Lépéselőny

Tárlat: Terápia, Blinken OSA Archívum – Centrális Galéria, Budapest [Küszöb Fesztivál]

 

Végéhez ért az idén először megrendezett Küszöb Fesztivál. A kiállítássorozat olyan – óhatatlanul is csak átmeneti – támogató intézményrendszeri struktúrát kíván biztosítani, melyben a pályakezdő képzőművészek lehetőségeinek (ön)reflexív tematizálása révén azok kiterjesztése is megvalósulhat. A fesztivál központi – és egyetlen – csoportos kiállítása, a projekt főszervezője, Don Tamás által kurált Terápia a személyes tapasztalatok közösségi feldolgozásán keresztül kísérelte meg a rendszerszintű hiányosságok verbális és műalkotások általi megfogalmazását. A kérdésben ugyancsak érintett kurátor a művészek válogatásával olyan reprezentatív mikroközeget hozott létre, mely a benne artikulálódó attitűdöket és művészi praxisokat illetően heterogén, ám az azokat aktuálisan befolyásoló élethelyzet tekintetében igen hasonló. A kiállítók a tárlat előtt fél éven át két pályakezdő pszichológus vezetésével, csoportos foglalkozások keretében vizsgálták azokat az anomáliákat, melyeket az induló művészek helyzetének erős intézményrendszeri meghatározottsága és e rendszerbeli helyének tulajdonképpeni meghatározhatatlansága teremt. A „művész-lét” – képesség – és társadalmi lét – piacképesség – távolsága (Kazsik Marcell: Supernormal project); a művészeti intézményrendszert jellemző jogi és etikai „egyezményes” eljárások életszerűtlenségének feszültsége a személyes valósággal (Balogh Viktória: Szerződés); a művészetközvetítés terének funkcióvesztése (Demeter Dávid: artist really uses the white cube) és kommunikációs zártsága (Tóth Balázs Máté: Csoda I–II); illetve a bizonytalan fogalmi alapokon álló meggyőződések illékonysága (Lima Victor: Egymásodpercesek) mind tartósan nyomot hagynak a pályakezdő művész attitűdjén, míg az a szisztémán belül önmagának nyomát sem látja (Dobokay Máté: ua).

Mind a kiállítás által felvetett, mind pedig az annak kapcsán felmerülő kérdések vizsgálata során fontos szem előtt tartani, hogy a „művész-lét” önreflexív tematizálása, a közismert – és közoktatott – Történet túlzott evidenciája ellenére, lényegibb puszta szentimentális beavatási ceremóniánál; több kanonikus művész-szerepek láncolatához való csatlakozásnál, melyeken a saját létmód folyamatos igazolása gyanánt feltétlenül túl kell esni. A saját szerep és élethelyzet felülvizsgálata különös fontossággal bírhat a művészi pálya azon szakaszában, amelyben a művész ugyan már rendelkezik bizonyos tapasztalattal önmagáról mint alkotóról, illetve releváns fogalomkészlettel a művészet intézményrendszerére vonatkozóan, mégis e kettőt látszólag lehetetlen aktuálisan működő összefüggésbe hoznia. Érintettsége már fennáll, de helyzete még nem tisztázott.

 

Ebből az ellentmondások által meghatározott, de a pálya egészét tekintve talán a legkevésbé rögzített pozícióból – a küszöbön állva – a művésznek idő- és térbeli lehetősége nyílik arra, hogy helyzetére tudatosan ránézzen: megfigyelje, megértse és verbalizálja azt. Az objektivált tapasztalatok és benyomások a küszöböt jellemző statikusság és a megfigyelői aktivitás kettős viszonyában körüljárhatóvá, több irányból vizsgálhatóvá lesznek; az önismeretet végző távolabbi, átfogóbb nézőpontot választhat, hátrébb léphet vagy egy pillanatra le is ülhet. 

Ideálisan az önismereti folyamat minden egyes rövid és hosszú távú intézményi működés során lezajlik, melynek feltételeit elsősorban az adott intézménynek kell biztosítania. Az előbbiek fényében fokozottan igaz ez a művészeti oktatás helyeire; a tudáshoz való hozzáférés mellett a művészek önmagukról való tudásának lehetőségét is meg kell teremteniük. A művészeket időről-időre olyan helyzetbe kell hozniuk, melyben az önreflexió minél változatosabb formában valósulhat meg. E tekintetben az egyetemek sajátos közegében kézenfekvő a közösségiség gyakorlata, hagyományosak a különféle együttműködések. Az önismeret itt hasonló léthelyzetű emberekkel való interakciókon keresztül bontakozhat ki, azaz egy olyan miliőben, melyben a rögzült – passzív – személyes realitás „változó közössé” – aktívvá – válhat. Aktuálisan a helyzet mégis az, hogy a felkínált intézményi ösztönzés egyfelől igen ritka, másrészt a művészek részéről a kooperációra való hajlandóság az artikulált igények ellenére sem feltétlen. Nem arról van szó, hogy elutasítanák egy közös tapasztalati tér lehetőségét. Az érdekeltek – mind közül a kezdeményező intézmény leginkább – ugyanakkor hajlamosak arra, hogy saját realitásukat féltve minél definiáltabban lehatárolják azt, hogy aztán a fragmentumokat hierarchikus rendbe szervezzék. Egy ilyen szisztémában viszont nemcsak az együttes gondolkodásra nincs lehetőség, de egy közös nyelv kialakítására és elsajátítására sem, melyet alkalmazva a közös gondolkodás egyáltalán elindulhatna. 

E függő helyzetben akad néhány olyan köztes láncszem – és tulajdonképpen bármelyik viselkedhetne ekként –, mely kizárólag erősen meghatározott feltételek mellett és mindig csak ideiglenesen újrastrukturálhatja – új helyzetbe hozhatja – a láncolat egy részét. Az ilyen vállalkozás az érintett művészeti szereplők mindegyike számára kockázattal jár, így a kezdeményező kénytelen olyan formát választani, melyben a kockázat azok realitására nincs tényleges hatással: ideiglenes játékteret épít. Mégpedig úgy, hogy az addigi hierarchikus struktúrát a lehető leginkább átrendezve a résztvevőket egymás mellé ülteti, és a székekből kört alakít. Ebben az új viszonyban a kijelölt közös tapasztalati tér – „a körön belül” – mindenki számára teljesen és egyformán beláthatóvá válik. Körbejárható lesz, tágul vagy szűkül annak megfelelően, hogy a kört alkotók mennyit és milyen módon engednek bele a saját realitásukból. A kör zártságának ténye elég biztonságot jelent a helyzet tudatosításához: bárki egyenesen ránézhet a másikra, megfigyelheti, hogy a kör mely pontjai utalnak vissza saját élethelyzetére, és észlelheti, hogy mások hol és hogyan térnek el attól. A körön belül ugyanakkor nincsenek rögzített pozíciók: a látottak szerint bárki bármikor újragondolhatja saját szerepét, stratégiáját. Így válik a spontán vagy tervezett interakciókon keresztül folyamatosan – ülésről ülésre – a játékosok személyes benyomásaiból olyan közös értelmezési keret, melyben már kialakítható egy közös fogalomkészlet, közös nyelv. 

A kollektív verbalizáció lehetősége pedig alapjaiban változtathatja meg nemcsak a játékosok, de a láncszemek beállítódását is: a művészeti intézményrendszert jellemző problémák, anomáliák, hiányosságok, illetve az ezekre adott javaslatok és stratégiák megfogalmazásával azok passzív elszenvedőkből megoldás-orientált cselekvőkké válhatnak. Ettől fogva az önismeret folyamatát nem az a kérdés határozza meg, hogy milyen érdekek és törekvések láncolata hozta létre azt a rögzültnek vélt szisztémát, ami a jelen helyzetet látszólag determinálja, hanem hogy miként lehetséges úgy változtatni, korrigálni a személyes taktikákon, viselkedésmódokon, hogy azzal az egyén kijátszhassa magát ebben a rendszerben – és kijátssza magát a rendszert. Az objektivált tapasztalatok egymás mellé helyezhetők úgy, hogy arra teljes rálátás nyíljon. Csoportosíthatóvá és újra-csoportosíthatóvá válnak aszerint, hogy mely pontok utalnak vissza egymásra, hol vannak átfedések, melyek azok, amelyek esetleg kiválthatnák egymást – egy fehér javaslat egy piros problémát, vagy két fekete egy fehéret.

A kiállításban felvetett és az általa felmerülő kérdések vizsgálata során fontos szem előtt tartani ugyanakkor azt is, hogy a játékban mindig van tét: a közös „művész-lét” tematizálása apropóján együtt-cselekvővé alakulók egymás versenytársai a székfoglalósban. És bár a játék folyamatát a résztvevők döntései befolyásolják, az egyes döntések eredményére hatással van a többiek lehetséges választása – a körhinta mozgását pedig mindvégig a játékmester irányítja.

 

Nagy Zsóka

 

A Terápia című csoportos kiállítás a Küszöb Fesztivál keretei és a Blinken OSA Archívum – Centrális Galéria falai között volt látható május 7-e és június 10-e között. A fesztivál többi tárlata itt böngészhető.