsöt!

– De nekünk, nekünk, a többieknek! – próbálom én. Mikor lesz kiállításod? – nyomasztom. Írtál már a galériáknak?

– Nem, nem érdekel az egész.

Zsófi begubózik, meghúzza a kapucnizsinórokat.

– Az ember mindig másoknak fest – súgja a fülembe Kertész.

– Nyugdíjas író… – forgatja a szemeit Zsófi – Én nyugdíjas szerelmes, egy nagymama festő szeretnék lenni most már, sok színes unokával.

– Amíg nem írok, addig is festek – mondja Ország Lili, és karcsún belép egy falrepedésbe.

– Na jó, de hol van itt az életesemény? – kérdezik a szimbolisták. – Van egyáltalán miről beszélned?

– Az ember megszületik és meghal, ennyi tapasztalása mindenkinek van. És ez már elég is, hát még a többi. Vagyis: van miről, mindig van miről – magyarázza Kicsiny Balázs és didaktikus mozdulattal átragaszt egy sír-akvarellt az éjszakai ablaktáblákra.

– Bármi lehet kép – tetézi Pieter de Hoch –, mondjuk a derékszögeket azért szeretem – és kiegyengeti padlócsempéit.

– Minden festészet a létezés egy formája – mondja Zsófi.

– Még ha nem is élet – epéskedik a Dányi Dani.

– Nana! – mondják a napsárga falak.

Győri Blanka

Az írás a május 24-én elhangzott kiállításmegnyitó-szöveg szerkesztett változata. Hajdu Zsófia tárlata június 21-ig látható a Liget Galériában. (A Küszöb Fesztivál központi kiállításáról szóló recenzió itt olvasható.)